D-vitamin: a bébiblog

A lila ruhás? Nő! (2009. március 1.)

Nem sejtettem, hogy megeshet a valóságban efféle csúfság: létezik nő a Földön, akinek egy darab ruhát sem kell venni. Mert mindet kapja. Mint valami szupersztár a világcégekkel, Dóra lepaktált a rokonokkal, hogy húzzanak befelé a legmanipulatívabb pénznyelőbe, a pisisek butikjába, ahol bizony semmit sem lehet szívhasadás nélkül otthagyni. Dóra a gardrób tartalmának negyedét örökölte az unokatestvérektől, háromnegyede pedig a babalátogatók révén rontott befelé a házunkba. Résnyire nyitottam csak az ajtót, már ott sorakoztak a pipacsos zoknik, sorban álltak a tüll pörgős szoknyák, idétlen macis garbók, amiknek a nyakán éppen egy stilizált pink hóembert(!) ábrázoló bunda hágott át. Még ilyet! Pedig álmomban Dórát napsárgában láttam, hosszú, fekete haja lengett a hajnali harmatban és nyoma sem volt a rózsaszín giccsparádénak. Amikor Dóra még csak akkora volt, mint egy kovászos uborka, megígértem neki, sosem fogom vattacukornak öltöztetni. Sem kakasos nyalókának. Úgyhogy a szuvenír rucikat anya villámlépésben kiválogatta. A maradékkal két szekrény telt meg. Egyetlen adalék a leltárból: Dórának jelen pillanatban kilenc pár kesztyűje van, amit egyszer sem viselt, ugyanis mire anya rájött, hogy az kesztyű és nem zokni, addigra csaknem kitavaszodott.

Egyébként a pitbullos kezeslábast meg a pelenkát leszámítva simán felvennék mindent, amit Dóra hord. Igényes darabok egytől egyig, igaz, a Kenzo pizsamának gyászos vége lett: apa szerint túl győzikés, így kétségbe vontuk a likviditását. (Mégiscsak a férfiaknak akarunk tetszeni!). Mesélhetnék mini melegítőalsóról is, ami egy ideje zöld, hiába a fél flakon Flóraszept, kiváló ruhafesték az anyatej, pláne ha átsuhan egy parányi bélrendszeren.

Dóra nem egyszerű eset. A sapkát kifejezetten rühelli, hosszú ujjú szerkókba pedig a kis kezét úgy sikerül beleoperálnom, hogy eddig háromszor hittem, eltörtem a kulcscsontját. A legkevésbé sem gyurma állagú egy csecsemő, de rá kellett jönnöm, az öltöztetős Barbie-n edződött anyukák is bajban lesznek, mert itt aztán képtelenség kivenni a vállból a felkart arra a hangyányi időre, míg ráadjuk a szimpla utcai toalettet a babánkra. Jó, hogy bálba egyelőre nem jár. Továbbá kész szerencse, hogy Dóra cipőt még nem hord: az ő méretében annyiba kerül egy valamirevaló lábbeli, amiből az anyáéra kitelik két-három pár. Dóra egyébként legszebben lilában pompázik, kár, hogy két nap alatt valahogy „összemennek” a cuccok. Szóval a lila ruhás egyre csak nő. S hogy én mit veszek fel? Mostanában többnyire Dórát. Hurcolom a fenekét, közben percekig nézi magát az előszobai nagy tükörben, bár nem tudom, tudja-e, hogy ki az. De anya látja, tetőtől-talpig. Talpig nő. A „tetőn” még hajat növesztünk. Mire az első bálba megy, kinő. Akkor már ő mondja meg nekem, mit vegyek fel. Addig viszont én diktálok. Divatot. Minden mást ő.

(Legközelebb a közlekedésről)

Többéjszakás kaland (2009. február 22.)

Nem volt kérdés egy percig sem: Dóra külön szobát kap. Úgy értem, külön hálószobát. Mert anyának és apának van ágya és Dórának is van ágya (egymástól 16 lépésnyire és 2 ajtónyira): mindenki aludjon a sajátjában. Ha tud. Dóra tud. Apa is tud. Anya pedig… nos, nem alvás az, inkább valami éber kóma, vegetatív létezés a lebegés, a hajnali kutyafutta meg a heveny lelkiismeret-furdalás között. Amolyan üregi nyúl-szindróma: miközben azt hiszem, hogy alszom, igazából hegyezem a fülem, mikor mozdul meg Dóra kisujja. Mert az éj leple alatt felerősödnek a hangok és a sarkig nyitott ajtókon át a sóhajtását is hallom. Ilyenkor a kis feje fölött buborékok jelennek meg, mint a képregényekben, amibe az van beleírva, hogy „Anya elhagyott, magányos vagyok, éjszaka van, félek, rossz anya, tűzre való, galád, gonosz, utálom, fogadjanak örökbe, biztosan büfizni fogok, amitől reggelre megfulladok, anya menjen a börtönbe, Btk. gondatlanságból elkövetett…”

Könnyű álmot hozzon az éj. De kinek?

