Clint Eastwoodnak ez most nem sikerült

Az élő legenda, Clint Eastwood újabb filmet rendezett, amelyben az előző alkotásához hasonlóan újra színészi szerepet is vállalt. Ha A csempész (The Mule, 2018) esetében kissé csikorgott ez a dolog, úgy most, a Cry Macho - A hazaút című munkájában a hatványára emelkedett. A történet bántóan egyszerű. Adott egy levitézlett, korábbi rodeóbajnok, Mike Milo (Clint Eastwood), akit a főnöke megkér, hogy menjen el a fiáért a volt feleségéhez Mexikóba és hozza haza. Mike vonakodik megtenni, de a főnök emlékezteti, tartozik neki. A férfi végül megtalálja a gyereket, elindulnak vissza, azonban útközben több akadályba ütköznek.

Ez volt talán az első film, amely után azt mondtam, Clint Eastwoodnak eljött az ideje a visszavonulásra. A film elsőrendű hibája az, hogy a 91 éves legenda magát tette meg főszereplőnek. Azonban a filmbeli figurája egy az ötvenes évei végén járó férfi, akire még tapadnak a nők… Mike Milót két hölgy is megkörnyékezi: előbb egy kínos, teljesen indokolatlan jelenetben akarja elcsábítani egy csinos negyvenes (a fiú édesanyja), majd egy fokkal hihetőbb helyzetben egy valamivel idősebb özvegyasszony. 

Komoly hiba emellett Eastwood érezhetően lusta rendezése. Csak egy példa: Mike Milo megkérdezi a fiú anyjától, hogy merre van a gyerek, mire ő azt mondja, már nem találja egy ideje… erre a főhős következő jelenetben azonnal rátalál a srácra egy kakasviadalon. Itt még egy röhejes jelenet következik: a razziázó rendőrök elől mindenki elfut, míg Milo nemes egyszerűséggel tesz két lépést, elbújik – és nem találják meg.

A film tele van ehhez hasonlókkal, ráadásul Eastwood történetvezetése és a feszültnek szánt helyzetek sem tartogatnak izgalmat. Alapvetően egy road movie-ról lenne szó a Cry Macho esetében, ahol két ellentétes pólusú figura megismeri egymást. Ám akkor előjön egy újabb probléma, a forgatókönyv kidolgozatlansága… Mike Milo és Rafo (Eduardo Minett) viszonya ugyanis enyhén szólva nevetséges: a kisfiút játszó színész elevene nem egy talentum, ehhez társul még, hogy a párbeszédekben fikarcnyit sem sikerül közelebb hozni őket egymáshoz. A legkínosabb pillanat, amikor Mike kijelenti, hogy kezdi megkedvelni a fiút. Ezt nem szavakkal, hanem a két figura összecsiszolásával kéne elérni, ráadásul ennek a kijelentésnek a fentiek fényében semmi relevanciája nincs.

Két éve összejött, most nem

A film nagyjából a felénél megáll egy kisvárosban, ahol több időt eltölt a Mike és Rafo. Itt lesz szerelmes egy Eastwood figurájához hasonlóan özvegy nő Mike-ba, s itt válik idillivé a két főszereplő élete. Csakhogy, a fiú anyukája nem szeretné, hogy a fia visszakerüljön a határ túloldalára, így egy emberét küldi a duó után, aki folyamatosan a nyomukban van, így természetesen nem sokáig lelhetnek itt nyugalomra. Mondanom sem kell, ez is erőltetett és kidolgozatlan szál. 

Az erőltetettség és kiszámítottság sajnos az egész műre jellemző, akár a fordulatokra, a cselekményre, a karakterek viszonyára gondolunk. Elnézve a Gran Torino (2008) sztorijára való rímelést, felmerülhet, hogy Eastwood talán ezzel a filmmel akart búcsúzni. Sajnos nagyon nem jött össze. Ettől függetlenül még próbálkozhat, hiszen rendezőként kétéve is képes volt remek filmet készíteni (Richard Jewell balladája). Csak színészként kellene már visszavonulni, mint ahogy azt amúgy többször már megígérte.

A Cry Macho - A hazautat viszont fájdalmas volt megnézni. Egyetlen jó pillanata akad: amikor Mike Milo a maszkulinitásról beszél, és kifejti, mennyire túlbecsült a dolog. Clint Eastwood azonban ezt már korábbi alkotásaiban is megtette, szóval újat nem mondott vele. 

Gaál Csaba