Biharkeresztesi vámparancsnok lélekben, festő szívben

– A Jóisten egész életemben fogta a kezem. Ettől boldogabban ember nem is élhetett, mint én – vallja mosolyogva Nagy István, a biharkeresztesi nyugalmazott vám- és pénzügyőr parancsnok, aki nemcsak szolgálatban, hanem ecsettel is nyomot hagyott a világnak. A 85. életévén túl járva tekint vissza arra az útra, amely Miskolctól a határállomásig, onnan pedig kiállítótermekbe és művésztelepekre vezette.

Nagy István nyugalmazott vámparancsnok életútja egyszerre példázza a fegyelmet, a kitartást és a hivatás iránti elkötelezettséget. Biharkeresztesen sokan ismerik őt, mint a vámos szolgálat meghatározó alakját, ugyanakkor festőként is maradandót alkotott. Saját bevallása szerint a két terület – a hivatásos rend és a művészi szabadság – jól kiegészítette egymást, hiszen mindkettő fegyelmet és szabályok betartását követelte.

Gyermekkora a Nyírséghez, Nyírkarászhoz kötődik, ott járta az általános iskolát. Továbbtanulásra Miskolc nyújtott lehetőséget, így középiskolai éveit ott töltötte. Abban az időben lakóhelyéről sok fiú a Lenin Kohászati Művekhez került esztergályosnak vagy más fémipari szakmába, ám ő végül az építőipar mellett döntött. Kőműves szakmát szerzett, amely később sokszor hasznára vált, és néhány évig dolgozott is benne. Fiatal felnőttként Orosházára vonult be katonának, ahol három hónapos kiképzés után a parancsnoka Budapestre irányította. Ott egyéves tanfolyamot végzett el, amely hivatásos géptávírászi képesítést adott. A határőrségnél szerette volna folytatni pályáját, de erre a ’60-as évek elején még nem volt lehetőség. Ekkor került Biharkeresztesre, ahol kapcsolatba került a vámőrséggel.

Leszerelése után parancsnoka felajánlotta számára a vámőrséghez való csatlakozást. Egészségi állapotát is figyelembe véve úgy érezte, ez biztosabb és hosszabb távon is megfelelőbb út, mint a fizikai megterhelést jelentő kőművesmunka.

Felvételt nyert, majd hamarosan családot alapított, és végleg letelepedett Biharkeresztesen. A testületben otthonra lelt, munkatársaival és főnökeivel jó kapcsolatot ápolt, a szolgálatot mindig elhivatottan végezte. Bár 29 éve nyugdíjas, a közösségben és egykori bajtársai körében ma is tisztelet övezi. Korábbi beosztottjai gyakran felkeresik otthonában, kapcsolatuk a hivatalos kereteken túlmutató, baráti jelleget öltött. Életútja azt példázza, hogy a szorgalom és az alkalmazkodás révén a különböző hivatások és szenvedélyek – a vámőrségi munka és a festészet – harmonikusan megférhetnek egymás mellett. A fiatal tisztből hamar elismert parancsnok vált. A vámőrségen talált olyan hivatást, amelyben élete végéig kiteljesedhetett. 

– Mindig szerettem vámos lenni – fogalmaz. A munka során egyszerre kellett fegyelmet és emberséget gyakorolnia. Egy jogásztól tanulta meg: a vámosnak nemcsak törvényt kell betartatnia, hanem szíve is kell legyen. Ez a szemlélet végigkísérte pályáját. 1996. október 23-án Göncz Árpádtól vehette át a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét. Bár őrnagyként vonult nyugdíjba, nyugdíjazása után 16 évvel előléptették alezredessé.

Történetek a határ árnyékából

A határnál szolgálat közben számos különös esetet élt át, amelyeket ma is szívesen idéz fel. Őt nemcsak mint vámparancsnokot, hanem mint festőt is ismerték. Ő maga is mosolyogva idézi fel azt a történetet, amikor a sonkát és húsféléket a kocsi alá kötve próbálták átcsempészni Romániába. Az ellenőrzésnél az autós felháborodott, miért kell őt is átvizsgálni, majd amikor kiderült, hogy az ellenőrzést Nagy István rendelte el, így szólt: „Maga az a festő?” Ez is mutatja, mennyire közismert volt a két világban egyszerre.

Sok emlékezetes eset kapcsolódik a szolgálataihoz.

Egy borsodi bácsi például nem akarta levenni a kalapját, amíg kollégája fel nem szólította – kiderült, fél kiló kávét rejtett a fejfedő alatt, amit abban az időben tilos volt kivinni Romániába. Egy törökországi utazásból hazatérő család autójának műszerfalában pedig aranyat találtak, míg egy busz utasánál a bugyiban rejtett kisrádió adott hangot.

Akadtak komikus helyzetek is: egyszer lengyel utasok nem akartak vámvizsgálatra menni kis autójukkal, mire a mögöttük várakozó sportolók egyszerűen felemelték és odébb tették a járművet. Vonaton is előfordult, hogy egy utas nem volt hajlandó megmutatni a csomagját, sőt a vámost le is köpte. A többi utas megelégelte a várakozást és a bőröndöt végül az ablakon hajították ki, az utast megbilincselték. Egy régi autónál pedig a küszöbből kilógó madzag vezette nyomra a vámosokat: értékes régi pénzek sorakoztak rajta.

Nagy István mindig példát mutatott kollégáinak: bármilyen beosztásban volt, beállt közéjük segíteni, mert úgy érezte, csak így lehet igazán érteni a mindennapi munkát. Sokan emlegetik híres „ráérzéseit” is: egy marosvásárhelyi útra induló férfi minden pénzt letagadott, de Nagy István pontosan megmondta, melyik belső zsebben találja – és valóban ott lapult a készpénz.

