Bakos Tünde Boglárka: évente egyszer mindenkit látnunk kellene!
Rangos szakmai elismerést vehetett át március 15. alkalmából – helyben egyetlen nőként – Bakos Tünde Boglárka, debreceni háziorvos. A Füredi út 42. szám alatt lévő 62-es számú felnőtt háziorvosi rendelő doktornője az egészségügyi ellátás érdekében kifejtett kiemelkedő szakmai tevékenysége elismeréseként Pro Sanitate-díjban részesült. Cívishír-interjú családi indíttatásról, hivatásról, és a járvány okozta változásokról.
Meglepődött, amikor megtudta, hogy díjat kap?
Bakos Tünde Boglárka: Nagyon. Eszembe sem jutott, hogy a munkámmal bármiért is kitűnnék a többi kolléga közül. Kaptam egy e-mailt az Emberi Erőforrások Minisztériumából, amiben értesítettek, hogy jelöltek erre a díjra. Azt válaszoltam, hogy szerintem csak itt, Debrecenben többen sokkal inkább megérdemelnék ezt. Sejtésem sincs, hogy miért pont én kaptam az elismerést, hiszen akik odaítélik a díjat, nem tudhatják, konkrétan kinek mennyi munkája volt ebben az időszakban, amit a koronavírus-járvány idézett elő.
Nem álszerénység ez némiképp?
Bakos Tünde Boglárka: Nem gondolom, hogy az lenne, hiszen csak azt csináltam, ami a dolgom, és ehhez például kellett az asszisztensem is, aki ugyanúgy részt vállalt ebből a munkából, ahogy én. Nélküle nem működne a praxis.
Volt esetleg konkrét javaslata, akit inkább méltónak tartott volna a díjra?
Bakos Tünde Boglárka: Biztosan tudom, hogy számos kollégám is emberfeletti teljesítményt nyújtott ebben az időszakban. Ott álltunk egy világjárvány elején, nem is sejtve, mi vár még ránk. Azt sem tudtuk, mi ez a betegség, hogyan terjed, hogyan különböztethetjük meg gyorsan, hatékonyan, biztonságosan más fertőző betegségektől. Először jöttek a riasztó hírek Kínából, aztán Olaszországból, ahol Európában először okozott nagyon súlyos helyzetet a koronavírus. Majd saját pácienseink, rokonaink, barátaink, ismerőseink, sokszor mi magunk is a járvány áldozatává váltunk. Mit csináljunk? Hogyan fogadhatjuk a betegeinket? Miként lássuk el őket úgy, hogy ne fertőzhessék meg egymást, minket, és ne terjedhessen a betegség? Eljárásrendet idővel kaptunk, de ez mint minden jogszabály, értelmezésre szorult, rá kellett szabni a valós helyzetekre, lehetőségekre. Egy sor olyan kérdésre nem volt válaszunk, amire szükségünk lett volna ahhoz, hogy ebben a feje tetejére állt világban minél nagyobb biztonsággal el tudjuk látni a feladatunkat. Még jóval a járvány előtt létrehozták a kollegiális vezetők országos hálózatát azért, hogy összefogja a háziorvosok munkáját. Aztán ránk zúdult a Covid, és a megyei kollegiális vezetők iránymutatásai nélkül szinte ellehetetlenült volna a munkánk. Segítségükkel tudták a háziorvosok országszerte összehangolni mindennapjaikban a szakmai elvárásokat a lehetőségeikkel.
Hány év munkája van a díj mögött?
Bakos Tünde Boglárka: Háziorvosként tizenhat, itt, ebben a körzetben. Egerben születtem, ott érettségiztem a Gárdonyi Géza Gimnáziumban, a diplomámat pedig a Debreceni Orvostudományi Egyetemen szereztem. Már a végzéskor tudtam, hogy háziorvos akarok lenni, ezért a háziorvos rezidensképzésbe jelentkeztem. Az első két évben részben a háziorvos mentorom, Harkányi Károly rendelésén vettem részt, másrészt az egyetem berkein belül, a klinikákon dolgoztam. A sikeres licencvizsga után kiengedtek bennünket a nagyvilágba, hogy helyezkedjünk el valami olyan területen, ahol a három év múlva esedékes szakvizsgához szükséges tudást még gyarapíthatjuk. Először elmentem iskolaorvosnak, amit nagyon szerettem: egy általános és két középiskola diákjait szűrtem, oltottam, de később anyagi okok miatt elmentem orvoslátogatónak. Mivel ez szakmailag nem illett bele a gyakorlatba, mellette Hosszúpályiban, Hajdúszoboszlón majd Debrecenben is rendszeresen ügyeletet vállaltam. Orvoslátogatóként volt egy komoly autóbalesetem, ami után a vakok és csökkentlátók otthonában intézeti orvos lettem, ahol 100-110 ember egészségi állapotát kellett felügyelnem. A háziorvosi szakvizsga után a megyei ÁNTSZ igazgatási osztályán helyezkedtem el, ehhez közigazgatási szakvizsgát is csináltam. Végül 2006-ban vettem át a 62-es számú felnőtt háziorvosi körzetet.
