Csernobil: a tagadással csak a pusztulás órája kérdés

Mivel nem következett be, máig nem érezzük a súlyát annak, amitől kevesebb, mint 48 óra választotta el Magyarországot 1986. április 29-én: a csernobili atomerőmű-baleset miatt a négyes blokkban az olvadt urán a betont átégetve a reaktor alatti, teli vizesmedencék felé folyt. Ha eléri, gőzzé alakítja, a hirosimai kétszázszorosát meghaladó, 3-4 megatonnás hőrobbanást idézve elő, 30 kilométeres körzetben azonnal elpusztítva mindent, beleértve az atomerőmű három épen maradt blokkját. Ez így már valóságos végítélettel ért volna fel, hiszen a felhalmozott radioaktív anyagoktól beinduló újabb lökéshullám letarolta volna a közeli Kijevet, legalább 100 év lakhatatlanságra ítélve Ukrajnát és Belarussziát (Fehéroroszországot), véglegesen sugárszennyezetté téve Magyarország víz- és élelmiszerkészletét, drasztikusan megemelve a rákos megbetegedések, születési rendellenésségek számát. 

Hogy nem így történt, az három csernobili gépésznek is köszönhető, akik vállalták az égő reaktor alatti vizesmedencék leeresztését. Ananenko, Baranov és Bezpalov nevét csak mostanában kezdi megismerni a világ, pedig százmilliók köszönhetik nekik az életüket. De hősiességükön is messze túlmutat az őket irányító két férfi szerepe, akik nagyon eltérő alaphelyzetből indulva váltak a csernobili mentés kulcsfiguráivá. Ha Scserbina és Legaszov nincsenek, talán akadnak helyettük mások, aki meghozzák a legfontosabb döntéseket azokban a kritikus órákban. Vagy nem. De utóbbi esetben mi, magyarok is elpusztulunk, földönfutókká (migránsokká) válunk még az új évezred előtt.

Néző, szembesülj!

Borisz Scserbina energiaipari minisztert a Szovjetunió akkori vezetője, Gorbacsov küldte a helyszínre 12 órával a baleset után Valerij Legaszov akadémikussal, az atomenergiával foglalkozó Kurcsatov Intézet vezetőhelyettesével. 

A filmbeli Scserbina a totális állam funkcionáriusaként, a megfellebbezhetetlenség, a tagadás, a kényelmes hazugságok reflexeivel érkezik a pusztulás küszöbén álló Pripjatyba. Legszívesebben már az odaúton kidobatná a helikopterből Legaszovot, a tények igazságra hangolt, de annál magányosabb emberét, akiben még elég nyers a józan ész ösztöne ahhoz, hogy az asztalra csapjon – akár a Kremlben is. 
Hogyan képes megváltoztatni e kétféle sugárzású emberi minőség egymás szellemi sejtszerkezetén át a történések szövetét: ezt vizsgálja a Csernobil, nem mást.

Szögezzük is le, aki látványos emóciókat, a katasztrófafilmek sodrását, az otthonaikat elhagyni kényszerülő, az igazságból kirekesztett kisemberek személyes sztoriját várja, az csalódhat az HBO ötrészes miniszériájában. A Csernobil nem az érzelmek, hanem az értelem drámája, amelyben a közönség által agyondicsért, dokumentarista igénnyel kimunkált díszletek, a vöröscsillagos tűzoltósisaktól a lakótelepi idill kelet-európaiságán keresztül a szocialista konfekciódivatig, mind csak a nézői átlényegülés eszközei. Minden az, ami, gegeskedés, az abszurd szándéka nélkül: the true life. Fontos, hogy lássuk a radioaktív füstöt okádó, felnyílt reaktorzónát, az erőmű betonkolosszusát, de nem a borzongás, hanem a szembesülés miatt. A látvány és hang nem sokkolni, hanem nyugtalanítani akar, pánik helyett kétségbe ejteni.

A Csernobil küldetése kettős. Fő áramvonalában elmesélné és megértetné, hogy miként és miért következett be az atomkatasztrófa. E vállalkozás önmagában is elismerésre méltó, hiszen egy ilyen horderejű, megtörtént esemény kordokumentumszerű játékfilmes feldolgozása számos buktatót rejt és támadási felületet kínál. A kitörő fogadtatás ugyanakkor azt jelzi, a történetet sikerült felhozni az emlékezet betonsírjából és olyan erővel sugárzik, mint azelőtt soha. Pedig Craig Mazin forgatókönyvíró és Johan Renck rendező a mű csúcspontjának tekinthető ötödik részben, vagyis a balesetet egy évvel követő bírósági tárgyalás során jelentősen eltért a tényektől. Hiszen azon Scserbina és Legaszov sem vett részt, nem tanúskodott, a bevallottan kitalált szereplőről, Komjukról nem is szólva. 

A magyarázat a sorozat másik, a történetmesélésen túlnövő motivációjában van. A Csernobil üzenet a palackban: egy nukleáris hajótörés naplója olyan tanulságokkal – az „igazsággal” –, amelyet muszáj a főhősök szájával kimondani. Egyszerűen nem veszhet el az értelmezések dúsításában. Az ötödik rész azért kanyarodik el a valóságól, hogy megmaradhasson az igazságnál. 

