Imádság, szolgálat, közösség – olykor rolleren száguldva
A templom melletti régi plébániaépület konyhájában már forr a teavíz. Laura, Mildred és Virág nővér az ajaki rendház ebédlőasztalánál ülnek. Nem sietnek. Mesélnek, nevetnek, én pedig örülök, hogy otthonukba engedtek egy újságírót, aki többet szeretne megtudni az életükről.
Bár a nővérek különböző anyanyelvűek, a renden belüli közös nyelvük az olasz – így az asztalnál zajló beszélgetést Laura nővér fordítja.
– Kamilliánus nővérek vagyunk, Szent Kamill leányai – kezdi Laura nővér, aki Kiskunfélegyházán született. – Négy kontinensen vannak misszióink, és alapvetően betegápolók vagyunk. Úgy próbálunk fordulni a szenvedőkhöz, mint Jézushoz magához, valamint ahogyan Szent Kamill mondta: „mint egy szerető édesanya az ő egyetlen beteg fiához.”
A rend első magyarországi tagjai 1997-ben telepedtek le Nyíregyházán, ahol évekig gondozták a helyi plébános édesanyját. Amikor az atyát Ajakra helyezték, évekkel később imájában jött az ihletés: a nővérek menjenek oda. A Jóisten akarat szerint ez be is következett: 2019-ben költöztek be a felújított rendházba. Bár eredetileg szeretetotthont is terveztek a telekre, a világjárvány és a szomszédban dúló háború gazdasági nehézségei miatt ez az álom nem valósult meg. Jelenleg hárman lakják a takaros, szerény házat, és bár a világ különböző pontjairól érkeztek, a céljuk közös. A közösség igazi multikulturális sziget a Nyírségben. Mildred nővér a Fülöp-szigeteken született, diplomás ápoló és mesterfokozatú szakember, aki korábban főnővérként is dolgozott egy olaszországi klinikán. A COVID idején már szolgált Magyarországon, egy rövid kitérő után két éve tért vissza, és már elég szépen beszél magyarul. Virág nővér Indiából érkezett alig egy éve, tavaly áprilisban. Nevét is a rendben kapta: mivel eredeti neve Teresa, így Kis Szent Teréz után „Little Flower” lett, azaz Kis Virág.
– Nagyon imádságos lelkületű emberek vesznek körül minket, akik hűségesen tartják az elsőpénteki hagyományokat – folytatja Laura nővér. Az igény olyan nagy a szentáldozásra, hogy a nővérek és a plébános alig győzik a látogatásokat; minden pénteken más-más csoportot keresnek fel a városban, a többi napon pedig a helyi betegekhez mennek. De a szolgálatuk itt nem ér véget. Korábban Nyíregyháza kórházaiban segítettek, évek óta pedig a kisvárdai intézmény falai között is végzik segítő szolgálatukat. Leggyakrabban a krónikus belgyógyászaton és az intenzív osztályon tűnnek fel, ahol lelki segítséget nyújtanak. Többször a puszta jelenlétük is gyógyír. – Azt vettük észre, nemcsak a betegek, hanem a személyzet is vágyik rá – sorolja Laura nővér. – Egy-egy ilyen találkozás nekik is hatalmas lelkierőt ad a megterhelő munkájukhoz.
Jézus mindenkit a saját nyelvén hív
Amikor felteszem a kérdést, gyerekkoruk óta a szerzetesi életre készültek-e, az ebédlőben harsány nevetés tör ki. Laura és Mildred nővér határozottan csóválja a fejét, egyedül Virág nővér bólint kissé bizonytalanul. Mildred nővér a Fülöp-szigeteken, a Kármelita nővérek szomszédságában nőtt fel. Bár vonzotta az életformájuk, sokáig a fiatalok megszokott életét élte. A fordulatot édesanyja súlyos betegsége hozta el: a Szűzanyához imádkozva felajánlotta életét Krisztusnak, ha anyja életben marad. Amikor a kérése meghallgatásra talált, már nem csak az ígéretét akarta betartani – valódi hívást érzett. – Biológiát tanultam az egyetemen, másodéves voltam, és a családom már egy elrendezett házasságról egyeztetett – emlékszik vissza. – Egy imaórán azonban olyan erős késztetést éreztem, hogy ott akartam hagyni mindent. Édesapám kérte, gondolkozzak rajta egy évet, azt hitte, ez csak egy múló fellángolás. A tanulás mellett dolgoztam is, ám a vágy nem múlt el. Mikor megszületett az elhatározás, hogy szerzetes leszek, a rendházban nem fogadtak. Teltház volt – mondja nevetve. A testvérének köszönhetően végül megismerkedett egy kamilliánus nővérrel, és elkezdte a szerzetesi képzést. Közben rendszeresen írt a szüleinek, de a levelei válasz nélkül maradtak. Ám a fogadalomtétel napjára ők is belátták: ez életre szóló, komoly döntés. Azóta mindenben támogatják lányukat.
