Esszenciális film lett A feleségem története

Végre itthon is látható a mozikban Enyedi Ildikó új filmje, A feleségem története. A Füst Milán azonos című 1942-es regényéből készült alkotást a Cannes-i filmfesztiválon mutatták be, ahol Arany Pálmára jelölték, de végül díjat nem nyert. Az amerikai újságíróktól kapott hideget-meleget, olyannyira, hogy ezt még magát a rendezőt is elbizonytalanította egy kicsit. A napokban több helyszínen tartottak közönségtalálkozókkal egybekötött vetítést, így már többen láthatták premier előtt a filmet. A debreceni Apolló Moziban szeptember 22-én mutatták be először A feleségem történetét. A vetítés után pedig Enyedi Ildikó vett részt egy beszélgetésen, ahol számos titkot osztott meg a film elkészülésével kapcsolatban

A történet szerint az életközepi válságba jutott Jakob Störr (Gijs Naber) tengerészkapitány ideje nagy részét a tengeren tölti. Érzi, hiányzik valami az életéből. A kapitány egy étteremben ülve kijelenti, elveszi az első nőt, aki az ajtón belép. Ez a nő Lizzy (Léa Seydoux), aki belemegy a frigybe. A kapitány azonban munkájából adódóan hónapokat tölt a tengeren, míg felesége egyedül várja otthon. Störrt elkezdi furdalni a gondolat, hogy a felesége megcsalja.

A feleségem történetének megfilmesítése Enyedi Ildikó régóta dédelgetett álma. Már 1989-ben forgatókönyvet írt, amit akkor nem tudott elfogadtatni. A közönségtalálkozón elhangzott, kiskamaszként olvasta, és nagyon megérintette a regény. Éppen emiatt a „vallásos imádat” miatt lehetett félő, hogy a rendező mindent szeretne beleszuszakolni alkotásába. Ugyanis Füst Milán műve közel megfilmesíthetetlennek tűnik: egy 400 oldalon hömpölygő, egyes szám első személyben íródott  gondolatfolyam. A regény stílusa ráadásul elidegenítő, nehezen befogadható, így joggal lehetett tartani az adaptációtól. Mint kiderült, alaptalanul.

Közel hozott karakterek

Hiszen Enyedi Ildikó – saját elmondása szerint – a regény utolsó 120 oldalát kihagyta, és alapvetően az az érzése lehetett az embernek a film közben, hogy mintha azokat a hézagokat vagy unalmas részeket hanyagolta volna, amelyek tényleg nehézzé tették a regényt. A rendező gyakorlatilag egy tökéletes adaptációt készített, ugyanis az történt a vásznon, amit egy adaptációnak teljesítenie kell: a regény esszenciáját ragadja meg, sőt egy teljes érvényű, mai ember számára is átélhető párkapcsolati drámát kapunk. Utóbbit erősíti, hogy a regénnyel ellentétben Lizzy figurája hangsúlyosabb szerepet kap, és nem annyira misztikus szereplőt látunk a vásznon, hanem egy hús-vér nőt.

Egyébiránt Enyedi Ildikó mesteri kézzel tartja egyben a filmet, és annak ellenére, hogy 169 perces a játékideje, meg sem lehet érezni. Az alkotás gyakorlatilag az első percben berántja a nézőt, és nem engedi el egészen a végéig. Ez elsősorban Enyedi egyéni stílusának köszönhető, aki egyfajta lebegésben tartja filmet. Az események, a jelenetek folynak egymásba, és a rendező mindig éppen annyit mutat, amennyi szükséges az események megértéséhez. Mire esetleg unalmassá válna egy jelenet, már lépünk tovább. Némiképp ezzel a megoldással megidézi a regény hömpölygő gondolatfolyamát, viszont azzal ellentétben nem elidegenít, hanem közel hozza a nézőhöz a karaktereket, sőt a korszakot, az 1920-as, 1930-as évek Európáját is. 

Enyedi hét, címmel ellátott fejezetre bontja filmjét, mindig jelezve, hogy milyen téma kerül terítékre. E szándékban nem csak követi a regényt, hanem hozzá is ad, ez a kissé magyarázó jelleg segíti a megértést.
Mint említettem, Enyedi Ildikó stílusa a kort is közel hozza a nézőhöz, ehhez tartozik még, hogy csodálatos, korhű díszletekkel és jelmezekkel van tele a film. A rendező stílusához nagyon passzoltak Rév Marcell hihetetlenül szépen felvett képei, és feltűnő, milyen profin vannak bevilágítva a jelenetek. 

Érdemes kiemelni, hogy A feleségem története ugyan egy párkapcsolati drámát mesél el, ettől függetlenül jónéhány remek beszólás, fanyar humor jellemzi, és ez is rengeteget ad az összképhez. Enyedi azzal, hogy jó értelemben lecsupaszította a regényt, sokkal közelebb hozta a figurákat is, így rengeteget lehet vitázni azon, hogy Störr és Lizzy viszonyában, mégis ki az, aki hibázik, ki cselekszik helyesen, ki kicsoda ebben a kapcsolatban, ebben a világban. 

Összetett alkotás

A feleségem története ugyanis egy modern regényhez illően az egyetemes létbizonytalanság kérdéseit is pedzegeti, emellett pedig a mának is képes szólni, hiszen egymáshoz való viszonyulásunkról beszél, arról, hogy adott esetben mennyire nem tudjuk megismerni a másikat. Ezen kívül a férfiasság megrendülése is témája: mennyire nem találják a helyüket a férfiak a világban.  

Lizzy, sokkal több szerepet kap a filmben, mint a regényben. Ez a fentiek mellett már csak azért is jó döntés volt, mert Lea Seydoux nagyon jó a szerepében, sokkal jobb, mint a regénybéli figura. Alapvetően itt sem tudható meg sok a figuráról, a francia színésznőnek mégis sikerült egy hús-vér, érzésekkel teli alakot megformálnia. A rivaldafény mégis a Störr kapitányt alakító holland színészre, Gijs Naber-re vetül, aki elementáris és emlékezetes alakítást nyújt. A regénybéli kapitány szinte csak őserővel rendelkező figurája helyett itt egy érzékenyebb karakter látható - aki nemkülönben veszélyes, fizikailag fenyegető megjelenésű - és ez az érzékenység rendkívül szimpatikus, esendőséggel párosul. Gijs Naber nagyon finom gesztusokkal játszik, játéka egy pillanatra sem tolakodó, vagy túljátszott, miközben táncol és énekel is a filmben, egyébként azt is kiválóan. Remek alakítás, finom rezdülésekkel előadott szerep.

A feleségem története egy lenyűgöző és komplex alkotás, ami színtiszta filmélményt garantál: nagyívű, átgondolt, esszenciális mű.

Gaál Csaba