Beszélnünk kell a rossz anyákról!
Napjainkban igencsak fontos kérdéssé lépett elő a nőiség, valamint az anyaság kérdése. Olyannyira, hogy ha valaki ezekről témákról folytatna vitát, akkor az könnyen vagdalkozásba fordulhat. Mind társadalmilag, mind politikailag igazi darázsfészeknek számít, ennek ellenére a filmes világ az utóbbi évtizedekben egyre sűrűbben foglalkozik vele. A színésznőként világhírnevet szerzett Maggie Gyllenhaal (Őrült szív, A sötét lovag) mégis ezt választotta első rendezésének, és egyáltalán nem vallott kudarcot Az elveszett lánnyal (The Lost Daughter, 2021).
A történet szerint egy irodalomprofesszor, Leda (Olivia Colman) nyaralását tölti egy görög szigeten. Nyugalmát megzavarja egy ugyanide érkező népes család, azon belül is egy fiatal anyuka, Nina feltűnése (Dakota Johnson). Nina és lányának kapcsolata pedig felkavarja Leda érzéseit.
Az elveszett lány Elena Ferrante Nő a sötétben című regényének adaptációja. Elena Ferrantéról érdemes tudni, hogy olasz írói álnév – a szerzőről nem tudni pontosan, hogy kicsoda. Az biztos, hogy az utóbbi években nemcsak a könyvpiacon vált felkapottá, hanem filmes és sorozatfronton is, hiszen több művét adaptálták már. Maggie Gyllenhaal-nak kifejezetten vágya volt egy Ferrante-regényt megfilmesíteni, és valljuk be, elég nehéz fába vágta a fejszéjét. Gyllenhaal már belekóstolhatott, milyen rendezőnek lenni: a Fülledt utcák (The Deuce, 2017-2019) című sorozatban egy prostituáltból feminista rendezővé avanzsált figurát alakított, aki megállja a helyét a férfiak által uralt szakmában.
Természetesen ez még csekély tapasztalat egy leendő direktornak, de úgy tűnik, Gyllenhaal kiállta a saját maga által állított próbát. Az elveszett lányban ugyanis nem követett el semmilyen elsőfilmes hibát, sőt, elnézve a filmet, egy érett alkotó benyomását kelti. Az alkotás vizuálisan izgalmasan tálalt, de ezt annak is köszönheti, hogy a forgatókönyv rétegzett.
Az elveszett lány fő erőssége, hogy végig feszültségben tart, mivel nem lehet eldönteni, milyen irányba gördíti tovább a cselekményt a rendező. Gyllenhaal nagyon jól teremt ehhez erőteljes atmoszférát, amelynek köszönthetően titokzatosság lengi be az alkotást. Elsőfilmes rendezőtől szokatlan módon páratlan stílusérzékről tesz tanúbizonyságot, amit tetéz, hogy nagyon óvatosan adagolja Leda flashback-jeleneteit.
A visszaemlékezések eleinte csak felvillanó képekben jelennek meg, hiszen ekkor Ledában csak felszínre törnek az emlékek. Ahogy viszont egyre többet látja a fiatal anyukát a gyerekével, úgy emlékszik vissza egyre hosszabban élete egy szakaszára, így hosszabbodnak ezek a flashbackek.
Mindezt vizuálisan is érzékelteti: eleinte premier plánban tűnnek fel ezek, szinte alig látni belőlük valamit, majd a cselekmény előrehaladtával, amikor Ledában egyre jobban felkavarodnak az emlékek, ezek már hosszú részeket tesznek ki, szerves részét képezve a történetnek. Gyllenhaal remekül érzékelteti a visszaemlékezéseken keresztül főhőse történetét, így építve fel figuráját.
A rendező jól egyensúlyoz a jelen és a múlt történései között, mindkét cselekményszálat érthetően kibontja. Nagyon érdekes Az elveszett lány műfaji szempontból: a sejtelmes, feszült hangulatnak köszönhetően pszichothrillerként is felfogható film.
Maggie Gyllenhaal rendezésének mégsem ez a csúcspontja, hanem az, ahogyan Ledán keresztül univerzálisan elmélkedik az anyaság és a nőiség kérdéséről. Olyan tabutémákkal és aktualitásokkal foglalkozik, mint a női önmegvalósítás, a karriervágy megélése, vagy éppen a szexualitás szabadsága. A film erejét az is adja, hogy nem ítélkezik Leda felett. Az elveszett lány bemutatja ennek az ellentmondásos figurának az életét, a döntéseit, és ezt látva, akár azt is mondhatjuk, hogy Leda egy önző személy, de semmiképpen sem negatív karakter.
A film egyébiránt a férfiakat háttérbe szorítja, sőt, ha Ed Harris karakterét kivennénk belőle, semmi nem is változna. Ez a leegyszerűsítés, vagy éppen az alkotás vége felé tapasztalható némi önismétlés kicsit gyengítik az összhatást. Érezni, hogy kifullad a cselekmény, és a dramaturgiai kulcspont lezárása is furára sikerül.
Az elveszett lánnyal kapcsolatban kötelező megemlíteni Olivia Colman kiváló alakítását. Neki köszönhetően lesz Leda annak ellenére megérthető, szánalomraméltó, hogy el nem ítélhető húzásokat tesz. Mellette a fiatalkori énjét alakító Jessie Buckley is brillírozik, valamint Dakota Johnson is jó alakítást nyújt.
Rengeteget lehet Az elveszett lányon gondolkodni és vitatkozni a női szerepeket illetően, vagy éppen arról, hogy nem minden nőnek való az anyaság, a családalapítás. Hol van annak a határa, hogy valakit rossz anyának nevezünk? Vagy hol van az a pont, amikor „feladhatja” valaki az anyai szerepet, és csak a karrierjére koncentrálthat? Van-e egyáltalán ilyen? Ehhez hasonló kérdések jelennek meg a filmben, amelyekre nem kapunk válaszokat, de jól veti fel azokat a rendező.
Az elveszett lány nem tucatfilm, stílusos, jól megrendezett és érvényes kérdésekkel megpakolt. Ezek után érdemes odafigyelni nemcsak Maggie Gyllenhaal színészi alakításaira, hanem a rendezéseire is.
Gaál Csaba