Szép hosszú út…
Bakos Tünde Boglárka: Nem volt nyílegyenes, amíg végül eljutottam az eredeti célig, de úgy érzem, most a helyemen vagyok. Családi indíttatás is volt abban, hogy háziorvos akartam lenni, hiszen az apai nagyapám, Bakos Antal, Sajószögeden volt körzeti orvos, és bár még csak hároméves voltam, amikor meghalt, de édesapámtól színes történeteken keresztül sokat hallottam a munkájáról, megismerhettem, hogy milyen szép és hasznos szakma ez.
Amióta megjelent a koronavírus-járvány, a háziorvosokhoz nem egyszerű bejutni. A rendelő telefonszáma folyamatosan foglalt, még egy gyógyszer felíratása is nehézségekbe ütközik…
Bakos Tünde Boglárka: A Covid előtt az akut és krónikus betegek ellátása nagyjából belefért a napi négyórás rendelési időbe. Mi már akkor is a rendelés felében előjegyzéses rendszerben dolgoztunk. Emellett 4 órában még egy készenléti telefonon keresztül sürgős esetben elérhettek a betegek; így naponta átlagosan 40-50 beteget láttunk el. A járvánnyal ez a bejáratott rendszer felborult. A rendelőben egy ideig nem fogadhattunk akut légúti betegeket, viszont az óriási telefonforgalom, az akut betegek ellátása, a krónikus betegek gondozása és a gyógyszerfelírás, mellett szinte lehetetlenné vált az egyéb betegséggel küzdők személyes ellátása. Naponta 60-80 ember keresett és ért el bennünket, próbáltunk továbbra is előjegyzéssel dolgozni. Már a járvány elejétől két telefonvonalat használunk egész rendelés alatt, de a legkeményebb időszakokban, amikor egy-egy beteggel akár 15-20 percet is kellett nagyon koncentráltan beszélnünk, hogy szakmailag a legjobb döntéseket hozzuk meg, bizony a bent lévő krónikus beteg gondozása, problémái háttérbe szorultak. Kaptunk hideget-meleget, hogy nem lehet bennünket elérni. De aki bejutott hozzánk, láthatta, hogy ennek a fele se tréfa. Hat-nyolc órát töltöttünk a rendelőben, és még otthonról több órában rendeltem a teszteket, jelentettem a Covid-fertőzötteket az ÁNTSZ felé, és szükség esetén, akár hétvégén is, tartottam a kapcsolatot az otthon gyógyuló covidos betegekkel.
Sokakat azok közül sem látott legalább két éve orvos, akik korábban azért időnként megfordultak a rendelőben…
Bakos Tünde Boglárka: A telefonos gyógyítás bizonyos esetekben nem ugyanaz, mint a személyes találkozás! Évente legalább egyszer mindenkit látnunk kellene, mert normális esetben ez a prevenció része. Ha korábban háromhavonta valaki bejött hozzánk, feltűnt, ha máshogy néz ki, mint előtte. Például dagad a lába, szürke, sápadt, kicsit fogyott, más a mozgása, és ennek utánajárva bizony komoly megbetegedéseket lehetett kiszűrni, megelőzve a még nagyobb bajt. Ezeket otthon a családtagok, akik naponta találkoznak egymással, észre sem veszik, de nekünk olyan árulkodó jelek, amikre érdemes odafigyelni. Most azonban akinek nincs problémája, igyekszik elkerülni a rendelőt. Telefonon vagy e-mailben kérve felíratja a gondozott betegségeire a receptet, ennyi vele a kapcsolatunk, és ez nem jó. A következményei ennek sajnos majd hosszú távon jelentkeznek. Komolyan kellene venni azt az intelmet, hogy évente egyszer mindenki menjen el laborba, csináltasson egy hasi ultrahangot, a nők vegyenek részt nőgyógyászati szűrésen, a férfiak pedig keressenek fel egy urológust. Akár évtizedekig is feleslegesnek tűnhet mindez, de ha baj van, akkor a korai felismeréssel életeket menthetünk meg.
