Faalávaló
Éppen ma töltöm a 14 ezer 570. napomat és a 40. karácsonyomat a való világomban. A beszavazó só óta eltelt idő alatt a vonalasból okos lett, a szalagosból pedig digitális alapú, de azért sok minden pont olyan, mint volt. Az én „villámban” viszont szerencsére nem vadidegenekkel vagyok összezárva. A családot, ahova születünk, nem mi választjuk ugyan, de nekem szerencsém volt: dolgos, összetartó, szerető közegbe vetett a sors, s úgy érzem, szerencséjük van a gyerekeimnek is. Igaz, ajándékot venni nem szeretek (már az is meggyötör, hogy kitaláljam, kinek mi lenne jó), pénzem pedig sose volt elég. De azért csak kialakul mindig!
Annak idején nagy szó volt, hogy van telefonunk. Pláne, hogy amikor elköltöztünk a régi lakásból az újba, vihettük magunkkal a vonalat és a számot is. Micsoda kiváltság volt ez akkor! Az osztálytársam hozzánk jött fel, ha az anyukájának akart telefonálni, most meg az a legnagyobb problémám, ha nem elég gyorsan tölt be rajta az internet. A mobilvásárlást a nagy karácsonyi promócióban természetesen én sem úsztam meg, s ha már magamnak vettem, akkor a gyereknek is. Hogy fent tudjon lógni a közösségi oldalon, nehogy lemaradjon valamelyik barát lájkolnivaló bejegyzésén. A szörnyű csak az, hogy esténként, amikor senki se lát, én is ugyanezt csinálom…
Mint ahogy az is természetes, hogy ugyanezzel a készülékkel hangot, képet rögzítünk, megörökítjük a kicsik első lépéseit, arcát, hangját, nevetését. Az én hangomat egy szalagos magnóra rögzítették a szüleim, valahol még megvan a felvétel, de a brutális méretű készülék már a múlté. A mának már pendrájvja, cédéje meg digitális technikája van, így nem kell ragaszkodni az unásig hallgatott bakelithez sem: kívánságaink szerint készíti el a karácsonyi CD-lemezt a netről letöltött számokkal bármelyik gyerek.
Apropó: gyerek, játék! Kedvenc ajándékaim egyike volt a baba. Mindig hosszú hajúakat kaptam, ami azért volt jó, mert ha ahhoz volt kedvem, le tudtam vágni centisre. Egyszer viszont a fa alatt egy nagyon szép arcú, de rövid frizurás példány hevert, óriási csalódottságomra. Kopaszra azért mégse nyírhattam… Az volt az utolsó az életemben, de a babakultusz továbbél: a kislányom is megkapta tegnap az elsőt; ha megnyomjuk a hasát, akkor kacag. Igaz, a haja szálanként hullik ki, és estére a szempillája is leesett, de azért jó! Legalább a régi időket idézi.
A valódi világomban tehát ma töltöm el a 14 ezer 570. napomat. Kiválasztott nem vagyok, párbajoznom – remélem – a közeljövőben nem kell, és csupa normális, szerethető emberrel vagyok körülvéve. A hogylétemről hálistennek nem Stohl Buci érdeklődik és az is megnyugtató, hogy nincsenek kamerák a vécémben. Szeretném még megérni ugyanitt a 28 ezredik napomat is, a három gyermekem és a legalább nyolc unokám körében, egészségben, boldogan! Mert akárhogy alakul is a politikai kétharmad, a gazdasági válság vagy az eddig sem létező sajtószabadság, akárhogy élünk közösségi (épp csak nem nemi) életet a fészbukon, tartjuk a kapcsolatot rég nem látott ismerősökkel, kötünk újakat vadidegenekkel, azért mégiscsak a család az, ami az embert hosszú távon életben tartja. Ami a mindennapi hülyeségek ellenére a mindennapoknak értelmet ad.
Boldog karácsonyt mindenkinek!
B. Gergely Krisztina
