Rongyos Élet kávéház
Nem lehet akadémiai székház minden utcasarkon! Olyan a kitérdelt mackónadrágok és a hónaljban kopott évnyitós perlon blúzok között a gubera, mint a pornócsatorna. Igény van rá, ha a valóság kissé megsápad. Vagy ha drága a minőségi. Tehát mindig lesz.
Fel nem foghatom, a havi átlag 500 forintos inputommal hogy lett belőlem megbecsült használtruha-piaci szereplő, és hogy miért számítok törzsvásárlónak. Már megfordult a fejemben, ezek azt hiszik, szimplán csak jó arc vagyok. Illek a szedett-vetett profilba: mint két géprongy között megbújó Burberry gatya, kacsintok ki az álmos hétfőkből. Én, a blöffkirály. Mert én a turkálóba nem vásárolni járok. Legalábbis nem hivatásszerűen. Fel nem kelnék például, hogy nyitás előtt 40 perccel ott rágjam a kefírbe áztatott kiflivéget az iksz lábú horgászszéken. (Hát mi ez? Valami Madonna-koncert?) Bennem ehhez nincs kellő lélekbizsergés, de a versenyszellemem sem a régi, mióta álmomban tehenek kergettek. Kétszer is. Azóta nincs miért futnom: látom messziről, ki az erősebb. Nyugdíjas zsákos nénikkel eszembe nem jutna tehát szkanderozni egy nyálfoltos párnahuzatért, úgyis ők nyernek, mivel erre gyúrnak múlt hétfő óta.
Turkálóba egyébként a hiánybetegek járnak. És olyan dolgokat vesznek szatyorszámra, ami kicsi, nagy, kinyúlt az alja, otthon van belőle hat ugyanilyen, rossz a cipzárja, vagy tökéletes, de bizonyára groteszk dolgokat művelt benne az előző tulaj. Legfeljebb utána kimosta. Nem azt mondom, hogy semmi itt kaphatóra nincs szükség, de továbbra is jól ellennénk minden egyes darab nélkül.
Egyébként remekül látszik a fejeken, ki milyen diagnózis alapján turkál. Az agresszív legszívesebben felülne a kupac tetejére és a fürdőköpeny megkötőjével fojtogatna. A simogatós-szerényt zaklatja a matektanár. Vagy maga a matek. Aki két perc alatt kivadássza a 3 darab értékes cuccot a 3 ezerből, az szerencsés. Vagy rájött, hogy odatette főni a karfiolt – szóval szerte szét van esve.
Na, ezért megyek én, a szintén hiánybeteg, hogy 1300 forint per kilós kiszerelésben érjenek ingerek – tulajdonképpen számolatlanul. Hogy vágjon hozzá a falhoz a felhozatal emberi természetből. Mert a turkálóban, kérem, vitalitás van – méghozzá istenesnek mondható e ökonómiai és kultúrnyomorban. Nyelvjárás. Pletyka. Úgy cigányoznak a nénik, mint az irgalom. Tizedesre megmondják, hogy állt reggel a forint, a jen, a lek, a dínár és az indiai rúpia. Két vállfával leszúrnák Orbán Viktort, Szijjártónak meg már ki is néztek egy transzvesztita jelmezt – igaz, gyerekeknek árulják, és alapvetően farsangi balerinák veszik fel, de nagy a tűréshatárunk, belefér.
Aztán van a lelkes, aki topog az összes létező vevő után, hogy nézze má meg mittaláltam, ez magára pont jóvóna, nem? Na, ezeket az alkatokat én nagyon szeretem. Ötszázért mozizok havonta egy fél órát olyan miliőben, amiért Emir Kusturica ide is élvezne a fal mellé. Közben alibiből kivarázsolok a halom aljáról a gyereknek egy almás pizsamafelsőt, amit majd sosem vesz fel, mert szerinte az nem az övé. De szívesen odaadja annak, akinek nincs anyukája és apukája, vagy van, csak a börtönben. Mindenki jól jár. Karácsony előtt a családsegítőbe „regisztrált” tejtestvéreink főleg.
S hogy milyen az a város, amelyikben több a turkáló, mint a könyvtár, a játszótér és a kávéház? Bunkó. De színes.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu