Nyolcszáz rádiója van a balmazújvárosi gyűjtőnek
Egy külön ház. Ennyi helyre van szüksége Csige Józsefnek, hogy bemutathassa azt a nagyjából 300 különleges rádiót, amit 800 darabos gyűjteményéből kiállított Balmazújvárosban. Szebbnél szebb tárgyak sorakoznak a polcokon, melyek többsége áramfelvétel után életre is kel. Hangszórók, morze készülékek, riportermagnók és néprádiók pihennek az asztalokon, de láthatunk egy különleges EKG-készüléket is, amelyet az 1950-es években használtak a Petőfi téri kis OTI-ban. És ha egy kis dallamra vágyunk, József feltesz egy lemezt 1902-ből, melyen Enrico Caruso, az olasz sztártenor énekel.
– Ötéves voltam, amikor először láttam egy kétgombos Rákosi-féle néprádiót. A szomszédunk, Boda bácsi maszek darálós volt, 1951-ben vett magának egyet 380 forintért. Akkor az egy havi fizetésnek felelt meg – emlékezett vissza József, akit egy életre elbűvölt a szerkezet. – A szüleim parasztemberek voltak, négy gyermeket neveltek, nem éltünk jómódban, rádióról akkoriban csak álmodozhattunk. Nyolcadikos voltam, amikor megcsináltam az első detektoros rádiómat Boda bácsinak köszönhetően. Rögtön felvittem az iskolába, fizikaórán megmutattam, mindjárt kaptam is két ötöst, és biztatást Grozdits Tóni bácsitól. Otthon, a kertben két fa közé kifeszítettem egy antennát, és innentől fejhallgatón keresztül hallgathattuk a Petőfit és a Kossuthot. A hatvanas évek közepén Boda bácsi vett egy világvevőt, így a szüleim átvették tőle a néprádiót. Óriási volt a boldogság! Aztán megjelentek a tranzisztoros rádiók, miközben még vezetékes rádióhálózat üzemelt. És a városházán vagy a postán felállított rádióközpontból továbbították az adást annak, aki kifizette a 6 forintos előfizetési díjat.
Szerelésből szenvedély
József híradástechnikai műszerészként dolgozott, 40 évig javította Debrecen telefonközpontját a helyi postaigazgatóságon, majd az új technikák bevezetése után nyugdíjba ment. Mint mondja, kihalt a szakma, mert manapság informatikusokra van szükség.
Jó kézügyességgel rendelkezett, a rádiókat pedig imádta, ezért – miután egyre több családnak lett rádiója – elkezdte javítgatni a hibás készülékeket. Munka után, hobbi szinten. A javíthatatlan darabokat általában nála hagyták, így sorakoztak a rádiók a polcokon. – Egy idő után már nem csak a technika érdekelt, megfogott a rádiók szépsége is, a külcsín. Cserélgettem a készülékeket, sokat vásároltam, de összeszedtem az út szélére kidobott példányokat is. Éjszakába nyúlóan javítgattam őket, és óriási sikerélmény jelentett, amikor végre életre keltek. A legrégebbi rádió 1924-ből való, Amerikából kaptam. Egy szegedi orvos közvetítésével kapcsolatba kerültem egy villamosmérnökkel, aki hétéves korában került a tengeren túlra. Leveleztünk, ő is gyűjtötte a rádiókat. Kaptam tőle egy 1921-es tölcséres hangszórót is, számos tárgyat cseréltünk. De van olyan darab is, ami állítólag Dél-Korea budapesti nagykövetének az irodájából való. 2013-ban felújították a nagyköveti rezidenciát, az akkori nagykövet pedig az építésvezetőnek ajándékozta a készüléket. Ez a készülék egy budapesti gyűjtőtársam közvetítésével került hozzám, mivel neki a széria mindkét modellje megvolt már. Felhívott, hogy 15 ezerért eladja. Mondtam, az rengeteg pénz, lealkudtam 10 ezerre, mentem is érte Kispestre, az állomásra – folytatta a sztorizást József, aki minden egyes rádió történetére emlékszik, szívesen meg is osztja azt.
