Cike bácsi 18 év után búcsúzik Debrecentől, de ígéri, gyakran visszatér!

Cívishír: Nem néz ki nyugdíjasnak! Ki vagy mi vette rá, hogy mégis nyugdíjba vonuljon?
Fekete Albert: A gondolat már elég régóta foglalkoztat, de elsősorban nem az életkorom miatt, bár az sem mellékes azért, hogy nyáron betöltöm a 65. évet. Immár 18 éve élek, dolgozom Debrecenben, a családtól messze. A párommal Fülén, egy Balaton-közeli, Fejér megyei községben építkeztünk, ott élünk, de – főleg versenyszezonban – gyakran előfordul, hogy még havonta egyszer sem tudok hazalátogatni. Nem panaszkodom, mert amikor elvállaltam, tudtam, hogy ez ezzel jár.

Cívishír: Azt mondják, a jó házasság titka a távollét!
Fekete Albert: Nekünk az megvolt az elmúlt 18 évben, nem is volt semmi probléma, nem volt sok vitánk, de a fiam és a lányom Székesfehérváron élnek, és most már nagypapaként is szükség van rám. Ha itt élne az egész családom, nem mennék nyugdíjba, de 300 kilométert ingázni még havonta egyszer sem könnyű.

Cívishír: A „haza” immár Székesfehérvárt vagy Fülét jelenti?
Fekete Albert: A haza számomra mindig csakis Csíkszereda marad. Persze Fülére is hazamegyek, így kell fogalmaznom, hiszen ott a házam, a párom, a családom, de ha én egyszer igazán hazamegyek, akkor az Csíkszeredát jelenti.

Cívishír: Akkor beszéljük ki csíkszeredai éveket! Mikor volt először korcsolya a lábán?
Fekete Albert: Már iskolás voltam, amikor Antal Zsombor tanár úr – Isten nyugosztalja, nemrég hagyott itt minket – bejött az osztályba, és megkérdezte, ki szeretne jégkorongozni. Minden fiú jelentkezett. Nyáron görkorcsolyával edzettünk, úgynevezett szárazedzéseket tartottunk, mert akkor még nem volt meg a jégcsarnok.

Cívishír: Az törvényszerű, hogy Csíkszeredában minden gyerekek belebotlik egy hokiedzőbe vagy egy hokibotba?
Fekete Albert: Abban az időben törvényszerű volt, és bár sok idő telt el, az első számú sportág a városban még mindig a jégkorong.

Cívishír: Mióta Cike?
Fekete Albert: Gyerekkorom óta. Nagybátyám nevezett el, elhagyta a Bercikéből a Berit. Aztán édesapám lett Cike bácsi, a testvérem, aki egyébként Szabolcs – pedig kis Cike.

Cívishír: Bár az összes csapatsportot tekintve a hokiban a legfontosabb a kapus szerepe, hogy lett kapus? Gyerekkorban azt állítják kapuba, aki ügyetlen - csakhogy bosszantsam egy kicsit.
Fekete Albert: Nem akarom magam fényezni, de akkor a legjobban korcsolyáztam a csapatban. Általában jó érzékem volt a sportokhoz, jól fociztam, jól kosaraztam, jártam kézilabdázni is korábban. Egyszer megkérdezte az edző: ki szeretne kapus lenni? Jelentkeztem, mert ki akartam próbálni azt is. Jól ment, mire az edző azt mondta, akkor maradjak a kapuban. Így lettem kapus.

Cívishír: Jó döntésnek bizonyult, hiszen később egészen a felnőtt válogatottságig vitte!
Fekete Albert: Az én habitusomhoz is ez a poszt illet a leginkább. A kapusok általában különcök, én is zárkózott voltam egy kicsit. Egy kapusnak a legtöbbször egyedül kell megoldania a feladatot, nem számíthat segítségre a társaktól, és a hibái után is neki kell vállalnia a felelősséget.

