Jaj, szegény disznók!
Csodálkozom, hogy a növényvédők még nem emelték fel szavukat a fenyőállítás szokása ellen. Mert nem öröktől fogva van, de még Jézus születése óta se, hiszen mit keresett volna fenyő Betlehemben, pláne feldíszítve és szaloncukorral. Hanem a 18-19. század táján a németek egyszer csak kitalálták, és azóta minden decemberben fenyőerdők végtelen mennyiségét irtják ki, hogy a fák pár nap múltán kinn heverjenek a havon. Ha van!
Legfeljebb egy-két kiürített szaloncukros papírt fújdogál rajtuk a januári szél. Na, fenyőfa se lennék, ha az újraszületéskor válogatni lehetne a legközelebbi életminőségekben. Főleg ha arra gondolok, hogy szenteste napján előbb belefaragnának a talpba. Az apa – annál a háznál, ahova én kerülnék – elkezdene hegyezni, a gyerekek meg drukkolnának neki.
Csak a nőkről akarják lerángatni az igazi bundát az állatvédők, hogy ne flangáljanak valaha élt állatok szőrében bőrében, ha egyszer van műszőrme, azaz műbunda is.
Ezen gondolkodtam a bevásárló központ szélfútta buszmegállójában hétfőn dél tájban, amikor dolgom végezetlenül távoztam onnan, mert nem kaptam kocsonyahúst! Így csak a kis csomag lencsét lóbáltam a nagy szatyorban. Ja, meg egy pezsgőt és hozzá egy vörösbort, hogy ne égjek magam előtt a sikertelenség okán. Mert ez az év végi ünneplánc sajátossága, hogy még be sem fejeztük az ajándék, fenyő és bejgli vadászatot és már nyakunkon a szilveszter a maga hagyományaival. Majd holnap jöjjek, mondta az árufeltöltő, ma már nem lesz kocsonyahús!. Korán reggel volt, talán tíz percig és vége. Jó, legyen holnap!
Ekkor hallottam meg a túloldali zebrától érkező disznó visítás, vonyítás, röfögés hangjait egy jobbára nyitott teherautó platója felől. Látni nem láttam szerencsétleneket, és még kétségbeesést sem véltem felfedezni a hallottakból, inkább az utazás kényelmetlenségével küzdöttek az állatok. Ne reménykedjetek csórók, – néztem szánakozva a közben elforduló teherautó után – úgyis kocsonya lesz belőletek! Ezt a sorsot szánta nektek a teremtő! Nem is lázadtok? De addigra ők elhúztak a vágóhíd felé, nekem meg eszembe jutott, már az is, hány kedves növendék disznó végzi Újévi malacként a csütörtökről péntekre virradó éjszakát?
És az micsoda elfajzott, pedofil falánkság, hogy csak azért megesszük a disznó gyerekeket, hogy szerencsénk legyen jövőre? Sőt, kimúltuk előtt, még a farkukat is megcibáljuk a nagyobb hatás kedvéért, sültükben meg citromot nyomunk a pofájukba, hogy olyan jópofán nézzenek ki. Mi lesz, ha a feltámadásnál a legfelső erő például úgy tesz igazságot, hogy a mi farkunkat fogják huzigálni kis malacok és citromot tesznek a szánkba mielőtt pirosra sütnének bennünket? Akkor majd megtudjuk, milyen volt malacnak lenni!
Jó, de akkor mit együnk? Csak zöldségeket? Hát azt hisszük, hogy répa, gyökér, káposzta, brokkoli meg a többi élvezi, amikor szecskára vágják? Igaz, nem is hoznak szerencsét. Legfeljebb ritkán.
Réti János
reti.janos@civishir.hu