Mint mondja, a rádiógyűjtő kicsit asztalos is, hiszen karban kell tartani egy fából készült rádiókávát. Pácolni, csiszolni, lakkozni kell a darabokat, ha beleköltözik a szú, kezelni a fát. A gyűjteményének jelentős része azért is kuriózum, mert a második világháború óriási kárt tett a rádióállományban. – Nagy valószínűség szerint egy félrefordítás okozott galibát. Amikor bejöttek az oroszok, kiadtak egy parancsot, hogy mindenki szolgáltassa be a rádióadóvevőket. Ám úgy hirdették ki, hogy a rádióvevőket, ezért az emberek leadták a készülékeiket a városházán, amik idővel az enyészeté lettek – mondta József. És hogy mennyi időt fordít a rádiók javítására, szépítgetésére? Nevetve válaszolta: nem eleget. – Ha háromszor születnék újra, akkor se lenne annyi időm, hogy mind a 800 rádió szóljon. Alkatrészeket ugyan még fel lehet kutatni, de egyre drágábbak. És az az igazság, fogy a türelmem is. Egy 60-70 éve szunnyadó készüléket életre kelteni olykor nagy feladat – közölte. Ám hiába van 800 rádió a ház körül, még mindig van olyan darab, amire Józsefnek fáj a foga. A Standard Szuper 36-os típusú minden gyűjtő álma, jelenleg 300 ezer forint körül lehet hozzájutni – már ha valaki túlad rajta.
Pacsirta, Pajti, Tihany, Badacsony
– Tessék meghallgatni! Így szól az én első detektoros rádiómon keresztül a Kossuth. Kristálytiszta – mondta József, és kezembe adta az 1961-ben készített kis rádió fejhallgatóját. A VIM-es doboz felhasználásával készült rádió mellett hevert egy korabeli kép, amin két nő ült a rádió mellett, fejhallgatóval. – Milyen boldogok voltak, ugye? – tette fel a kérdést házigazdánk, és már lépett is a következő tárgyhoz. – Itt van ez a zeneszekrény. 1955-ös, 15 ezer forintba került akkoriban, Budapesten gyártották. Az egyik oldalába könyveket, hanglemezeket tettek, a másik oldalába pedig italokat, poharakat. Háromféle dizájnban készült, a technika mindegyikben ugyanaz. Ez volt a legegyszerűbb, egyben a legolcsóbb is, az úgynevezett natúr változat. Be is lehet kapcsolni egyébként – és már áram alá is helyezte a szerkezetet, mely néhány másodperc elteltével megszólalt. A hangszórókkal együtt kihúzható fiókban kapott helyet a magnetofon és a lemezlejátszó. Szomorúan hallottuk, ennek a csodálatos, Nagykőrösről érkezett darabnak a piaci értéke nagyjából 250-300 ezer forint körül van. – Mikor hozzám került, semmi nem működött benne. Elég bonyolult szervizelni, nehézkes a szétszedése. Az 50-es, 60-as években ilyen darabok voltak a művelődési házakban. Nagyon drága volt, kevesen engedhették meg maguknak – simított rajta végig. – Itt tartok egy nagyon különleges hanglemezt, pontosabban sellak lemezt, melyet 1902-ben vették fel, Caruso énekel rajta, a felvétel körülményei is ismertek. Az olasz tenor egy tölcsérbe énekelt a Hotel Milano egyik szobájában, amit ez alkalomra felvételi stúdióvá alakítottak át. Caruso gyorsan elénekelt tíz kiválasztott zeneszámot, és azonnal elrohant – mutatta József a piros címkés lemezt. Kiderült, 1904-ig csak a hanglemezek egyik oldalára nyomtattak hanganyagot, a másik oldalon a logó kapott helyet. Majd fél perc múlva Caruso hangját hallhattuk, recsegve, mégis átütően, hiába játszották le több ezerszer a lemezt kurblis, acéltűs gramofonon.
– Van itt olyan darab is, ami szorosan nem kötődik a rádió világához, bár három rádiólámpa a lelke. Ez a Kenessey EKG-készülék az 50-es évek elején készült, és emlékszem, amikor édesanyám 1953-ban vitt Debrecenbe, a kis OTI-ba, akkor ezzel vizsgáltak engem is. A lelethez egy körülbelül 40 centiméteres kisfilmdarabot kaptunk, azon ábrázódtak a ritmusgörbék – mesélte. – A sors úgy hozta, hogy megismerkedtem azzal a rádiószerelő bácsival, Ferenczi Lászlóval, aki ezt karban tartotta. Ő volt a debreceni rádiószerelők utolsó mohikánja, sokat segítettünk egymásnak, számos rádiót is kaptam tőle, és olykor a szerelésbe is besegítettem. 1990-ben húzta le végleg a kis műhelyének a redőnyét. Amikor pakoltunk ki a műhelyéből, az utolsó sarokból került elő ez a készülék, végül nekem adta. Már érdeklődött utána a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum is – jelentette ki.
