Hősök nélküli film a beteg világról
Francis McDormand és Woody Harrelson neve eleve garancia lehet a sikerre, a rendező Martin McDonaghé szintén. Beül az ember a moziba, vár valami jót, aztán csalódottan megy ki a film végén. Ám ez a csalódás kivételesen kellemes.
A történet szerint a helyszín Ebbing Missouri államban, bár ez igazából érdektelen. Lehetne a szomszéd városban, a folyamat, amit átélünk a film történései közben, végbemehetne bárhol.
Ha azt állítanánk, hogy a különös című film egy nyomozás történetét meséli el, ez annak ellenére sem lenne igaz, hogy a történet kiindulópontja egy bűncselekmény. A filmbéli áldozat anyja, Mildred (Francis McDormand) a tehetetlenségtől begőzölve meglepő lépésre szánja el magát, és hogy a hatóságokat noszogassa, óriásplakátokat ragaszttat a városba vezető út mentén. Ez felkavarja Ebbinget, hiszen Willoughby rendőrfőnök (Woody Harrelson), akit az a vád ér, hogy nem keresi apait-anyait beleadva Mildred lányának gyilkosát, közszeretetnek örvend. És ha ez nem lenne elég, ráadásul végstádiumú rákos. Megkezdődik hát az eszközökben nem válogató, kérges lelkű anya és a hatóságok közötti harc. Mindeközben képet kapunk a kisváros életéről, lakóiról, emberi életek legmélyére pillanthatunk, és közben megmagyarázatot kapunk a gyakran kitörő indulatokra. Mindenki hős és senki nem az ebben a filmben. Emberek, akik élik az életüket, döntéseket hoznak, jókat vagy rosszakat, majd szembesülnek ezeknek a következményeivel. Megértik, hogy ez nem megúszható, és ami a film kivételes érdeme: végigkísérhetjük őket, miközben fejlődnek. Nem látványos fordulatok, megtérések és forradalmi meghasonlások adják a lassan hömpölygő, de vontatottá sosem váló, minden pillanatban érdekes cselekmény értékét. A lépések, ahogyan a (látens homoszexuális)? rasszista homofóbban empátia ébred, ahogyan a bosszúra szomjazó, lelkiismeret-furdalásos anyában kicsírázik az elengedés, ahogyan az áldozatból saját támadójának segítője válik, ezektől válik a film – hihetetlen, de tényleg! – minden rózsaszín máztól mentesen katartikussá. És hogy az élmény még megmagyarázhatatlanabb legyen, mindez olyan – helyenként groteszk – humorral van tálalva, amitől az alkotás végképp betuszkolhatatlanná válik bármilyen műfaji kategóriába. Nem vígjáték, nem tiszta dráma, de annál is nagyobb hatás, érdekes elegy erőszakból, szenvedésből, öniróniából és nevetésből gyúrva.
Ülünk a moziban és a véres, felkavaró vagy nyugtalanító jeleneteket látva szemünk előtt a bizonyosság arról, amit eddig is erősen gyanítottunk: ez a világ beteg. Mégis, amit ez a film a tragédiák és agresszivitás árnyékában megmutat nekünk belőle, az végtelenül emberi, szép és reménykeltő. Hogy az indulatok elsimíthatók, hogy az ellenségekből lehetnek ellenfelek, akik aztán akár egy oldalra is kerülhetnek. Hogy a lelkek gyógyulhatnak, a sérelmek feldolgozhatók, az egymásra figyelés tanulható, és ha az ember végigmegy a fejlődési folyamaton, ez a világ jobb hellyé válhat. A legjobb film, a legjobb női főszereplő (Frances McDormand) és férfi mellékszereplő (Woody Harrelson), a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriájában Oscar-jelölt Három óriásplakát Ebbing határában minden jelölést és bármilyen díjat megérdemel.
Szárnya Patrícia
