Varga Csaba a csúcson sem kér a felhajtásból
Telt házas közönség „mászhatta” együtt a nyolcezres csúcsok egyik legveszélyesebbjének számító Nanga Parbatot Varga Csabával; a nagyobb részben a nagyváradi hegymászó által rögzített személyes hangvételű videó nemcsak a csúcstámadást örökíti meg annak nehezebb pillanataival együtt, hanem már az alaptáborba vezető útra is magával viszi a nézőt. Napjaink legsikeresebb – 41 éves – magyar expedíciós hegymászója november 23-án vendégeskedett a debreceni Partium Házban, ahol arra is rákérdeztünk, mit szól a felesége az életveszélyes kalandokhoz és van-e az egésznek társadalmi haszna…
Tragikus tavasz
Tizenöt perccel a kezdés előtt már nem lehetett ülőhelyet találni a Piac utcai rendezvényházban, ahol Varga Csaba pontban este hatkor a publikum elé lépett, hogy negyedórás előhang után 28 perces videóban mesélje el, amit szavakkal képtelenség. A Karakorum zord szikláit, a cserzett pakisztáni arcokat, a keskeny ösvények alatt nyíló szakadékokat, az emberi bőrt elmetsző szelet, a hegyek hideg árnyát, a vadul vakító napkorongot, a méterről méterre fogyó életerőt a világ tetején. A megragadó kisfilm után a publikum hosszan faggatta az építészként dolgozó Vargát.
Az oxigénpalackot és teherhordókat sem használó mászó idén nyáron hódította meg a Nanga Parbatot; a Himalájában, Pakisztán és India határán található 8125 méteres csúcs a kilencedik legmagasabb a világon. Ez volt a tizennégy „nyolcezres” közül a hatodik, amelynek elérte a tetejét azóta, hogy 2013-ban belevágott a „gyűjtésbe”. 2021-ben „megvolt” a Dhaulagiri (8167 méter). Tavaly tervezett ugyan a nepáli Kancsendzöngával (8586 méter) és a Cso-Ojuval (8201 méter), de ezek egyelőre nem valósultak meg.
2023 tavaszán lekötötte a munka és egyebek. Mivel a nepáli csúcsokat ekkor és ősszel hagyja „támadni” az időjárás, Varga Csaba figyelme Pakisztán felé fordult, ahol már csak a K2-t és a Nanga Parbatot nem mászta meg az öt ottani nyolcezresből. Végül utóbbira esett a választása és ez májusra bizonyossá vált. Június 6-án Budapestről repült Iszlámábádba , Pakisztán fővárosába. A csúcshódítás július 2-án történt, öt napra rá már itthon volt. Minderre két tragédia vetett árnyékot.
Hosszú menet
– Két barátomat, mászótársamat vesztettem el ebben az időszakban. Győrffy Ákos nevét kevesebben ismerik, ő a Kancsendzöngára készülve az olasz Alpokban tréningezett, amikor eltűnt a Monte Rosán. Gleccserszakadékba zuhanhatott. Ákos marosvásárhelyi születésű, Magyarországon nőtt fel, de rendkívül kötődött Erdélyhez. A Fogarasi-havasokban másztunk együtt. Suhajda Szilárd története jól ismert a sajtóból, ő májusban vesztette életét a Csomolungmán. Oxigénpalack nélkül ment fel, azóta sem tudni, hogy feljutott-e vagy a lejövetel során végzett vele a kimerültség. A társaim halála elgondolkodtatott, végül mégis elindultam a Nanga Parbatra. Igyekeztem a feladatra koncentrálni, tartani magamat a tervhez, nem gondolni az ő elvesztésükre. Szilárd halálakor engem is nyilatkoztattak a médiában, de nem árultam el, hogy mire készülök. Majd csak közvetlen az elinduláskor beszéltem a mászásról nyilvánosan – vezette fel a saját expedícióját Varga Csaba.
A Nanga Parbat nehézsége az alaptábor és a csúcs között mintegy 4 ezer méteres, jelentős szintkülönbség, valamint az, hogy szinte függőleges, sziklamászást igénylő része is van a hegyoldalnak úgy 150 méteren. Nem véletlenül hívják „gyilkos hegynek”. Hivatalosan az osztrák Hermann Buhl ért fel a tetejére 1953-ban, továbbá a hegycsúcshoz kötődik a kínai megszállást bemutató Hét év Tibetben című film is. A Nanga Parbatot a 2013-ban – a Kancsendzöngán – meghalt Erőss Zsolt 1999-ben mászta meg első magyar állampolgárként, de csúcsengedély nélkül.