Virág nővér hétévesen jelentette ki – először csak magának –, hogy nővér lesz. Akkor még nem értette a szavak súlyát, csak azt tudta: az oltár és az Oltáriszentség közelében akar lenni.
– Tizenegy évesen közöltem a családdal az elhatározásomat, de a bejelentést nem követte tapsvihar – meséli nevetve. – Anyukám csak nézett rám nagy szemekkel, apukám pedig közölte, majd kinövöm. Láthatóan nem így lett – kuncog. – Gyerekként hiú voltam, nagyon szerettem a szép ruhákat. Emlékszem, egyszer még a sajátomat is szétvágtam, nehogy egy szegényebb lány hordja. Ma, ha erre gondolok, elszégyellem magam. De Isten türelmes. Lassan nevelt – teszi hozzá. Nála a hivatástudat apró csodákból és a családi példákból épült fel. Jómódban éltek, a szülei asztalánál mindig jutott hely és étel a szegényeknek. Meghatározó élménye volt, amikor egy koldusnak adott étel után az edényük – mint a bibliai történetekben – csodás módon újra megtelt. – Egyik nap kértem a nagymamámat, készítsen ebédet. Sokan voltunk otthon, úgy tűnt, nem lesz elég mindenkinek, ezért ketten félretettünk magunknak egy kicsit belőle. Ám érkezett egy szegény ember, enni kért, és a nagymamám a mi részünkből adott neki. Később a mama kiabált, hogy menjek azonnal: a tál tele lett. Sírtam, tudtam, ez egy csoda. És azt is tudtam, ha jó szívvel adunk, azt Isten százszorosan adja vissza nekünk – jegyzi meg. Virág nővérnek a külsőségekben is határozott elképzelései voltak: hallani sem akart olyan rendről, ahol kilátszik a nővérek haja – hiába kopogtattak nála személyesen más közösségek. Amikor végül találkozott a kamilliánusokkal, azonnal érezte, megérkezett. Náluk a gyakorlati segítségnyújtás és az oltár szolgálata pontosan abban a formában forrt össze, amit megálmodott.
Laura nővér kiskunfélegyházi katolikus családból származik. Bár édesapja kántor volt, és több testvére is a szerzetességet választotta, ő szemorvosnak készült. – Minden vasárnap templomba jártam, ministráltam, szentmisékre, esküvőkre, temetésekre is elkísértem az édesapámat, de álmomban sem gondoltam, hogy szerzetes leszek. Tény, hogy kiskoromtól vonzott, hogy együtt legyek Istennel – egyszerűen, szabadon. De kamaszként ez a vágy alábbhagyott, éltem a tinédzserek életét. Szerettem sminkelni, zenélni, táncolni, szép dolgokat felvenni. Tizenhét éves voltam, amikor édesapám hirtelen halála megerősített abban, hogy az orvosi pályán a helyem. Végül a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetemet kezdtem el – mondja. – Egy év után azonban úgy éreztem, nem vagyok a helyemen. Ebben az időben sok időt töltöttem egy kis kápolnában. Egyedül, csendesen imádkoztam, de igazán nem is tudtam jól imádkozni. Valakitől választ vártam, merre tart az utam… Közeledett a húsvét, és én csak azt akartam, csendben legyek. Akkoriban jöttek be a mobiltelefonok, mindenki azon lógott, állandó zaj volt körülöttem. A kollégiumból menjek haza, vagy menjek el a nővérekhez? – tettem fel egyik bátyámnak a kérdést, és végül a kamilliánus nővéreknél kötöttem ki, Nyíregyházán. Korábbról már ismertek, csodálkoztak is, mit keresek ott, de végül szívesen fogadtak. Nagypénteken a kápolnába a nővérek betettek egy piros párnát, rá egy nagy keresztet. Ott ültem egyedül, és feltettem ezredjére is azt a kérdést, amit egy éve hajtogattam: merre tovább, mit akarsz? És ott éreztem: téged. Nem volt sem jelenés, sem külső hang, csak a szívemben hallottam. Végigfutott rajtam a hideg, ahogy most is, és hangosan visszakérdeztem: hogy érted? És a válasz az volt: ide. Holtsápadtan mentem ki a kápolnából, a nővéreknek sem mondtam semmit – emlékszik vissza. Laura nővér visszautazott a fővárosba, ahol felkeresett egy idős papot, akivel korábban kétszer beszélgetett. Azt mondta neki, nővér lesz, mire az atya csak annyit válaszolt: én már tudtam. A döntéséről a családja és az akkori kérője is le akarta beszélni, de hajthatatlan volt. Nyár végén bevonult a nyíregyházi rendházba, októberben már Olaszországban volt, a képzésen.
