Hogyan nő a gyerek a kütyürümütyürü világban?
Hazafelé bandukolva a Géresi utcán, még a suli kerítése mellett jól meggyúrtam egy hógolyót, és tiszta erőből felküldtem az égbe, nagyjából a focipályán kavargó tömeg irányába. Csak később tudtam meg, hogy hajszálpontosan az ellenséges banda vezérének fején ment szét. Mivel a kilövésre tanúim voltak, pár napra hőssé váltam az osztályban. Egy mai gyereknek esélye sincs effélékre.
Nincs, mert amint kilép a kapun, be kell szállnia a suli előtt tolongó autók egyikébe. Van olyan, akit még az érettségije évében is így hoznak-visznek. A szabad lófrálások kora lejárt, van helyettük jobb esetben suli utáni ilyen-olyan képzés (sport, tánc, stb.) szintén szigorúan autóval, vagy egész napos tévézés, számítógépezés, játékok, kütyüőrület, észbukk ezerrel. Virtuálisan lejátsszák azt, amit mi 20-25 éve az Egyetem sugárúton a két ház közt, tán még a földszinti lakó is ugyanúgy megkergeti őket a slaggal valamelyik program révén.
Azt azonban nem lehet leprogramozni, ahogy a meccs hevében megküldött focilabda berepül az elsőn lakó nagymamám ablakán, és a konyhaszekrényről levágódva a töltött káposzták között landol a lábosban. Ezen nevetett az egész Egyetem sugárúti banda két éven keresztül, a zsenialitásunkat végül elismerő nagymamámmal együtt - ilyen poén nem születik a kütyüdélutánokon, akárhogy nyomkodják a gombokat.
De azt is nehéz a mai művilágban elképzelni, ahogy nálunk az idősebb srácok délutánokat szántak a fiatalabbakra, és egyenként megtanítgattak nekik egy-egy cselt, a dekázást, vagy a fejelést; vagy épp azt, ahogy 10-15-en összeállva együtt mentünk ki futni a Nagyerdőre. De ugyanígy egymástól tanultuk később a farmerdzsekis csövezést nulla fokban, a kocsmanyelvet, a rockzene szeretetét és egyáltalán a másikra figyelést. Együtt épültünk be a koncertekre induló bandériumokba, a meccseken őrjöngő B-középbe, végül nem sok fehér folt maradt számunkra az élet mikéntjéről. Valahogy átszenvedtük magunkat az első berúgás, első cigi, első becsajozás, első szex, első akármi bozótharcán is, egymás hülyeségeit végighallgatva, bölcs tanácsokat osztogatva, a sok röhögéstől megnyugodva.
Utóbbi a leghúzósabb, a szülők által leginkább rettegett szakasz, ráadásul mára sikerült embertelen szintre lenyomni a fenti dolgok korhatárát. Van ahol a szülő képes kapcsolatban maradni a gyerekkel ezen a tajtékos vadvízi szakaszon, és olyan szinten együttműködni vele, hogy kölök ne vesszen el. Nem könnyű. Valljuk be, már a mi időnkben is ez volt a legritkább. Helyette az működött, hogy együtt éltük meg, csapatban. Nem mondom, hogy tökéletes megoldás, de akkor az működött, azt meg hagyjuk, hogy mi minden veszett el a társadalmunkból, aminek működnie kellene.
Inkább azt nézzük, hogy mi működik ma. Ebben a csilicsáré kütyürimütyüri idekattints odalálkolj világban milyen kapcsolatokra, tapasztalatokra építhet egy gyerek vagy egy kamasz? Arra hogy naponta megeteti a virtuális farmján az állatokat, vagy arra hogy naponta tíz jórészt előre legyártott tartalmat megoszt, másik tízet kommentál, és közben nézi a felnőttek ürességet nem nélkülöző rongyrázását? Tartok tőle, hogy ezekre alapozva nem lehet megugrani azokat tűzugrásokat, amik ahhoz kellenek, hogy valaki ifjúkorába lépve megismerje és felvállalja önmagát, hogy sodródás helyett a saját útjára lépjen.
Nagyon bízom a gyerekek leleményességében és tisztaságában, és hogy mégiscsak elboldogulnak valahogy a rájuk zúduló össztűzben, ami a mi korunkhoz képest nagyjából ötszörös erejű. De ne legyenek illúziónk. Még tíz évvel ezelőtt közgazdász-hallgató koromban a tankönyvemből köszönt rám a marketing gurujának véleménye: Európában a sokféle kultúra túl sok marketingköltséggel jár, ezért kívánatos helyettük egy egységes kultúra kialakítása… El lehet képzelni milyen kultúra az, ami a profit maximalizálására jön létre, és már meg is lehet nézni milyen, mert tíz év alatt nagyjából létre is jött.
Ebben a világban a gyerekek elsőszámú célpontok. Erkölcsileg a mínusz kétezer és a nulla között mozgó alakok célpontjai. Ezt nézve teljes mértékben megértem az iskolák előtt tolongó autókat. De a saját gyerekkoromból kiindulva meg nem tudom elképzelni a világtól elkülönített steril serdülést. Annyi bizonyos, ama bizonyos tajtékos vadvízi szakasz közeledtekor érdemes őszintén elmondani nekik, mi vár rájuk, mi a tét, és mégiscsak megpróbálni kötni velük egy a felszínen laza, de a mélységekben érzelmileg jól megalapozott szövetséget a legjobb kimenet érdekében.
HeGergAnd