Cívishír: A 60-as-70-es években minden a hokiról szólt Csíkszeredában. Ezt az időszakot hogyan élte meg?
Fekete Albert: Amikor én a 70-es évek második felében a Csíkszereda felnőtt csapatába kerültem, akkor nem mi voltunk a legjobbak – a két bukaresti klub, a Steaua, a katonacsapat és a Dinamo, a rendőrcsapat komolyabb játékerőt képviselt. Ennek az is volt az oka, hogy a katonakorba lépő székely tehetségeket ez a két klub elcsábította, de a katonaidő letelte után is többen maradtak. A 80-as évek elején aztán hirtelen mindenki hazajött, és akkor lett egy igazán ütőképes csapatunk. Bajnokságot természetesen nem nyerhetett egy színtiszta magyar csapat Romániában, ezzel együtt óriási hokiláz volt a városban. A meccseinken a csillárokon is lógtak az emberek.

Cívishír: A katonáskodás után a csíki és a gyergyói legények azért maradtak a bukaresti kluboknál, mert nem volt más választásuk, vagy szabad akaratból?
Fekete Albert: Szabad akaratból. A katona- és a rendőrklub karrierlehetőséget, azzal együtt több pénzt is kínált nekik, mint amennyit otthon kaptunk. A fiatalok akkor tértek haza, amikor rájuk tört a nősülési vágy. A mi generációnkban nem volt divat a vegyesházasság, így aki feleséget akart magának, annak haza kellett jönnie Székelyföldre.

Cívishír: A Ceausescu-diktatúrában milyen volt egy profi sportoló élete a székelyföldi kisvárosban, Csíkszeredában?
Fekete Albert: Anyagilag mindenképpen az átlag felett éltünk. Mindenkinek volt valamilyen bújtatott állása. Én például papíron bányász voltam Balánbányán. Most, a nyugdíjazásom kapcsán is megmosolyogtató, hogy amikor a Romániában ledolgozott éveimet veszik számításba, akkor mint bányászt kezelnek. Egyébként sok szempontból a sors kegyeltjei voltunk, hiszen amikor a 80-as években sok mindenben – de különösen élelmiszerben – hiányt szenvedett a nép, mi a hátsó ajtókon mindenhez hozzájutottunk, hiszen nem akadt olyan vendéglátóhely- vagy boltvezető a városban, aki ne lett volna hokiszurkoló.

Cívishír: A diktatúrák sok sportoló életét nyomorították meg. Önöknek milyen volt a viszonyuk a politikával, a román titkosszolgálattal, a Securitatéval?
Fekete Albert: Minket nem zaklattak. A városban sztársportolóknak számítottunk, éppen ezért a szekusok keresték a társaságunkat, ott forgolódtak mindig a jégcsarnok körül. Próbáltak barátkozni, időnként meghívtak egy kávéra. A beszélgetések során aztán azt tudakolták, hogy Magyarországnak milyen tervei vannak Erdéllyel, mintha nekünk erről lett volna bármiféle fogalmunk. Nem tudok arról, hogy a csapaton belül lett volna besúgó. Egy valakiről feltételeztük annak idején, de bizonyítékot nem találtunk, és miután bántódásunk nem esett, már nem is nagyon érdekes. Kisvárosi sportolók voltunk, nagy nemzetbiztonsági kockázatot nem jelentettünk. 

Cívishír: A román válogatottban magyarként nehéz volt boldogulni?
Fekete Albert: Nem tapasztaltam semmiféle nyílt ellenségeskedést. Tudtuk, kik azok a románok, aki nem kedvelnek minket, magyarokat, de velük is jó kapcsolat alakult ki a végén. Nem azt mondom, hogy feleségestül összejártunk, de nem is bántottuk egymást. Csak a pályán, ha a klubcsapatainkkal szembekerültünk, de ahogy a jégről lementünk, már szent volt a béke.