– Az iszlámábádi érkezés után egy nap az út a karakorumi sztrádán az Indus partján fekvő, mintegy 200 ezres Chilasig. Onnan fél nap elérni autóval azt a pontot, ahonnan további másfél nap az alaptábor, de már gyalogszerrel. Az általam választott útvonalon az alaptábor 4200 méter magasan fekszik, júniusban zöld réten, igazán kellemes területen állnak a sátrak. A legközelebbi falu sincs messze, „csak” 5-6 órára. Ebből az alaptáborból jöhettek az akklimatizációs körök, vagyis oda-vissza jutás a fentebbi, 4900-6750 méteren lévő táborokba. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy felvittem a sátraimat, kétszáz méternyi kötelet (6 kiló) és kiépítettem a magam kis bázisát. Június 24-25-re vártunk egy úgynevezett „jóidő-ablakot”, de túl erős volt a szél. Mivel a csúcstámadásra az időjárás szempontjából július 2-3-ra nézett ki újabb lehetőség, július elsején 22 órakor nekivágtunk a 3-as táborból, 6750 méterről. Hosszú, nehéz mászás volt, a szél egyre erősödött. Másnap, tehát július 2-án 15 órakor értem fel – ismertette, hozzátéve, 22 órára ért vissza 3-as táborba. Felfelé, a csúcson és vissza az út mintegy huszonnégy órába telt.
„Hajrá Erdély! Hajrá Partium! Hajrá Székelyföld! Hajrá Felvidék, Anyaország, Délvidék, Kárpátalja és Őrvidék! Kitartás! Sziasztok!”: ezek voltak a szavai odafenn, ahogy arról a videóban is meggyőződhetnek. A hegymászó többször elmondta már, ily módon szeretné inspirálni az anyaországtól elszakadt magyarokat a szülőföldön maradásra.
Varga Csaba egy 10-15 fős csoportban vágott neki a csúcsnak, de csak négyen másztak oxigénpalack nélkül. Két lengyel férfi és egy német nő. Az egyik lengyel annyira kimerült, hogy az ereszkedés során meghalt a 4-es tábor közelében (valahol 7200 méteren). Varga csak utólag tudta meg, mint mondta, alig akarta elhinni, hogy „ennyire könnyen meghal az ember a hegyen”. A lengyel elcsigázott volt, mint mindenki, de egyáltalán nem tűnt fel, hogy ennyire nincs jól…
Hazatérve kivételes médiaérdeklődés fogadta, amit Suhajda Szilárd halála fokozott fel. Hiszen a fél ország követte napokon át a csomolungmai drámát. Vargának itthon sokan azzal gratuláltak, hogy Suhajda halála után az ő sikere egyfajta megnyugvást, kárpótlást jelent.
A Partium Házban a hegymászó kérdésre elmondta: azért nem használ és nem is tervez igénybe venni pótlólagos oxigént, mert számára így nagyobb sportértékkel bír a kaland. – Oxigénpalackkal az ember megtéveszti a szervezetét, hiszen fizikailag olyan, mintha 8 ezer helyett 5-6 ezer méteren lenne. Az a veszély is fennáll, hogy a maszk, a palack meghibásodása esetén a szervezet nem képes alkalmazkodni. Oxigén-rásegítés nélkül addig mész, ameddig képes vagy. Tudni kell visszafordulni… bár Suhajda Szilárd esete azt mutatja, hogy az ember így is dönthet végzetesen.
Arról is beszélt, hogy a magashegyi mászók közül sokan – ő is – tapasztalják magukon a rövidtávú memória gyengülését. Azaz az emlékekkel nincs gond, de azt könnyebben elfelejti az ember, hogy az előző pillanatokban éppen mire készült… Ez abból adódhat, hogy a magasban gyorsabban halnak el az agysejtek, és nem képződnek újak.
A halál? Nem kell ezen annyit agyalni!
Varga Csabának a közönségtalálkozó után tett fel néhány provokatívabb kérdést a Cívishír.
A média feltűnően sokat foglalkozik a magashegyi hegymászással, az extrémsportokkal. Mi lehet ennek az oka?
– Főleg a bulvármédia szereti ezt a témát, hiszen kattintós cikkeket eredményez. Dráma van benne, emberek halhatnak meg, ezáltal jobban eladható. A hegymászás valójában nem erről szól. Nem annyira extrém ez, mint amilyennek tűnik. Nagyon sok magyar hegymászó van, akikről kevés szó esik.
A szélsőséges vállalkozások résztvevői az új bálványok – mit gondol erről?