Szóval áldott legyen minden reggel! Sosem hittem, hogy mosolyogni tudok hajnali fél 5-kor csak azért, amiért megint felkel a Nap. Tudok. Mert éjjel Dóra igazából nincs egyedül, nem fél, hanem alszik, közben kétszer halk oákkal jelez, eszik, utána azonnal visszaalszik – anya viszont fél. Sötét démonoktól, mint a pelenka. Mert ha este 10-kor tettem utoljára tisztába, akkor hajnali 2-re teljesen biztosan kicsípte a mindenféle izé a bőrét és reggelre szegény gyereknek már feneke sem lesz. Vagy sötét démonoktól, mint a vízháztartás. Mert ha 3.15-kor evett, akkor reggel 6.45-re már biztosan kiszárad…
Így alszom. Sehogy. Dóra viszont nagyon is valahogy alszik. Annak módja van. Nehezen, ringatósan, cumival, zenélő pelenkás nyúllal, dúdolással, kis-közepes-nagy puszival, nádi hegedűvel, homloksimogatással, nyekeregve-tekeregve, „nagybőgőzve”, halacskák számlálásával, a kiságy fölött lógó plüsskutyák idomításával, szimulálva. Mire Dóra este 23.00 és 23.58 között méltóztatik átadni 5 és fél kilós testét a könnyű álmoknak,apa meg anya egyesével fogynak ugyanennyit. De! Láttak már ilyen apró lányt laragadó kék szemekkel? Amikor éppen leszakadna alatta a karom, emelem be az ágyába, még rám néz, aznap utoljára – még szép! két perc múlva holnap lesz… –, küld egy félmosolyt, amivel üzeni: „Anya, most már letehetsz. De maradj még öt percet”. S öt perc múlva megyek. Nem aludni. Félni. Reggelig. S tudni: semmi dolgom most ezen a világon, mint őrizni egy álmot.

(Legközelebb az öltözködésről)

Küszöbön a másik nő (2009. február 15.)

A pozitív terhességi tesztet egy fehér szakállkára ragasztottam azon a megmásíthatatlan májusi reggelen, ráírtam: Szia, Apa! Érkezem. És fél napot vártam. Hogy hazajöjjön és értesüljön róla: minden megváltozik. A valaha volt szőke fiú a farmerében, a férj, anyósom másodszülöttje, ott, a nappali küszöbén apa lett. (Rögeszmésen fiút vártam. Éppen miatta. Hogy értsem a férfiakat.) Ám apa érezte, mondta, gyanította s titokban talán hitte is, hogy lány lesz. Mikor az ultrahangon elárulták a nemét, egy percig feküdnöm kellett még az asztalon, hogy megszokjuk egymást a gondolattal. Mármint hogy Dóra ő Dóra, és egyelőre szó sincs semmiféle Gergőről. Az az egy perc éppen elég volt: attól kezdve tudtam, igazi csúcsnő lapul bennem.
A hírre apa beindult: Dórának pillangós padlószőnyeget vett, hatalmas virágmatricákat a falra, cipelte, majd összeszerelte a kiságyat, a pelenkázót, fél nap alatt ugyan, de felfúrta a polcot. Álltam a babaszoba ajtajában, én, anyám elsőszülöttje, a feleség, a fekete lány a XXL-es kismamanadrágomban és ott, a küszöbön beláttam, itt most minden egy másik nőért történik. Nem mellékesen apa olyan szófüzéreket suttogott a hasamnak, amiket… hát, nekem soha. Akkor még nem sejtettem, hogy ez az ellágyult rajongás és megszállott ragaszkodás csak a kezdet. Dóra egyhetes késéssel érkezett. A kiírás napjától apa kétóránként megkérdezte, mikor jön ki. S mikor már kint volt, s nyilvánvalóvá vált, hogy minden porcikájában apa miniatürizált mása, a szemem láttára fellobbant köztük a szerelem. Az igazi. Amiben csak odaadás van és csalódás nem ér. Sosem, míg élsz.

