D-vitamin: a bébiblog

Bűnbeesés (2009. május 16.)

Hiába az ősi tanítás, miszerint az egyszer volt Édenkert újdonsült ígéreteit féléves korukig tökéletesen kiszolgálja az anyából csordogáló manna, Dóra nagyon szerencsés, ám némiképp egyedi eset is. Szerencsés, mert még három hét volt a születéséig, amikor anya teste már jelzett: a babamenza „elkészült”, és apró cseppekben, nem túl étvágygerjesztő formátumban, állagban és színben kétóránként utat tört egy zóna adag anyatej – apró száj híján egyelőre csak a melltartó felé. Dóra egy nap küzdelem után reggelire érkezett, út közben minden bizonnyal egy árva McDonald’s sem volt, ugyanis úgy evett, mint aki kizárólag ezért adta fel meleg hajlékát, a 41 hétig tartó kellemes kis társbérletet. Már ekkor gyanússá vált: a mell alapú táplálás Dóra elképzelése szerint nem pusztán a dió méretű, éktelenül korgó gyomor csitítására szolgál. Dóra, kérem, élvezetből eszik. Anya ezt onnan tudja, hogy amikor öt percet késik a lakoma, Dóra borzasztóan mérges: legszívesebben törne-zúzna, perel, máris megenne egy fél lovat, vörös a feje, gyilkos tűz ég a szemében és amikor végre odafér a „tányérhoz”, azonnal vákuumot képez, szív, zabál, köpköd, szuszog, nyög, köhög, félrenyel – majd alig öt perc múlva leteszi a „kanalat”. Végzett. Ennyi. Jól lakott, jöhet az alvás, vagy kit érdekel, micsoda, ő már kifogástalanul érzi magát, neki tele a bendője, eljött hát a világbéke. A desszert egy elégedett sóhaj, néhány hálás vigyorgás a betevőért, mesenézés, vagy két darab mutatóujj egyidejű elrágása.

Az alma meg a szája...

Ezen ínycsiklandó előzmények után anya gondolt egy merészet és úgy döntött – noha a szakkönyvek (amit általában olyan depressziós nők írnak, akiknek gyereke sincs) és velük mély egyetértésben a védőnők is ellenzik a kizárólag anyatejen élő babák féléves kor előtti hozzátáplálását –, Dórával megkóstoltatja a világot. Mert anya hiszi, hogy azok az emberek, akik válogatás, mérték és néha ész nélkül esznek, sokkal boldogabbak, mint turkálós-szelektálós-biomagvas társaik. Dóra elmúlt 4 hónapos, nagylány már, kész az emésztőrendszere egy kis változatosságra. Bár a világ ízét anya számára a halászlé képezi le, azzal mégsem lehet indítani egy ekkora babánál. Így maradt az alma. Piacon vásárolt piros, olyasfajta, amitől Hófehérke ma is transzba esne. Tisztítás, reszelés, műanyag kanál és anya kiugró szíve, hogy mi lesz most. Csak abban bízott, Dóra – szerény beszédkészségénél fogva – (még) biztosan nem fogja azt mondani, hogy sz*r a kaja. Nemhogy ezt, de Dóra mást sem mondott. Nézett anya szemébe, hosszan, delejesen, a pupilláin pedig két szó villogott. Végre és még!

Bár a gyümölcs levével és egészen miniatűr pépfalatokkal indult a szoktatás, azóta Dóra naponta megeszik ebédre egy kisebb almát. Ami átrendezte a kiválasztás menetét. Ám erről anyának nem szólt senki. A gyermek, aki az anyatejtől eddig naponta négyszer-ötször „üzent” ki a nadrágjából, mostanra eldugult. Emiatt anya szinte kakatáncot jár, hogy jöjjön már az az alma kifelé is; az eddig inkább folyékony, homogén maszlag sűrű kupaccá avanzsált, amitől gazdája kicsit nehezebben válik meg. Így Dóra gondolt egy merészet és az almát továbbra is anyatejjel öblíti le. Nincs is jobb a hazainál!