Cívishír: Bár a sors kegyeltje volt, ahogy fogalmazott, mégis otthagyta azt az életet, mégpedig a rendszerváltás előtt. Miért döntött így?
Fekete Albert: A feleségem döntése volt, nem az enyém. 1988-ban a kislányomat hoztuk ki szemészeti kezelésre, nagy meglepetésre mind a négyen útlevelet kaptunk, és itt közölte velem a feleségem, hogy ő nem megy haza. Nagyon sokat gondolkoztam, mitévő legyek, de annak érdekében, hogy a család együtt maradjon – a gyerekek akkor még nagyon kicsik voltak –, beadtam a derekam. A Debrecenben élő nagybátyám közbenjárása révén az itteni húsipari vállalatnál kezdtem dolgozni, és 31 évesen letettem arról, hogy valaha még jégkorongozni fogok. A civil szakmám gépész- és üzemmérnök, de soha nem dolgoztam benne, gondoltam, a húsiparnál beletanulok, és akkor a végzettségemnek megfelelő munkát végzek majd a továbbiakban. Egyszer azonban megkeresett Debrecenben egy csíkszeredai ismerősöm, aki éppen Székesfehérvárra tartott, ahol már több szeredai hokis vetette meg a lábát. Jól elbeszélgettünk, de az fel sem merült, hogy én Fehérváron akarok hokizni, hiszen jó helyem volt itt a húsiparnál – reggel hattól délután kettőig jóformán csak kávézgattunk. Aztán néhány nap múlva csörgött a telefon: Székesfehérvárról kerestek. Akkor már Ocskay Gábor volt ott a mindenes, és olyan ajánlatot tett, aminek nem tudtam ellenállni. Így kerültem Székesfehérvárra, és vissza a pályára. Tizenhat évet húztam le a Volánnál.

Cívishír: Mi volt az a mesés ajánlat?
Fekete Albert: Önkormányzati lakás, a húsiparinál háromszor nagyobb fizetés, a feleségemnek munkahely, a gyerekeknek iskola.

Cívishír: Plusz tizenhat év után sem gondolta, hogy az üzemmérnöki pályán helyezkedik el?
Fekete Albert: Mindenkinek jobb, hogy maradtam a jégkorongban.

Cívishír: Debrecen kétségtelenül profitált belőle. Hogy került ide?
Fekete Albert: A székesfehérvári utánpótláscsapataimmal gyakran megfordultam én itt, és a debreceniek is nálunk, Fehérváron. Megismerkedtem Korcsinszky Gyuri bácsival, akivel sokat beszélgettünk az esetleges debreceni edzői munkáról. 2004-ben már nem igazán éreztem otthon magam Székesfehérváron, ráadásul egyedül maradtam a magánéletben is, a gyerekek kirepültek, a feleségem Amerikába költözött, elváltunk. Kapóra jött nekem Debrecen, boldogan jöttem, hiszen sokkal közelebb van Csíkszeredához, mint Fehérvár. 

Cívishír: Tizennyolc év után sem bánta meg?
Fekete Albert: Egyáltalán nem! Én a debreceni közegben sokkal jobban éreztem magam, mint a fehérváriban, mégpedig az elejétől fogva. Mondják, hogy a debreceniek nehezen befogadóak, ezt én nem éreztem. Tapasztalatom szerint a nyugat-magyarországiakra sokkal inkább jellemző a távolságtartás, mint a debreceniekre.

Cívishír: Vélhetően sokat segített a beilleszkedésben az is, hogy a Derék utcai jégcsarnokban egy kis Székelyföld él.
Fekete Albert: Kétségtelen, hogy már a legelején otthon éreztem magam Debrecenben. Mezei Barna már itt volt, Máthé Csabával egyszerre érkeztünk, György István akkor még játékosként szerepelt, később került a csapathoz és az edzői stábhoz György Józsi, majd újabban csatlakozott Prakab Szilárd.

Cívishír: Többektől úgy hallottuk, Cike bácsi nagyon kemény és szigorú, de tiszteletre méltó edző. Saját magát hogyan jellemezné?
Fekete Albert: Igen, kemény voltam. Fehérváron még talán keményebb is, mint Debrecenben, de ha a volt tanítványaim – köztük Bálizs Bence, Tóth Gergő, Tóth Adrián vagy éppen Sofron István – kedvesen üdvözölnek a mai napig, ha Debrecenben járnak, akkor rossz ember nem lehettem. A keménységem az utóbbi időben már megkopott, lehet, a korral jár.

Cívishír: Akkor a maiaknak már nem kell a buszon guggolást végezniük büntetésből?
Fekete Albert: Előfordult ilyen is. Igyekeztem fegyelmet tartani a pályán és azon kívül is, de az ő érdekükben. Igaz, ma már más módszereim vannak. Inkább nagypapásra veszem a figurát. A keménység mellett azért emberséges is tudtam lenni, és azt hiszem, megértettem mindig is a tanítványaimmal, hogy a szigorúság nem az én hobbim, hanem értük van.

