Szeretet nélkül – brutálisan jó a Testről és lélekről riválisa

Emberiességi okokból lemondunk most arról, hogy a nemrég piacra dobott A hentes, Gryllus Dorka és a félszemű című nézhetetlen izéről bármit is írjunk, mert a rendező eddigi életművét alapul véve méltatlan lenne mindaz, amit első indulatunkban papírra vetnénk. Az eredeti történet nagyszerű lehetőséget kínált, s bár a középpontban – képletesen és konkrétan – kiemelt szerepet kap a hús, sőt javarészt egy vágóhídon forgattak hosszú heteken keresztül, mégsem Kósa Lajosról szól a tárgyalt esemény, persze ettől még lehetne jó a história. Viszont nagyon nem az; Szász János még a legközelebbi baráti körben is akkorát égett, mint a fatornyos Moszkva, és műfilmje messzemenően magyarázatra szorul; aki látta, tudja, miről beszélünk, aki meg nem látta, az örüljön, hogy lyuk van a műveltségén. 

Evezzünk is hát szépen oda, ahol felderül a tekintet és megszáll bennünket az éteri izgalom: legnagyobb meglepetésünkre Debrecenben is megtekinthető

Andrej Zvjagincev legújabb remekműve: a Szeretet nélkül.

Mindjárt soroljuk azokat az okokat, amiért szerintünk ez kötelező olvasmány minden cinephile számára; szándékosan a végére hagyva végső érvünket. A sokak által a világ egyik legnagyobb rendezőjének kikiáltott Zvjagincev 2014-ben vonult be a filmtörténetbe Leviatán című alkotásával, amelyet Oscarra is jelöltek; s amelyet Magyarországon persze nem forgalmaztak. A kisembert sanyargató korrupt politikusok és a szovjet időket túlélő egykori hatalmasok összefonódásának hű ábrázolásával a rendező már feszegette a pofonos ládát, hiszen a mű nem nélkülözte az aktuálpolitikai célozgatásokat sem, így sokan már azon is csodálkoztak, hogy hősünk még életben van egyáltalán, mert hogy az ilyen stílusú odamondogatásokat nem nagyon díjazzák a keleti végeken (sem).

Zvjagincev most viszont kirukkolt az évtized leggyilkosabb családi drámájával, a torokszorítóan szívbemarkoló és lesújtó, Szeretet nélkül című alkotással. A történet – a szerzőre jellemzően – egyszerűnek tűnik; egy házaspár (Zsenya és Borisz) éli végnapjait a válás előtti hetekben, amikor már kijön az emberből állat, és amikor már mindenre csak obszcén üvöltés a válasz, és csak a lakáseladás az egyetlen utolsó, közös projekt. Fekete tükre ez a kiüresedő kapcsolatok korának: a felek kölcsönösen gyűlölik egymást,

mindkettejüknek van már új szerelme; túllendülnének már ezen az egészen minél gyorsabban.

Az egyetlen probléma a gyerek, akit leginkább árvaházba dugnának, mint a félresiklott házasság silány termékét, ebben véletlen meg is van az egyetértés. És akkor itt ér bennünket az első és talán legborzasztóbb képi látvány és érzelmi sokk: a fürdőszoba ajtó mögött megbújó, szüleit kihallgató kisfiú zokogásának képe, a néma sikoly és fájdalom, a menekülés a borzalomból.

„Soha életemben nem fogom elfelejteni ezt a jelenetet, érzelmileg egyszerre semmisít meg és háborít fel… aki ezt csinálta, az a világ legveszélyesebb rendezője a szememben”

- írta az egyik jeles filmkritikus. És ebben a lassú lefolyású, pattanásig feszült drámában a rendező még rátesz egy lapáttal; a gyerek ugyanis soha nem jön vissza. A civil keresőkkel meginduló kutatás eredménye nem lehet kétséges; „nem szeretve lenni, olyan, mint nem lenni” – mondja az egyik önkéntes.

Ez az elképesztően magas színvonalú bölcs és mélyen érző alkotás talán soha ilyen erővel nem szólt még szülői szeretetről (illetve annak hiányáról) és felelősségről. Elzakatol előttünk a szétesett kapcsolatból, a mindennapos szenvedésből elinduló utazás a fájdalom fokozásán át a teljes összeomlásig. Ráadásul a szokványosan monumentális orosz filmekkel ellentétben itt a teljes visszafogottság és szikárság a jellemző.

Zvjagincev nem manipulál, és nem trükközik, filmjeiben nem a konkrét cselekmény a fontos: nincsenek csúcspontok, patetikus nagymonológok, színészi brillírozás, eget rengető szembesülés – még az sem tudjuk, milyen események vezettek a kapcsolat elmérgesedéséig. A rendező szinte mindent a nézőre bíz, ezért a lassú tempózások közepette óriási szerepe van a csendnek. Sokszor csak figyeljük a vaskos tömbépületeken vagy havas tájakon végigpásztázó kamera mozgásait miközben ránk zuhan a mázsás súlyos égbolt. Fojtogató és nyomasztó érzéssel támolygunk ki a moziból, hiszen még a befejezés is bizonytalan és elvarratlan marad. És akkor jöjjön a végére szánt csattanó:

a filmet Oscar-díjra jelölték.

Bizony: a legjobb idegen nyelvű filmek kategóriájában, ott ahol Enyedi Ildikó a szarvasos szerelmi drámájával is felettébb gólveszélyes. Nem tudjuk persze, hogy a javarészt a hatvanas éveiben járó –szavazásra jogosult – urak fejében milyen hangok szólalnak meg; érvényesül-e a hagyományos russzofóbia, vagy itt is tarol a Golden Globe-átadót uraló girl-power, amikor még a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat is majdnem egy föl/megzaklatott hölgy kapta, amikor a #metoo művésznők mélyen dekoltált, felskiccelt fekete neglizsében gyászoltak, úgy, hogy a látvány zaklatásra serkentette a magát még férfinak tartó nézőket. Mindenesetre, ha Enyedi kapja az Oscart – amiért szívből szurkolunk – egy életen át nem mossa le magáról, hogy mindezt azért, mert a versenytársak egytől-egyig férfiak. A nyers verdikt előtt merjük elismerni:

Zvjagincev fájdalmasabban, kíméletlenebbül és kegyetlenebbül beszél. Már mint testről és lélekről.

Szalmási Nimród