Mások meg, ha tehetnék, minden nap ott ülnének a váróteremben…
Bakos Tünde Boglárka: Ez az egyik véglet, a másik meg, akit lasszóval sem lehet behúzni egy vizsgálatra. Valahol a kettő között kellene megtalálni a középutat.
Amúgy is a tízmillió háziorvos országa vagyunk. Az orvosláshoz mindenki ért, akárcsak a focihoz. Erre még ráerősített a járvány?
Bakos Tünde Boglárka: Biztos, hogy rátett még egy lapáttal, de ez már korábban kezdődött, és a főbűnös ebben az internet. Ma már nem csak a szomszédasszonyok beszélik meg egymás között az egészségügyi problémáikat, hiszen mindenki bújja a világhálót, és ha valami tünete van, csak beírja a keresőbe, és özönlenek a válaszok. Ezeket megszűrni és helyén kezelni még a szakembernek, orvosnak sem mindig egyszerű. Például az a régi beidegződés, hogy minden légúti fertőzést antibiotikummal gyógyítsunk, sajnos még erősen él. Pedig a túlzott antibiotikum-használat miatt időnként olyan terápiarezisztens baktériumok jelennek meg, okoznak fertőzéseket, amelyek ellen nem tudunk hatásosan fellépni, és akár a beteg halálát is okozhatják. Jobban kellene támaszkodnunk a saját immunrendszerünkre, annak felkészültségét kellene támogatnunk, igyekezni kellene megőrizni és javítani a védekezőképességünket!
Kortalannak tűnik az önök szakmája. Sokan jóval a nyugdíjkorhatár felett is rendelnek még…
Bakos Tünde Boglárka: Kortalan, de valójában mégsem az. Viszont akkora hiány van országosan a háziorvosokból, hogy tulajdonképpen mindenkit hagynak dolgozni. Ha viszont ez a helyzet nem változik, és tovább csökkent a háziorvosok száma, akkor a magyar lakosság európai szemmel nézve egyébként is szomorú egészségi állapota tovább romlik és az egész probléma rászakad majd a szakrendelőkre, kórházakra.
A háziorvos kicsit lelki szemetesláda is?
Bakos Tünde Boglárka: Sok mindent elmesélnek a betegek, ami gyakran segíthet egy-egy helyzet megoldásában. Ha megismerhetem a családi és szociális helyzetüket is, nyíltan megbeszélhetjük, milyen terápiát követhetnek, akár időben, akár anyagilag. Személyre szabottabbá tehetjük az ellátást.
Elkapta a Covidot?
Bakos Tünde Boglárka: Az omikront igen, de három oltás után egy náthával átvészeltem otthon, és közben tudtam online dolgozni, telefonon tartottam a kapcsolatot a betegekkel.
Furcsán hangozhat a kérdés: volt-e valami pozitívuma a koronavírus-járványnak?
Bakos Tünde Boglárka: Kibillentett bennünket a megszokott működési rendünkből, és megismertük a saját tűréshatárunkat. Technikai fejlesztésekre, újításokra volt szükség ahhoz, hogy elláthassuk a betegeinket. Ezek mindenképpen pozitívumok. Ugyanakkor, ahogyan a korábban beállt rendszer egyik pillanatról a másikra széthullott egy külső tényező hatására, a fizikai behatároltság, sokszor a tehetetlenség érzése, a pozitív visszajelzések hiánya szerintem előbb-utóbb minden gyógyításra, segítésre felesküdött emberben kiégést okozott. Ilyenkor fokozottan kellett egymást segítenie orvosnak, nővérnek, családtagnak, máshogy nem lehetett a frusztráltságból kilépni. De egymást támogatva, új célokat keresve, eszközöket felhasználva sikerülhetett ezen túllendülni és ismét türelemmel, örömmel dolgozni.
Takács Tibor
