Hajdúnánás titkos kincse a szalmafonás

A szalmafonás Hajdúnánáson nem csupán kézműves mesterség, hanem a város egyik legféltettebb kincse. A nánási asszonyok keze alatt a gabonaszalma életre kel: kosarak, dísztárgyak, fali képek és viseleti kiegészítők – főleg kalapok – születnek belőle, amelyek nemcsak használati értéket hordoznak, hanem művészi szépséget is. A hagyomány legismertebb képviselője az azóta már elhunyt Reszegi Sándorné népművész, aki több évtizedes munkájával országos hírnevet szerzett a városnak. A hajdúnánási szalmafonók hosszú éveken át készítették Budapestre, az augusztus 20-i körmenetre a szalmakoszorút, amely a Szent Jobb mellett vonult végig a főváros ünneplő tömegében. A mesterek munkáit számos rangos díjjal ismerték el, s a fonott szalma remekei megjelentek a Műcsarnokban, a Néprajzi Múzeumban, de külföldön, például Németországban és Japánban is csodájára jártak. Hajdúnánás így a szalmafonás révén nemcsak saját hagyományát őrzi, hanem a magyar népi kultúrát is büszkén képviseli a világ előtt.

Elismerések sokasága

A Bartók Béla körúti kis üzemben most is serényen dolgoznak, ahogy teszik ezt már tizenegy éve. A szalmafonás mestersége itt éledt újjá, közfoglalkoztatottak keze nyomán. – Amikor elkezdtük az Óvoda utcai régi üzemben, még senki nem tudott sem pucolni, sem fonni – idézte fel Berencsi Mária részlegvezető. Egy oktató azonban megtanította nekik a hetes fonást, majd az internet lett a legnagyobb segítőjük. Innen indultak, és azóta is folyamatosan bővítik a tudásukat.

Ma tízen fonják a szalmát. Hogy mennyire tanultak bele? Elég csak a termékeik útját nézni: Lengyelországba, Romániába, Szlovákiába is eljutottak, de talán még ennél is nagyobb büszkeség, hogy hat éven át ők készítették Budapesten a Szent István-bazilika augusztus 20-i aratókoszorúját. – Amikor vittük a körmenetre, mindig megható volt látni, hogy a mi munkánk kerül a hívek kezébe – mondta.

A rendezvényekre sem csak árusítani mennek: bemutatót tartanak, kalapot fonnak a közönség előtt. A vendégek pedig nem győznek csodálkozni, amikor meghallják, hogy egyetlen szalmakalaphoz húsz méternyi fonott szalmaszalag kell. A megtisztított szálak olyan vékonyak, hogy sokszor összetévesztik mással. – Volt, hogy Székesfehérvárról érkeztek vendégeink, belenéztek a rekeszekbe, és azt kérdezték: ez tésztaüzem? Spagettinek hitték a szalmát! – nevetett a részlegvezető.

A történetnek van egy különösen szép szála is: a hajdúnánási szalma magja Erdélyből érkezik. – Tizenegy éve Kőrispatakon jártunk, ott termesztik azt a búzát, aminek a szára a legalkalmasabb a fonásra. Azóta is onnan hozzuk, és itthon az önkormányzat földjén vetjük el – mesélte. A kaszás, sarlós aratás ma is hagyományosan zajlik, mert csak így lesz igazán jó minőségű a szál. Aztán jön a szárítás, tisztítás, majd a válogatás: az első ízből virág készül, a másodikból, harmadikból kalap, kosár, kenyértartó, fokhagymakosár. És persze ott a legkeresettebb darab: a szalmakalap.

Berencsi Mária szerint a titok a minőségben rejlik. – Nem hajtjuk az embereket. Ha valaki egy nap csak két métert fon, hát két métert fon. De az gyönyörűséges lesz. Ezért tudtunk ilyen szintre jutni. Nem véletlen, hogy három munkatársuk – Nagy Sándorné, Bata Sándorné és Fejesné Szebenyi Éva – népi tárgyalkotó iparművész címet szerzett, ráadásul mindössze három év alatt – ami még az Iparművészeti Egyesületnél is meglepetést keltett.