– A legtöbb bulvárszereplő mögött alig van igazi teljesítmény. Szerintem nagyon fontos, hogy mitől vagy különleges. Nem mindegy, hogy a szereplés jogosultságát egy olyan teljesítmény alapozza meg, mint például Szoboszlai Dominiké vagy Győzike-módra akarsz kitűnni. Az előbbi típusba sorolható emberek közül sokan meg sem akarnak jelenni a médiában. Én is csak akkor, ha úgy érzem, van mondanivalóm. Az ismert emberekre, ha akarja, ha nem, rákerülnek a sztárszerep keretei. Számomra ez kényelmetlen. Próbálok közvetlen, normális maradni. Igaz, hogy magyarként nekem van most a legtöbb „nyolcezresem”, de a nemzetközi mezőnyben ez a hat nem számít különlegesnek.
A racionalitás, a társadalmi hasznosság szempontjából képvisel valamilyen értéket a hegymászás?
– Az bizonyos, hogy a hatásunkra többen kezdenek el túrázni, kijárni a természetbe, egészségesebben élni. Igaz hogy a túrázás még nem tömegsport, de egyre népszerűbb. Ha többen mennek fel a Kékesre, ha jobban tisztelik a természetet, ha elégedettebb emberekké válnak, az társadalmi haszon.
A kommentmezőket olvasgatva, az emberek egy részét mintha irritálnák a csúcstámadások. Vagy a médiafelhajtás.
– Ez inkább magyarországi jellemvonás, itt a hegymászás kapcsán is szeretnek okoskodni, kommentelni. Az itteni társadalomban még mindig jelen van az a mentalitás, ami engem a Szomszédok sorozatra emlékeztet. Hogy másnak mi van, mi nincs – a semmi ragozása. Engem nem nagyon érdekel, hogy ki mit ír rólam. Bizonyos fokig ismert vagyok, de azért nem annyira. Ez nekem így jó.
Miért mászik? Kinek bizonyít?
– Több oka van. Például a kalandvágy, és igen, szeretem a hősies részét, azt az életérzést! A dicsőség és a tisztelet, amit így kapok, szintén fontos a számomra. Jó érzés küzdelem árán megvalósítani egy célt. Olyan fegyelemre tanít önmagammal szemben, ami az élet más területén is kamatoztatható. Egyre céltudatosabb vagyok, amit valószínűleg a hegymászás hozott ki belőlem. Ráadásul ezek a sikerek másokat is több szenvedés elviselésére motiválnak a vágyott cél elérése érdekében. Ami szintén hasznos, hogy még egy előbbi választ kiegészítsek! Számomra ez életforma: évente egyszer expedícióra indulok, és nemcsak a csúcsok meghódítása fontos, hanem a Pakisztánban, Nepálban eltöltött idő is. Szeretem az ottani stílust, az emberek lazák, derűsek. Amúgy meg: ha meglátod egy hegy fényképét, gyorsan eldől, érzed-e a hívását…
Kétgyermekes családapaként felkészült arra, hogy újságírók hívogatnák a feleségét, a szüleit, ha Ön ott marad egy hegyen?
– Nem készülnek erre, mert biztos nem fogja őket felhívni senki.
Gondolja?
– Akkor úgy mondom, nem fogják felvenni a telefont. A személyiségemből fakadóan nem szeretem a médiaszereplést, az én expedícióim sosem fognak folyamatosan futni a sajtóban. Csak azután jelentkezek, ha az adott vállalás sikerült, előzetesen legfeljebb egy rövid közlést adunk ki az elindulásról. Mást nem. Sok interjút lemondok, mert beszélni is akkor érzem fontosnak, ha tényleg van miről.
És a felesége? Ő mit szól ehhez az egészhez?
– Semmit, mert nem az ő dolga. Nem is nagyon érdekli.
Ez azért nem annyira magától értetődő… Semmi szabály?
– Semmi. Évente egyszer-kétszer elmegyek hegyet mászni…
… ahol meghalhat.
– Akkor meghalok, és kész! Nem kell ezen annyit agyalni! Mindent megteszek azért, hogy ez ne történjen meg, de nincs erről otthon külön megbeszélés.
Került életveszélybe valamelyik nyolcezresen?
– Nem voltak akciófilmbe illő jelenetek, egyszer sem éreztem magamat igazi veszélyben. Sok múlik az ember felkészültségén.
Ha egyszer mégis véget érne, mit sajnálna a leginkább?
– Semmit nem sajnálnék. Úgy éltem eddig, ahogyan akartam. Remélem, sokáig tudom még ezt csinálni, addig mindenképpen, ameddig motiváltnak érzem magamat.
Ratalics László