És hogy melyik darabra a legbüszkébb József? – Hú, az több is van! De talán ez az 1924-es ládarádió, melyet a Western Electric licence alapján gyártott az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. Mi, gyűjtők úgy tudjuk, mindössze 3-4 darab maradt meg az országban. Érdekesség, hogy ez volt a legelső olyan telepes rádió Magyarországon, amit már kereskedelmi forgalomban lehetett kapni. Elég bonyolult volt beállítani, és tölcséres hangszóró volt hozzá. Érces hangja messzire repült – mondta, majd egy olyan szobába invitált minket, ahol csak 1936 és 1945 között gyártott rádiók voltak. Mint megtudtuk, Magyarország a két világháború között rádiógyártó nagyhatalom volt, a Standard, a Philips, a Siemens és a Telefunken is képviseltette magát. A közel 100 éves rádiók is tökéletes állapotban vannak, minden üveg alkatrészük is megvan, ami igazi ritkaság. – Ezt az érdekességet mindenkinek meg szoktam mutatni. A Standard cég, amely egyébként telefonközpontokat is gyártott, ezt az egyetlen típusát látta el japán tükrös megoldással. Első ránézésre egy sima tükröt látunk a rádió elején, ám ha felkapcsoljuk benne a lámpát, akkor látszanak a sávok. Vagyis fésülködés vagy borotválkozás közben is hallgathatták a rádiót – sorolta. De Józsefnél megtalálható az 1936-os berlini olimpia emlékére kiadott Philips rádió, az Edison-féle szénszálas izzólámpa, a távíró, a harckocsi rádió, és azt is megtudtuk, az Orion nemcsak rádiókat, kávéfőzőket, hanem termoszokat is gyártott. Ebből is van pár darabja, bemutatóállvánnyal együtt! De beüzemelhető a legendás Pacsirta Rádió, a Pajti, a Tihany, a Badacsony Rádió is. Józsefnek még Neumann U47-es mikrofonja is van; ez arról híres, hogy Frank Sinatra csak ilyenbe volt hajlandó énekelni, és azt is megtudhatjuk, mióta van déli haragszó a rádióban.
– A régi Kölcsey Központban volt egy kiállításom 1995 körül. Volt ott egy mindenes bácsika, ha kellett, postára ment, ha kellett, sepregetett. Mondta egyszer, Jóska, jöjjön el, egy szovjet katonától kaptam egy készüléket. El akarta nekem adni, de nem kellett, mert ugyan szép volt, de úgy véltem, a készülék kávája nem eredeti. Eltelt vagy 15 év, nyílik az utcaajtó, a bácsit látom bejönni. Mondta, a felesége meghalt, gyerekei nincsenek, vegyem meg a rádiót. Ha nem kell, az öreg autójával együtt az autószerelőnek adja. Kényszeredetten megvettem. Az amerikai levelezőtársam egyszer csak küldött egy katalógust. Lapozgatom, hát mi van benne?! Ez a rádió! Kiderült, mégsem házi gyártmányú a káva, hanem manufaktúrában csinálhatták, feltehetően vezető pártelvtársaknak Voronyezsben. A katalógus szerint azonban ez egy amerikai gyártmány, melyet 1936-ban gyártottak. Vélhetően ennek a szovjet koppintása került hozzám – mutatta József a darabot a katalógusban.
Balmazújvárosnak nem kell
József mottója: mit sem ér egy világtól elzárt gyűjtemény. Ennek szellemében huszonhat év alatt hétszer ajánlotta fel szóban és írásban is városának a legszebb rádiókat ingyen, csináljanak belőle állandó kiállítást, múzeumot, de nem éltek a lehetőséggel, a fogadókészség rendre elmaradt. És mivel 2015 nyarán megkapta a hivatal végleges elutasító levelét, így 2018. szeptember 7-én megnyitotta saját otthonának kapuját, és díjmentesen megtekinthetők a különleges darabok előzetes bejelentkezés esetén. – 1988-ban nyílt meg az első kiállításom, melyet számos másik követett az ország különböző városaiban. Debrecenben, Fehérgyarmaton, Sárospatakon, Székesfehérváron, Nyíregyházán, Jászberényben is ki voltak állítva a rádiók. Sőt 2024. december 7-én a Kossuth Rádió országjáró műsorában is szólhattam a gyűjteményemről, valamint nemrég Fábry Sándor műsorában szerepelhettem. Sajnálom, hogy Balmazújvárosban süket fülekre találtam. 1989-ben, amikor az országban még egyetlen rádiómúzeum sem volt, akkor azt mondták, ki a fenét érdekelnének a te ócska vacakjaid? Később, 2012-ben írásos ígéretet kaptam arra, ha elkészül a Semsey-kastély felújítása, akkor ott otthonra lelhetnek a rádiók, de mint látja, semmi nem lett belőle. Most nagyon jó helyen vannak nálam, szeretném őket egyben tartani. Ám bízom benne, hogy idővel jó gazdára lelnek – mondta.
A rádiómúzeum Balmazújvárosban, a Nádudvari utca 30. szám alatt található. Bejelentkezés a +36705600411-es telefonszámon.
Fogarasi Renáta