Humánus oldalát is megmutatta, amikor egy nyíregyházi asszony és lánya nutriabőröket próbáltak kivinni az országból. Bár jegyzőkönyvet kellett felvennie, a bíróságon tanúként inkább könyörgött értük, hogy ne büntessék meg őket szigorúan, hiszen nem bűnözők. A bíró nevetve jegyezte meg: ilyet még soha nem látott, hogy az elfogó kérje a vádlottak kíméletét.

Ezek a történetek nemcsak egy hivatás fegyelmének lenyomatai, hanem annak a személyiségnek a mozaikjai is, aki a vámos egyenruhát és a festőpalettát egyformán természetesen viselte.

A festő születése

Nagy István, vagy ahogy a művészvilágban ismerik, B. Nagy István gyermekkora óta vonzódik a képzőművészethez. Már az általános iskolában kitűnt tehetségével, különösen rajzban. Élénken emlékszik arra, mennyire vágyott a színes ceruzákra, amikor mindössze hat szín és a grafitceruza állt rendelkezésére. Már ekkor sokat rajzolt, szenvedélye pedig elkísérte egészen a pénzügyőrségig. Ott a kézügyesség és a művészi hajlam különleges lehetőséget kínált: a testület pályázatain való részvételt.

Ezeken az alkalmakon öt alkotást kellett benyújtani, és Nagy István itt kezdett el komolyabban foglalkozni a festészettel.

A zsűri elnöke bátorította, hibáira rámutatott, és felajánlotta segítségét. Ez a visszajelzés ösztönzően hatott, így minden évben újabb öt képpel pályázott, amelyek később díjakat is hoztak számára. Ez az elismerés tovább erősítette benne a kitartást. A határon dolgozva megismerkedett László Ákos debreceni grafikusművésszel, aki jelentős szakmai támaszt nyújtott, ahogy más alkotótársak is. Képzőművészeti körökbe járt, nagy festőkkel került kapcsolatba, ők mind segítették fejlődésében.

Bár a képzőművészet maradt fő iránya, más művészeti ág is érdekelte. Nagyon fiatalon, Miskolcon Major Tamás színművész felvételijén is próbálkozott: két verset és egy dalt kellett előadnia. Színészi tanulmányokat anyagi okok miatt nem folytathatott, Major Tamás bátorította, hogy a hangjával mindenképpen érdemes foglalkoznia.

A festészetben azonban kiteljesedhetett. Rendszeresen részt vett alkotótáborokban, köztük a Hortobágyi Alkotótáborban, ahol olyan mesterek, mint Nagy Benjámin, Fehér Imre vagy Égerházi Imre segítették pályáját. Kiállításai nyomán egyetemi professzor is vásárolt tőle képet, ami számára nagy megtiszteltetés volt.

Idővel több önálló kiállítást rendezett Komádiban, Berettyóújfaluban, Debrecenben, Budapesten, valamint külföldön, például Franciaországban, Hollandiában és Romániában. Kezdetben vízfestékkel alkotott, majd áttért az olajra, amely mára legkedvesebb technikájává vált. Különlegessége, hogy ma már ecset helyett pusztán a kezével fest, így adva közvetlenebb formát alkotásainak.

Mivel a Nagy István név igen gyakori, művésznevét szülőhelye és élete fő színtere alapján választotta: Biharkereszteshez kötődve lett belőle Bihari Nagy István, akinek munkái B. Nagy István néven kerülnek kiállításra és publikálásra.

Mester és tanítványok

Különösen jó barátságba került Dankó Imrével, a Déri Múzeum legendás igazgatójával, aki Biharkeresztesen is szeretett volna múzeumot alapítani. Nagy István több képét is felajánlotta volna a gyűjteményhez, de a terv végül meghiúsult. Bár a múzeum nem született meg, alkotásai így is sokakhoz eljutottak, s ma is őrzi őket családja és közönsége.

Az évtizedek során sok fiatal pénzügyőr tanulta tőle a szakmát, köztük Polcz Attila dandártábornok is, aki ma a NAV kelet-budapesti adó- és vámhivatalát vezeti. „Mindig mosolyogva jöttek ki tőle az emberek, még ha fegyelmezte is őket” – mondta akkor egykori tanulója. Nagy István saját bevallása szerint mindig a családra, az emberi sorsra hivatkozva próbált hatni – és ez a módszer sokszor többet ért a szigorú szabályzatnál.

Kapcsolatok a legmagasabb szinten

Nemcsak a kollégák, hanem a felső vezetők is elismerték munkáját. Egyik legnagyobb élménye volt, amikor rajta keresztül teremtett kapcsolatot a magyar parancsnokság a román pénzügyminiszterrel – egykori vámos kollégával, akivel baráti viszonyt ápolt. Ez az epizód jól mutatja, hogy a határ nemcsak elválaszt, hanem össze is köthet embereket.

Nagy István története több, mint egy nyugdíjas vámparancsnok emlékei. Élete egyszerre tanúságtétel arról, hogy a munka szeretete hogyan adhat tartást, és arról, hogy a művészet miként képes színt vinni a hétköznapokba.

– A Jóisten fogta a kezem – ismétli. És valóban: legyen szó a kőműveskanálról, a vámőrség pecsétjéről vagy az olajfesték illatáról, mindenben megtalálta azt, ami tartalmat és boldogságot adott neki. Teljes az élete.

CH