A préri urai

Kritikusok és műítészek körében egyre inkább elterjedt metódus, hogy amikor értetlenül állnak bizonyos társadalmi jelenségek előtt, akkor az éppen aktuális művészeti alkotásokban keresnek fogódzót. Amikor például Ken Loach bejelentkezett az Én, Daniel Blake című filmjével, szinte mindenki arra hivatkozott, hogy ez a mozi megmagyarázza, miért akarnak a britek kilépni az unióból. Nem szerencsés, és persze régen rossz, ha egy alkotás tételesen bizonyítja, mi miért történik; van ilyen persze, de azt pártpropagandának hívják, és általában az ellenkezője igaz.

A Hell or High Water (magyarul nagyjából: ha törik, ha szakad; jöjjön, aminek jönnie kell) című amerikai film kapcsán kevesen mulasztották el megjegyezni, most végre láthatjuk, miért Donald Trump nyerte az amerikai elnökválasztást. (Nem is fog nyerni semmit, hiszen az idei Oscar-átadó úgyis arról fog szólni, hogy Meryl Streep után melyik sztár köpdösi nagyobb intenzitással Trumpot). A filmben ábrázolt világ azonban jóval összetettebb, a kibontakozó egyéni tragédiák, szerencsétlen sorsok és gallyra ment életek láncolata annyira leköti figyelmünket, hogy sorsára hagyjuk az aktuálpolitikát. (Mellesleg meg hiába papolunk itt 2016 egyik legerősebb filmjéről, Magyarországon egy forgalmazó sem gondolta úgy, hogy érdemes lenne nálunk is bemutatni: nekünk is csak úgy lepattant a netről).

Az egykori(?) vadnyugaton, Texasban vagyunk, kihalt táj vesz körül bennünket, meg guruló ördögszekerek, néhány bólogató olajkút, sivár településmaradványok: porral sóhajt a zizegő szalma. Ebben a végső megsemmisülés előtti utolsó állapotban egy testvérpár azt a nem túl eredeti döntést hozza, hogy mivel nem maradt más választásuk, bankot rabolnak. Toby (Chris Pine) elvált apuka, több tucat havi elmaradt gyerektartással, Tanner (Ben Foster) pedig tíz hosszú év után szabadult a börtönből, munkájuk nincs. Nemrég temették el anyjukat, a családi földet pedig épp most igyekszik lefoglalni a szóban forgó bank. A fiúk nem szívesen válnának meg a birtoktól, az érzelmi kötődésen túl azért sem, mert olajat találtak rajta, és ki örülne annak, ha ebből épp egy pénzintézet gazdagodna meg. A terv szerint kis címleteket rabolnak, kihalt apró települések fiókjaiból, nyitás előtt, hogy senkit se veszélyeztessenek akcióikkal, és ezt is csak addig, míg vissza nem fizetik a jelzálogot az utolsó centig.

Kettejük közül Toby a hidegfejű, racionális ember, Tanner ezzel szemben lobbanékony, korlátolt és veszélyes, mert a bűnt magától értetődőnek érzi. Hiába látjuk, hogy nem rossz ember, képtelen jót és jól cselekedni, s végül is miatta torkollik tragédiába az alaposan megtervezett akció. A párosra ugyanis időközben rászáll a nyugdíjazás előtt álló állami rendőr (a most is zseniális Jeff Bridges alakításában) és félvér társa, akik nagy türelemmel ülnek egy bankfiók előtt, és várják, hogy a rablók hibát kövessenek el. Amikor ez megtörténik, lecsapnak, a jelzálog felszámolása így véres lövöldözéssé és kilátástalan autós üldözéséé válik.

David Mackenzie rendező filmjében azonban a tűzpárbaj, az akció csupán másodlagos, mintegy hátteréül szolgál az általános pusztuláshoz. Mindegy, milyen célért küzdünk, mindegy, mit teszünk, a végén úgyis mindenki elbukik. Ebben a játszmában nincsenek nyertesek, még ha sikerül is összeszedni a pénzt, és megmenteni a családi birtokot, a léleknek akkor is annyi.

Egy ponton túl már nem látszik a határ a bűn és a szent cél között sem, így pedig az ítélkezés is értelmét veszti.

A ritka dialógusok fittyet hánynak a politikai korrektségnek, a rasszista kiszólások, viccek, ugratások mellett csak a trágárság tart lépést; végülis Texasban vagyunk, vagy mi. A Hell or High Water azonban nem foglal állást, nem ragad bele a vitákba, a párbeszédek éppen annyit villantanak fel a helyzetből, amennyit kell. A délnyugat pusztulása nem ér véget az indiánok kizsákmányolásával. A félvér rendőr folytatja a sort: amit korábban a fehér emberek elkezdtek, azt most a bankok folytatják, és ugyanúgy kisemmizik a helyieket, ahogy a helyiek üknagyszülei tették azt az indiánokkal. A szegénység pedig mint betegség öröklődik tovább – hangzik el a filmben. Sokatmondó, hogy a legtöbben vonakodnak segíteni a rendőrség munkáját, a bankok ott sem az emberek szíve csücske. Persze ettől még nem válnak modern Robin Hooddá a rablók, de a nyomor, az apátia és a kilátástalanság mindenkiben a törvények megkérdőjelezéséhez vezet. Amikor azonban a bűnözők fizikai megsemmisítése kerül szóba, a texasiak nem mennek a szomszédba, hogy gondoskodjanak bélflórájuk védelméről. De ezt sem nevezhetjük törvénykövetésnek, hiszen a rendet a rablókra vadászó helyiek is sajátosan értelmezik.

És ezt a léthelyzetet kötötte össze sok kritikus az amerikai elnökválasztás eredményével. Mondván, hogy a demokraták a saját felsőbbségük biztos tudatában egyszerűen megfeledkeztek ezekről az emberekről. Akik élni szeretnének, ám úgy érzik, nem hagyják nekik, és csak egy radikális megoldás mentheti meg őket. És itt jött a képbe Donald Trump, akinek sikerült elhitetni velük, hogy tudja, mire van szükségük. Ha így nézzük a filmet, akár még pontos helyzetelemzésnek is tűnhet, azonban így elveszítjük azokat a finom részleteket, amelyek a kőkeményre szilárdult életek repedéseiben bújnak meg. A texasiak olyanok, akár a sziklatömb, bármi jön szembe, nem törnek meg, szenvedésük így közel sem szánalomra méltó, sokkal inkább melankolikus és kilátástalan. De akármilyen kemények is, a hajszálrepedéseket nem titkolhatják, és David Mackenzie filmje rá is talál ezekre, követi őket, és ott van, amikor összefutnak, kiszélesednek, és a szikla porrá omlik szét. És amikor ez bekövetkezik, mindegy, hogy az amerikai elnököt Clintonnak vagy Trumpnak hívják.

A pusztulásban mindenki egyedül van, és csak magára számíthat. 

A Hell or High Water tavaly debütált a cannes-i filmfesztiválon, és a környező országokban már jórészt bemutatták, hozzánk azonban még mindig nem ért el; állítólag márciusban az HBO talán bemutatja. Az aktualitásokra sokan ráugornának nálunk is, ha pedig ezektől elvonatkoztatunk, egy általános emberi drámát kapunk, nagyszerű forgatókönyvvel, zseniális színészekkel, remek rendezéssel. Ennél többre nem nagyon van szükség.

Szalmási Nimród