Cívishír: A fiából nevelt hokist?
Fekete Albert: Kijárta a fehérvári utánpótlást, majd a felnőtt csapatban is bemutatkozott, később a Ferencvároshoz igazolt. A Fradiban éppen akkor játszott, amikor az NHL bérvita miatt 2009-ben szünetelt. A fiam két világsztárral, Rob Niedermayerrel és Jason Studvickkal játszott egy sorban. Ma már a civil életben boldogul, biztosítási kárszakértőként dolgozik, közben besegít az apósa gazdaságába. 

Cívishír: Cike bácsi szemével a debreceni hoki 18 év alatt hova jutott?
Fekete Albert: Rengeteget fejlődött. Kezdjük azzal, hogy amikor idejöttem, alig volt gyerek, ma pedig már rengetegen jégkorongoznak, a legtöbb korosztályban több csapatot is indítunk. Létszámban tehát a fejlődés jelentős, szakmailag is léptünk előre, de van bennem hiányérzet, ennél többet is elérhettünk volna, jelesül azt, hogy több játékost adjunk a felnőtt csapatnak. Nekem is volt több ígéretes korosztályom, az egyik a Könczei Áron nevével fémjelzett, amellyel ifjúsági bajnoki döntőt játszottunk. A sok tehetség közül ma egyetlen egy sem játszik felnőtt szinten. A következő korosztályból is csak egy, Molnár Dávid, akit egyébként én szúrtam ki egy iskolai korizás alkalmával. Dáci után jött Kozma Fecó, és ezzel nagyjából vége is. Úgy gondolom, ennél több saját nevelésű játékosnak kellett volna szerepet kapnia a felnőttek között. Ebben ludas több edző is, akik nem favorizálták a fiatalokat. Most György Józsi által új helyzet, más mentalitás uralkodik, hiszen ő az utánpótlásból érkezett a felnőtt csapat élére, és kezdi beépíteni a fiatalokat. Nagy reményt fűzök az Erste Liga újításához, a pontrendszerhez is, amely éppen a fiatalok nagyobb súlyát hivatott előmozdítani egy-egy csapaton belül.

Cívishír: Hatvan éve a jégen van. Ha nyugdíjba megy, mihez kezd?
Fekete Albert: Viszem az unokámat edzésre Székesfehérvárra, tehát a jéghez mindenképpen közel maradok. Ha pedig az edzősködés hiánya kínozni fog, akkor ott van Veszprém vagy Várpalota, mindkettő alig 20 kilométer Fülétől, és alig várják, hogy menjek.

Cívishír: Debrecennel milyen kapcsolata marad?
Fekete Albert: Szoros, és ha akarnám, sem tudnék mást. Nekem Fejér megyéből Debrecen útba esik, ha hazamegyek Csíkszeredába. Márpedig amíg az egészségem engedi, gyakran járok majd haza. Így gyakran megfordulok majd Debrecenben is. Utóbb már mindig itt éjszakázunk, ha Füléről indulunk Székelyföldre. Ezt a szokást a továbbiakban is megtartjuk a párommal, és ha már itt járok, akkor nyilván benézek majd a jégcsarnokba. Egy biztos: a mostani fiatalok pályáját követni fogom, és ha Fehérvárra jönnek bajnokira, természetesen elmegyek megnézni őket. A mai debreceni utánpótlásbázis hetven, de lehet, hogy nyolcvan százaléka nálam kezdett el jégkorongozni.

Cívishír: A nyugdíjasbúcsúztató buliról áruljon néhány részletet!
Fekete Albert: Csak arról tudok beszélni, amit én szervezek. Meghívom a teljes szakmai stábot, és itt, a jégcsarnokban tartunk egy nagy bulit.

Cívishír: A sok lelkes anyukától mikor búcsúzik el?
Fekete Albert: A DHK minden év júniusában tart egy jó hangulatú évzárót, arra mindenképpen eljövök, és akkor.

Cívishír: Még egyszer Debrecenről, az utolsó szó jogán!
Fekete Albert: Nagyon sokat köszönhetek Korcsinszky Gyuri bácsinak, de azt hiszem, nemcsak én, hanem az egész város. Az ő kitartása és szenvedélye nélkül ma nem lenne kétszeres kupagyőztes a DEAC, nem lenne több száz gyerek az utánpótlásban, és nem ilyen lenne ez a debreceni hoki, amilyen. Az ő érdemei elévülhetetlenek, és szereti a székelyeket!

Cs. Bereczki Attila