Frontális megütközés

Az a régi román vicc megvan, amikor a Securitate tisztje magához rendeli beosztottját?

– Na, ide figyeljen, Ionescu elvtárstárs, árulja el nekem őszintén, mi a véleménye Ceausescu elvtársról?
– Ami az öné, őrnagy elvtárs!
– Akkor le van tartóztatva…

Nos, az ilyen jellegű kettős gondolkodás megszűnőben van, különösen a médiapiacon.

A tulajdonosváltozáson átesett sajtóban a betűmunkások úgy pozicionálták magukat, hogy némi jövés-menés után mindenki a helyére került. A Magyar Nemzet és a Hír TV környékén már senki sem tagadja, hogy bizony, bekövetkezett az a bizonyos 180 fokos fordulat, s már régen nem a konzervatív, jobboldali újságírás fellegvárában ügyködnek az újdondászok; mint ahogyan az Echo TV munkatársai sem akarják elhitetni magukról, hogy konfrontálódnának a regnáló kormányzat politikájával a kis helyre székházukban.

Ugyanez a helyzet az önkormányzati tulajdonban lévő médiabirodalmakban is; nem kivétel ez alól Debrecen sem. El tudjuk képzelni, amint a beszélgetésre invitált, hatalommal sújtott polgármester izgatottan sétál a stúdiók közötti folyosón; vérnyomás-emelkedés, szemfenékbevérzés, szapora pulzus, hörgő légzés, tachycardia; majd az interjút követően, csatakos ábrázattal, átizzadt ingben menekül a parkolóból, a városi fősajtós kései utódai pedig elégedetten nyaldossák szemfogukról a főbírói vért. Nem, természetesen a Petőfi téri fiúk sem akarnak huhogó madarak lenni a bagolyfán, higgyék el, kijár nekik a sajtóstallér, viszont a Deák-féle elhíresült adomával szemben ők inkább úgy vannak vele, mint a svájciak: ne akard a seggeddel felolvasztani a Jungfrau jegét. Apropó: tegye már fel az a kezét, aki (Google nélkül) megmondaná, hogy hívják a svájci Szövetségi Tanács elnökét? Semmi csüggedés, a svájciak sem nagyon tudják.

A gond, hogy az átlagember a magyar közpolitikusokat sem ismeri, pedig Tuzson államtitkár és kihelyezett emberei a nap minden órájában róluk beszélnek, meg persze a milliárdos amerikairól, aki bizonyára ludas a főpályaudvari beruházás költségeinek szárnyalása miatt is. Amiről Kósa államminiszter csak annyit árult el, hogy néhány milliárdról van szó csupán, és Debrecennek is hozzá kell járulnia a finanszírozáshoz; ez olyan, mintha a verebeken úgy próbálnának segíteni, hogy több zabot adnak a lovaknak.

A fönti kijelentés egyébként magyarra fordítva annyit tesz, hogy fájni fog, itt nem lesz nagy trakta, a városlakók azt kapják majd, mint Nagy Mihály a kaszálásért. Térdre és imára, hogy a költségek cementálódjanak ezen a szinten; bár lapzártáig még nem kapta fel a fejét senki sem. Ezek a derék, helyi panel-büszkék még mindig azt hiszik, hogy a lakatosok célba lőnek a hegesztőpisztollyal, s ha elfogy a Borsodi, lesz majd sokkal egészségesebb finomított fehér kátrányoldat, házi sóskaborbolya-kivonat, fagyálló, árva gyerek könnye. A helyi sajtó dementorai és a városházi tanácsadó tanoncok pedig, majd ha rájuk zuhan a mázsás, súlyos mennybolt, úgyis kidolgozzák a megfelelően koordinált kommunikációs paneleket: tartunk tőle, működni fog; ha esetleg mégsem, akkor, amúgy adysan menekülnek majd az Úrhoz, a megskalpolt vagy a kisdobos-pajtás szóvivőkhöz. A központba fel, direktívákért ácsingózva; a központba, ahol a fideszes hadtáp-hölgyek már hagyományos szépségápolást sem folytatnak, mert a narancsbőr kifejezetten karrier-előnyös és ahol tudomásul veszik, hogy az Ave Caesar és az Ave Maria vértestvérek, mert a díjbirkózó alelnök így tudja.

Az iskolatévé szintjén folyó kommunikáció mindent megold; régebben csak a számokkal zsonglőrködtek, most már a szavakkal is. Nem véletlen, hogy néhány értelmiségi túlélő szemében a közmédium kifejezetten vörös posztónak számít: azt nézni vagy hallgatni kifejezetten szellemi önfeladásnak minősül. Mégis, ebbe a teljesen zárt rendszerbe is beszivároghatnak oda nem illő elemek: itt van mindjárt egy Kocsis Éva nevű hölgy: az utóbbi két évben ő volt a mikrofonállvány a miniszterelnök szokásos péntek reggeli interjúi során. Mostanában azonban elszemtelenedett; felvetéseivel néha a zavarba hozta a Főnököt, értetlenkedett, kérdéseiben megjelent a saját véleménye is.

No persze nem kell olyanokra gondolni, hogy például miért is kell ilyen sietősen feltőkésíteni a vejem uramat, dehogy.

Viszont ami sok, az sok. Szóltak neki, hogy fogja vissza magát, hiába: a jeles riporternő élő adásban hülyült meg, félő volt, hogy a kormányfő sajtósa még nyakon önti valami langyos zellermártással a nagy kérdés-cunamik közepette.

A rendszer öngyógyításba kezdett és a legutóbbi adásnál már olyan állványt helyeztek a stúdióba, aki  nem kotyogott közbe, miközben Orbán a Soros-tervet ecsetelte. Sztálin elvtárs is megmondta, hogy

a problémákat emberek okozzák: ha kiküszöböljük az embert, megszűnnek a problémák is.

S mikor az Úr látta, hogy ez így jól van, hóna alatt egy Riposttal lebattyogott a Földre, ide hozzánk; a helyi gondűzőt kortyolgatva ünnepeltette magát meg az esztendős propagandaközpontot.

Szalmási Nimród