A jövő bizonytalanságokat is rejthet, hiszen a közfoglalkoztatás egyre kevesebb támogatást kap, de a részlegvezető nem veszítette el az optimizmusát. – Én reménykedem. Sokan jelentkeznek hozzánk: iskolások, nyugdíjasok, tanárok. Szeretnék látni, megtanulni, továbbadni. Hajdúnánás a szalmáról híres – tradíció, amit őrizni kell. Amíg van érdeklődés, addig mi is itt leszünk.

Több fonó, egy varrónő

Pongor Gáborné szalmafonó elmondta, többet keresett a szalmából, mint a szakmájában. Így aztán itt ragadt. A mai napig a szalmatisztítás a kedvence. – Csodálatos dolog, amikor egy köteg szalmából előbukkannak a szép, sima szálak. Aki nem próbálta, nem tudja, mennyi öröm van benne. Egyszer ezer métert szerettem volna egyben megfonni. Már csak pár méter hiányzott, de kellett a megfont szalag, hiszen azokból készülnek a termékeink. Azóta is bánom, de így is büszke vagyok rá.

A gyerekei nem vitték tovább a mesterséget, de az asszony mégis derűlátó. – Sok iskola és óvoda hív minket bemutatóra. A gyerekek élvezik, ügyesek. Hogy lesz-e köztük, aki megszereti annyira, mint én? Majd az idő eldönti.

Szekretár Sándorné különleges szereplője a hajdúnánási üzemnek: ő az egyetlen szalmavarrónő. A fonott szalagokat, a hetes fonással készült hosszú szalmaszálakat varrja össze kalappá, kosárrá, virágtartóvá. A varrást itt tanulta meg több mint tíz évvel ezelőtt. – Nem varrónőnek jöttem ide, hanem szalmásnak. Aztán hoztak egy gépet, és az akkori főnököm azt mondta: üljek le, próbáljam meg. Hát először csak néztem a gépet, fogalmam sem volt, mit csináljak. Erdélyben sem jártam az akkori tanulmányúton, nem láttam, hogyan kell varrni. De ráállt a kezem, és végül itt maradtam.

Azóta, ha szabadságra megy, nincs, aki átvegye a munkát: minden szalmából varrott tárgy az ő kezén megy keresztül. A szalmaszalagokat erős, vastag cérnával varrja össze, miközben kézzel formálja a tárgyat. – Más, mint az anyaggal dolgozni. A ruhaanyagot kiszabom, összevarrom, és kész. A szalmát sokszor vissza kell bontani, ha nem jó az arány.

Különösen emlékezetes számára az óriás kalap, amelyet nyolc órán át varrt a kisgépen, mire elkészült. – Minden darabomra büszke vagyok. Ha látom, hogy keresik az emberek, és örülnek neki, az nekem a legjobb visszajelzés.

Most éppen egy szalmacsilláron dolgozik, de ha kell, szuvenír kalapot vagy díszkosarat varr. – Valahogy beleszerettem ebbe a munkába. A családban senki nem foglalkozott ilyesmivel, nekem sem volt kötődésem a szalmához. De egyszerűen jó csinálni. Ezért is maradtam ennyi év után is.

Üzen a fonott szalma

A hajdúnánási szalmafonók munkája több mint mesterség: a múlt és a jelen találkozása, amelyben egyszerre van jelen a hagyomány tisztelete és az alkotás öröme. Minden fonott kosár, minden kalap, minden apró nemezelt figura azt üzeni: van értelme megőrizni, amit őseink ránk hagytak. Hajdúnánás asszonyai nemcsak kézműves tárgyakat készítenek, hanem olyan kincseket, amelyekben ott dobog a város szíve, és amelyek a jövő nemzedékeinek is példát adhatnak kitartásból, szeretetből és közösségből.

– CH –