Petőfi Debrecene
Isten tudja, milyen idő lehetett 1844 telén Debrecenben, de Petőfi fázott. Olyan sovány volt, vélhetően a fagyos szél fújta idáig Pozsonyból, ahol egy ideig az országgyűlésben jurátusként dolgozott, de – ahogy az életben szinte sehol – itt sem találta meg a számítását, igaz, barátokra lelt. Dobálta a sors egyik befolyásos ember kegyéből a másikéba: hol szállást, hol némi pénzt kapott tőlük, de otthonra, bizonyosságra és igazi önmagára tulajdonképpen sehol sem lelet. Szakad ruhában, szakállasan, elhanyagolt külsővel vágott neki az útnak Debrecen felé. Úgy hitte, mégiscsak a színészkedés illik neki, így a városi, majd a sokadik vándortársulathoz szegődött, de nem volt szerencséje: a csepűrágók tönkrementek. Petőfi krónikus pénzhiánnyal és tüdőgyulladással küzdött. A soproni diákévek alatt megismert barát, Pákh Albert debreceni jogász (későbbi humorista) szobát és kölcsönt ad neki, hogy a nyughatatlan lélek végül, az áradó Tiszát megkerülve, visszatérhessen Pestre. Gyalog. Az 1844-ből származó az Egy telem Debrecenben című vers szemléletes összegzése a költő „keleti” nyomorának, holott reményekkel érkezett ide és reményekkel indult el innen.
Petőfi Sándor: Egy telem Debrecenben
Hej, Debrecen,
Ha rád emlékezem!...
Sokat szenvedtem és tebenned,
És mindamellett
Oly jól esik nekem,
Ha rád emlékezem.-
Pápista nem vagyok,
És mégis voltak bőjtjeim, pedig nagyok.
Jó,hogy az embernek csontfoga van,
Ezt bölcsen rendelték az istenek,
Mert hogyha vas lett volna a fogam ,
A rozsda ette volna meg.
Aztán a télnek kellő közepében
Kifogyva szépen
A fűtőszalmám,
S hideg szobában alvám.
Ha fölvevém kopott gubám,
Elmondhatnám,
Mint a cigány, ki a hálóból néze ki:
" Juj, be hideg van odaki' !"
S az volt derék,
Ha verselék!
Ujjam megdermedt a hidegben,
És ekkor mire vetemedtem?
Hát mit tehettem egyebet?
Égő pipám
Szorítgatám,
Míg a fagy végre engedett.
Ez ínségben csak az vigasztala,
Hogy ennél már nagyobb ínségem is vala.
(1844)