A nővérek vallják: Jézus mindenkit a saját nyelvén hív. A hívásra nemet is mondhat bárki, attól nem lesz rossz ember.
Fehér köpeny helyett szerzetesi habitus
A nővérek napirendje három alappillérből áll: imádság, szolgálat, közösség. Ezek náluk elválaszthatatlan egységet alkotnak. Bár a betegek ápolása és a haldoklók kísérése lelkileg gyakran megterhelő, számukra ez nem csupán munka, hanem válasz a múltjukban gyökerező kérdésekre.
Mildred nővér számára a segítés elemi erejű tapasztalat volt. A szükségben szenvedőkhöz való viszonya már kiskorban kialakult, mert a szüleitől azt látta, aki hozzájuk bement, nem távozott üres kézzel. A betegek megsegítésének fontosságát azonban egy váratlan családi esemény hozta el. – Édesanyám súlyos hashártyagyulladást kapott. A Fülöp-szigeteken az egészségügy kíméletlen: amíg nem fizetsz, hozzá sem nyúlnak a beteghez – emlékszik vissza. – Nekünk nem volt elég pénzünk, és csak egy jó szomszéd önzetlenségén múlt, hogy anyám végül műtőbe került. Akkor döbbentem rá, hányan halhatnak meg csak azért, mert szegények, és milyen borzasztó lehet egyedül, magányosan szenvedni. Kell, hogy legyen valaki, aki akár csak a puszta jelenlétével vagy egy jó szóval a betegek mellé áll. Én ez a „valaki” akartam lenni.
Laura nővér eredetileg fehér köpenyben, a betegek között képzelte el a jövőt, így ez a lelkület nem elveszett, hanem kiteljesedett.
A gyógyító szándék mellé megérkezett a krisztusi jelenlét, a fehér köpenyt pedig felváltotta a szerzetesi habitus, amellyel nemcsak a testet, hanem a lelket is ápolja. – Olyan orvos akartam lenni, akitől nem félnek a betegek – mondja. – A kórházi várókban azt láttam, hogy az emberek reszketve lépnek be a rendelőbe, és ugyanilyen feszülten is távoznak. Azt terveztem, kiírom majd az ajtómra: „Gyertek hozzám mindnyájan, én felüdítelek titeket”. Azt akartam, a hozzám fordulók érezzék: biztonságban, jó kezekben vannak – tárja szét a karjait. Végül nem a szikét, hanem a fátylat választotta, de a célja változatlan: félelem helyett békét és méltóságot adni azoknak, akik a legkiszolgáltatottabbak.
Anyaság – fátyolban
A szerzetesi hivatás nem jelenti a nőiség megtagadását, sokkal inkább azok átlényegülését. Amikor a családról és a gyerekekről kérdezem őket, kiderül: egykor mindannyiuknak megvolt a maga „világi” forgatókönyve.
Virág nővér őszinte önkritikával mesél fiatalkori elképzeléseiről. Bár gyerekekre nem vágyott, egy kényelmes házasság képe megfordult a fejében. – Jómódban éltünk, és úgy terveztem, lesznek majd bejárónőim, akik minden kívánságomat lesik. Olyan férjet képzeltem el, aki nem iszik, nem dohányzik, csak úgy „van” mellettem – nevet fel harsányan. – Visszagondolva, milyen önző és buta gondolatok voltak ezek! De csak addig tartottak, amíg a szívem mélyén rá nem találtam Istenre.
Mildred nővér ezzel szemben nagy családról álmodott, hiszen ő maga is sok testvér között nőtt fel, sőt az örökbefogadáson is gondolkodott. – Az anyaság is egy szolgálat, de mivel a hitemben pozitív megerősítést kaptam, ezen az úton haladtam tovább – mondja. – A szerzetesség nem vette el a nőiességemet vagy az anyai ösztöneimet. Nemcsak az az anya, aki szül, hanem az is, aki óvja, anyai módon bánik a szenvedőkkel. Ahogy Szent Kamill tanította: úgy kell gondoznunk a beteget, mint egy édesanya az egyetlen beteg fiát. Úgy érzem, sokkal többet kaptam így az élettől, mintha a hagyományos házasságot választottam volna.
Laura nővér terveiben is szerepelt férj és gyerek, de ő is más utat kapott. – A húgommal tervezgettük a jövőt: neki farmeres, nekem öltönyös férjem lesz, és valahol a Dunántúlon telepszünk le. Az élet természetes velejárója lett volna a gyerek, de ma már látom, abban az életben nem tudtam volna így kiteljesedni – mondja magabiztosan. Úgy fogalmaz, nem egy, hanem sok gyereke van, és a kicsikkel való találkozások és az elesettek sorsa iránti felelősség teljesen kitölti az életét. – Tudom, ha a szűk családot választom, nem lennék ennyire nyitott. Annyi tennivalóm van, ami alig fér bele 24 órába. Ezt egy család mellett képtelenség lenne elvégezni.