Dórának szólt a nóta

Dóra születése napján apa összetrombitálta fél Debrecent. Ment a hír, jött a tömeg, no meg a prímás a hegedűvel, szólt a nóta. Miközben Dóra evett, apa ivott, anya mozdulni sem bírt, de rájött: Dóra máris érti a férfiakat – az apját mindenképpen.
Hajnali 3 óra 15. Apa alszik. Régóta. Anya ébren van. Régóta. Állok a babaszoba küszöbén, kócosan, sápadt félholdakkal a szemem alatt, fázom, szomjas vagyok, pisilnem kell, mikor rájövök, ideje befejezni a nyavalygást, nem én vagyok a gyerek. Settenkednék vissza a hálószobába, mikor a kiságyból ötödször is utánam néz egy félig leragadt szem. Eljutok az ebédlőig, mégis visszamegyek, csak utoljára, hogy lássam, alszik-e már. Alszik. Így, az ebédlő küszöbén, félúton a pici meg a nagy között állok, én, tejfoltos, összenyálazott, gyűrött hálóingben s tudom, amit más aligha hinne rólam: ez a valaha volt legszebb ruhám. Amiben csatába indulok ugyanazért a férfiért egy lánnyal, aki egy szót sem tud, haja sincs. Ő fog nyerni. Hagyom.

(Legközelebb az alvásról)

Műhold és répa (2009. február 8.)

Bort, búzát, popsikrémet! Így köszöntötte Dórát január 7-én egy kedves SMS, amivel Dóra tüntetőleg mit sem törődött, hiszen mind a 3 és fél kilójával éppen azon volt, hogy belakja a születés utáni őrzőt, majd a 116-os a kórtermet, majd a Nagyerdőt, végül az egész univerzumot. Magát a világra jövetel előzményeit inkább hagyjuk (Dórának bemennie mindkettőnk számára vidámabb volt, mint kijönnie) és maradjunk annyiban: nem mindenkinek való a szülés. A vajúdás 24 óráját egyesével igyekszem feledni – egy hónap után úgy a 2. perc véghajrájánál tartok. Eddig is csak azért jutottam el, mert egyrészt a klinika szakembereinek - Fekete doktornak és Erdelics Erika szülésznőnek kiváltképp - hálával tartozom minden csepp emberségért és fájdalomcsillapítóért, másrészt pedig azóta 49 centivel és egy kézzel-lábbal hadonászó D-vitaminnal eleve előrébb tart az életem.
Túloz az összes szakirodalom (egyet sem olvastam) és ferdít a szájhagyomány: a terhesség 9 hónapja alatt nem lehet felkészülni az anyaságra. A terhesség 9 hónapja alatt legfeljebb a terhességre lehet felkészülni. A csípőcsont és a reggeli kávé eltűnésére, a plusz 12 kiló hurcolására, a fürdőkádból való koerografikus kimászásra, a sátorponyva méretű ruhákra, a vérvételekre, egészségügyi nyomorra, de leginkább arra, hogy a nő ideiglenesen átalakul egy konkáv valamivé, ami műholdat cipel a szíve alatt. Jó, jó, lehet örülni is: életemben nem volt ekkora mellem. De hasam sem!
Dórára annyit vártunk, hogy mire megérkezett, minden teljesen természetes volt a gondozásával kapcsolatban. Ami nem, ott megérzésre játszom. Úgy sejtem, anyává a kisbaba teszi a nőt, nem a könyv. Bár ami jó neki, az nekem többnyire rossz (éjszakázni, cicit rágni), de aki bicajt vesz, számítson rá, hogy tekerni kell.

Persze a törpök élete nem csak játék és mese. Mármint a törpök számára igen, az. Dóra eszik, alszik, bambul, nyekereg. Anya azonban úgy érzi magát, mint egy raklap tartós tej, mint egy autós McDonald’s, ami etetésre mindig készen áll, mint egy bútordarab a gyerekszoba közepén, aminek természetéből nem következik, hogy simán elmegy vásárolni, nem siet, szépen felöltözik, 15 percig sminkel, megnézi a Született feleségeket és a Doktor House-t; méghozzá a legelejétől a legvégéig. Reklámmal együtt! Mióta három részletben pucolok meg egy darab sárgarépát, azóta tudom, hogy van gyerekem.

(Legközelebb az apákról)