Hollywoodi őrjárat
Bolondot csinálnak már belőlünk – motyogta egy középkorú hölgyemény, amint éppen kifelé igyekezett a vetítőterem kijáratán át, és tényleg. Azt hihetnénk, közeledvén a nagy filmes ünnepekhez, hogy jobbnál jobb produkciókkal kényeztetnek el bennünket a nagy stúdiók, de sorozatosan csalódnunk kell. Túléltük a szokásos ráadásokat (Jack Reacher 2; Infernó), amelyek a közepes színvonalhoz nagyjából alulról közelítenek, a közös ismérv pedig a legújabb trendi; a főhős rendre nem dugja meg a főhősnőt (ld. még: A könyvelő). Tudjuk, hogy ez nem feltétlenül filmesztétikai kategória, de kezd feltűnő lenni.
Tizennegyedik filmjéhez érkezett a Marvel szuperhősistálló (Doctor Strange), és tovább gyarapodott a leginkább a Spektrumra való, javarészt kvantumfizika-szakos hallgatók érdeklődésére számot tartó, sci-fi álcás tudományos ismeretterjesztő széria (Érkezés) – ld. még: Mentőexpedíció. Ilyen helyzetben az ember csak külső segítségre számíthat, és meg is érkezett: egy Tom Ford nevű világhírű divattervező, a Gucci és az Yves Saint Laurent korábbi művészeti igazgatója fogta magát, és egy hét évvel ezelőtti első próbálkozás után (Egy egyedülálló férfi) leforgatta második kalandját, Az Éjszakai ragadozókat.
Velencében állva tapsoltak, a kritikusok imádják valamennyi rétegét és árnyalatát, a józanabbak azonban sejtik, ez nem az a dolgozat, amely mindenkinek tetszeni fog. Miután gyakorlatilag nem is egy filmet látunk, hanem inkább két (három) párhuzamos történetet, a néző még sokáig fog választ keresni a rendező által – szándékoltan – nyitva hagyott kérdésekre. A kezdő képsorokkal már kapunk egy méretes áramütést, de Ford nem kímél a későbbiekben sem.
Főhősnőnk Susan (Amy Adams), aki egy mérhetetlenül kiégett, kőgazdag galériatulajdonos, egy kiüresedett házassággal terhelten, bár jól működő kirakattal. Ebbe a sivár dögunalomba érkezik egy csomag; a tizenkilenc éve nem látott, író ex-férj által küldött, s az ajánlásban Susannak címzett regény kézirata. Susan olvasni kezd, és innentől kettéválik a film, mert egyrészről látjuk Susan elkövetkezendő hétköznapjait, másfelől viszont megelevenednek a kézirat szereplői; a szemünk előtt bontakozik ki egy család vérfagyasztó története, ahol az éjszakai országúton az anya és lánya áldozatai lesznek egy tapló texasi csürhe támadásának. És itt rejtőzik a tulajdonképpeni harmadik szál, ahol Susan visszagondol első férjére, akit brutális módon hagyott el; ami azért izgalmas, mert mind Susan volt férjét, mind pedig a regény főhősét Jake Gyllenhaal alakítja, amivel a rendező ügyesen érzékelteti, hogy Susan egy direkt neki szóló üzenetként értelmezi az olvasottakat és végig a rá és egykori házasságára vonatkozó utalásokat keresi a kéziratban.
A történet nincs túlbonyolítva, a befejezés pedig többféleképpen értelmezhető, még csak véletlenül sem szokványos: egy hosszan kitartott és nagyon sokat mondó kép, amiben minden benne van, és amit látni kell, mert a szavak itt már elvesztik jelentésüket. Amilyen harsányan nyit, olyan talányosan szomorú végszóval vesz búcsút Tom Ford, aki reméljük nem tér vissza végleg a konfekcióiparba, s hét évig sem kell várnunk egy újabb nagyszerű produktumra. Talán mondanunk sem kell, a biztos kézzel kiválasztott szereplőgárda zseniális, nem lennénk meglepve, ha bármelyik kategóriában jelöléseket kapnának a téli filmgálákon.
SzN