Szigorú rendben, szabad lélekkel
A nővérek mindennapjai szigorúan be vannak osztva, az imádságokhoz igazítják a teendőiket. Fél hatkor kelnek, imával kezdenek, majd egy kis munka után úton vannak a betegekhez. Mildred nővér ugyan imád főzni – és szokott is –, ám hogy időt nyerjenek, az ebédet az iskolai menzáról hozzák. Délután közös imádságot tartanak, amit egy rövid szabadidő követ. Vannak napok, amikor hittan tartanak az óvodában, vagy a templomban fogadják a gyerekeket. Ezen kívül főznek, mosnak, takarítanak, mint minden háztartásban. Kora este a szomszédos templomba mennek, segédkeznek az esti misén. Hétvégente sem pihennek: a szentmiséken segítenek áldoztatni, havonta egyszer pedig „lélekfitneszt” tartanak lányoknak Nyíregyházán. Olykor olyan sűrű a program, hogy az étkezőben kifüggesztett táblán kell vezetni a teendőket.
Ez a sokrétű szolgálat azonban néha szűkösnek bizonyul a jelenlegi falak között. A nővérek dédelgetett álma, hogy a rendház területén kialakítsanak egy kis közösségi helyiséget fiataloknak, gyerekeknek. Ehhez a tervhez azonban még keresik a jószándékú támogatókat, remélve, hogy a közösségi összefogás egyszer tető alá hozza ezt a hiánypótló „kuckót”.
– A rendházakban vacsora után hagyományosan tévéznek, de mi már be sem kapcsoljuk a készüléket. Csak rossz hírek jönnek onnan – mondja Laura nővér. – Inkább olvasunk, filmet nézünk, vagy ami a legfontosabb: beszélgetünk. Van internetünk, okostelefonunk is, de látjuk, hogy a technika sokszor elválasztja az embereket. Mi a személyes jelenlétben hiszünk.
Bár a politikai csatározásoktól távol tartják magukat, a világ eseményei eljutnak hozzájuk. Laura nővér állampolgári kötelességének érzi a szavazást, a háború kitörésekor pedig természetes volt számukra, hogy a menekültek segítésében és a külföldi delegációk navigálásában is részt vegyenek. Tudják: oda kell menniük, ahol épp a legnagyobb a szükség. Ez a mobilitás a rend sajátja, de ára van. A szabadságuk szigorúan szabályozott: aki saját hazájában szolgál, évente egy hetet tölthet a családjával. Virág és Mildred nővér azonban, mivel másik kontinensről érkeztek, csak háromévente utazhatnak haza húsz napra.
A pénzügyekkel hogy álltok? Kaptok fizetést? Számlákat fizettek? – teszem fel a kérdést laikusként, melyen Laura nővér csak mosolyog. – A rendben minden közös. Az egyházi támogatásból gazdálkodunk, plusz minimális bevétel van a hittantanításból. Nem élünk nagy lábon, spórolunk, ahogy mindig is tették a nővérek. Ettől függetlenül nem szenvedünk hiányt semmiben, a Jóisten tényleg vigyáz ránk és mindenről gondoskodik. A helyiektől is rengeteg szeretetet, segítséget kapunk: van, aki füvet vág nálunk, más kiirtja a gyomot vagy megjelenik a kapuban egy láda gyümölccsel.
A saját egészségükre is figyelnek: bicikliznek, társasjátékoznak, vagy ha úgy tartja kedvük, rollerre pattannak. A látvány, ahogy a szerzetesi habitus és a fátyol lobog a szélben a suhanó rolleren, jól jelzi: a hivatás nem vette el az életkedvüket. A hiúságot viszont teljesen elengedték. – Egyetemistaként minden nap egy órával korábban keltem, hogy sminkeljek és rendbe rakjam a hajam. Aztán hosszú perceket álltam a tükör előtt, azon agyalva, mit vegyek fel. Hiányzik ez? – nevet fel Laura nővér. – Egyáltalán nem. Ma már nem a tükör előtt állunk, hanem másokra figyelünk. Ez az igazi szabadság.
A tea közben elfogyott, odakint besötétedett. A szomszédos templom tornyában mozdul a harang, és hangja jelzi: a hívek mellett a nővéreket is várja az esti mise. Meleg ölelések közepette veszünk búcsút egymástól a kapuban, és magammal viszem azt a csendes derűt és hálát, amellyel az elmúlt órák ajándékoztak meg.
Fogarasi Renáta