Az együttműködés igazsága

„Az erőnk azon alapszik, hogy erősnek látszunk” – teremti le Gorbacsov a minisztertanács tagjait, miután kiderül, hogy nem tudják eltitkolni a világ elől Csernobilt. Előtte Scserbina éppen ebből a megfontolásból nem kezdi meg Pripjatyban a város evakulását. Majd döbbenten értesül, hogy a svédek bemérték a radioaktív szennyezés helyét, egy amerikai műhold lefotózta a felnyílt zónát, Frankfurtban pedig már nem engedik az utcára a gyerekeket. Az áprilisi napsütésben gyanútlanul hazafelé bandukoló iskolások láttán Scserbina ráeszmél: bármilyen magasra emelte az évtizedes párthűség, a hazugságok ára ezúttal túl nagy. Ez a pillanat vezet a totális állam miniszterének pálfordulásához: formálisan továbbra is együttműködik a párthatalommal, de az értelme már a Legaszovval való kooperáció felé fordul.

Azért az ember a legerősebb a Földön, mert képes együttműködni. Csak így tudta elejteni a mamutot, törzsszövetséggé, állammá szerveződni, hódítani és túlélni, majd olyan, országokon túlnövő együttműködéseket kialakítani, amelyek soha nem látott létbiztonságot hoztak el napjainkra. Azért repkedhetünk a kontinensek között, mert a legkülönbözőbb politikai, szakmai, pénzügyi együttműkődések ezt lehetővé teszik. Amikor egy Facebook-live-ban kimondott szó, egy PayPal-en küldött dollár, vagy egy nukleáris robbanófejjel ellátott rakéta felfoghatatlan utat tesz meg az emberi reakció törtrésze alatt, az együttműködés szükségszerű és elkerülhetetlen. A legsikeresebbek azok a hatalmak (kormányok, vállalatok, szervezetek), akik az együttműködést a legváltozatosabb formákban képesek megvalósítani. Ha Gorbacsov azt mondhatta volna azon a minisztertanácsi ülésen, hogy az erejük az együttműködéseken alapszik, akkor Csernobil be sem következik, hiszen az amerikaiak már jóval hamarabb rájöttek az RBMK-reaktorokat fenyegető, végzetes típushibára. S ha együttműködnek, talán robotokkal is eltakaríthatták volna a radioaktív törmeléket, az odavezényelt katonák százezrei helyett. Aki nem képes túllátni az önmagába vetett hitén és együttműködni, annak a napjai meg vannak számlálva.

A tények igazsága

– Tudósnak lenni annyi, mint naivnak lenni. Annyira az igazság keresésére koncentrálunk, hogy elfelejtjük felmérni, mennyire kevesen szeretnék, hogy rátaláljunk. Az igazságot nem érdekli, hogy mit akarunk, nem érdekli sem a kormányunk, sem az ideológiánk, sem a vallásunk. Igazából ez Csernobil ajándéka. Ahol valaha féltem az igazság árától, most csak azt kérdezem: mi az ára a hazugságoknak? – szegezi nekünk a legvégén Legaszov.

Nem tud atomreaktor olyan grafitszürke füsttel égni, ami nyomasztóbb lenne a tények tagadása mögötti sötétnél. A fasizmus és a kommunizmus 20. századi összeomlása jól mutatja, mi vár azokra az ideológiákra, amelyek figyelmen kívül hagyják vagy megmásítani igyekeznek a tényeket. Miként a világ tanultabbik felén a vallásgyakorlók számának csökkenése is nyugodtan levezethető az egyházak és a tények erősen ellentmondásos viszonyából (bár attól, hogy valami nem tényszerű, még érezhetjük igaznak). Ma, amikor kormányfők a valóság magukhoz hajlításáról beszélnek, ténylegesen arra utalnak, hogy a technológia fejlődésével lehetőség nyílik annyiféle hazugság személyre szabott terjesztésére, miáltal az igazságot már akkor sem ismerjük fel, ha az orrunk előtt lebeg. Mindezzel a biztonságot jelentő együttműködést is veszélybe sodorjuk. Hiszen egy szövetség megkívánja bizonyos tények közös tiszteletét.

Az egyensúly igazsága

Az atomreaktorban a reaktivitást növelő és csökkentő tényezők egyensúlyban tartása befolyásolja a teljesítményt. „Ez a tánc egész városokat lát el energiával füst vagy láng nélkül, és ez gyönyörű is, amikor működik” – hangsúlyozza Legaszov a tárgyaláson. A Csernobil tehát nem egy atomenergia-ellenes propagandafilm intellektuális köntösbe bújtatva. Az egyensúly megtalálása és fenntartása: talán nincs ennél fontosabb egy emberi életben,.  De a politikában, az uralkodás művészetében sem. Füllenthetünk és elhallgathatunk, eltekinthetünk olykor bizonyos tények mellett öncélúan vagy nagyvonalúságból, ahogy mindennapi együttműködéseink során is okozhat megoldandó problémát valamilyen személyes, hatalmi érdek. De ha a szélsőségek útjára lépünk, attól a pillanattól kezdve már nem csak rajtunk múlik, hogy mikor indul el az a láthatatlan, végzetes változás, amelyre már nincs hatásunk.

Hogy mi vezetett Csernobilhoz? Hát, a hazugságaink, amelyek bármikor újabb katasztrófát idézhetnek elő, legyen a veszély forrása egy atomhatalom, az adatainkban úszó kibertér, vagy akár a nagyvállalatok által túlhevített légkör. Csak nincs rá garancia, hogy ezúttal is lesz majd, aki megment minket.

Ratalics László