Antek Tamás, az orvoscsalád hokista sarja

Érik a generációváltás a DEAC jégkorongcsapatánál, és úgy tűnik, megtalálták Hetényi Zoltán utódját a kapusposzton. A saját nevelésű Antek Tamás egyre több lehetőséget kap a debreceni kapuban, megszolgálva a bizalmat. Bár még nagyon fiatal, már négyévnyi külföldi tapasztalat van mögötte.

Cívishír: – Emlékszel arra, mikor húztál vagy húztak először korcsolyát a lábadra?
Antek Tamás: – Édesanyám Tokajból származik, és az ottani nagypapám vitt ki télen a Bodrog egyik holtágára, ahol az unokatestvéreimmel korcsolyáztunk. Nagyon kicsi voltam, így arra pontosan már nem emlékszem, hogy milyen nyomokat hagyott bennem ez a családi korizás. Nem hiszem, hogy rosszakat, hiszen Debrecenben aztán jégkorongozó lettem.

Cívishír: – Debrecenben szerencsére számos sportág csalogatja a gyerekeket. Miért éppen hokit választottad?
Antek Tamás: – Sok mindent kipróbáltam a hoki mellett. Fociztam az Olasz Focisuliban, az iskolában kézilabdáztam, úsztam és vízilabdáztam, de még jiu-jitsu-edzésen is megfordultam. Iskolás korban érett meg bennem, hogy mind közül a jégkorong áll a legközelebb hozzám.

Cívishír: – A jégpályán mi ragadott meg?
Antek Tamás: – A jég szaga. A mai napig annyira szeretek reggel belépni a pályára! Mindennap hálát adok a sorsnak, hogy ezt csinálhatom. No persze az akkori 2003-as korosztályos csapatom is nagyszerű volt. Mihalik Andrást aligha kell bemutatni, de kiváló utánpótláskorú játékos volt Dorogi Máté, Bartók Andris, Szabó Kornél, Diószegi-Szabó Bence, Kókai Máté vagy éppen Sándor Bence, aki ma a Gyergyói HK-ban játszik.

Cívishír: – Akkor már a nevelőedzőidet is említsük meg!
Antek Tamás: – Köllő István volt az első, majd következett György István. A legtovább, U12-től U20-ig György József foglalkozott velünk. Értem azonban Máthé Csaba, Kecskeméti Áron és Gönczi Lajos kapusedzők is sok erőfeszítést tettek. Mindenkinek köszönöm!

Cívishír: – Családi örökség a sport szeretete?
Antek Tamás: – A szüleim mindketten orvosok, és hivatásszerűen sosem sportoltak, de azért iskolai szinten édesanyám kézilabdázott, édesapám pedig kosarazott. Mindketten szeretik a sportot, de a tanulást előtérbe helyezik.

Cívishír: – Megtanítottad már őket korcsolyázni?
Antek Tamás: – Régen rendeztek egy apa-fia meccset, amelyen apa beöltözött kapusnak – neki ennyi volt a jeges pályafutása. Anya lábán szerintem még nem volt korcsolya, és most már jobb, ha így is marad.

Cívishír: – Olcsó poén, de jó: gyerekkorban abból lesz kapus, aki gyenge a mezőnyben.
Antek Tamás: – Ez nálam nem is poén, mert tényleg nem tartoztam a tehetségesebbek közé, azért kerültem a kapuba, de ami a legfontosabb: gyerekfejjel nagyon tetszett a kapus szerelése.

Cívishír: – A kapuban végül megtaláltad a helyed, mondhatni, töretlenül ívelt felfelé a pályafutásod?
Antek Tamás: – Nem volt azért zökkenőmentes; előfordult, hogy néha csak második számú kapusként számítottak rám az edzők. A fejlődésem szempontjából az első külföldi kiruccanásom volt rám nagy hatással. Tizennégy évesen tett kemény próbára az élet, amikor kikerültem Svédországba, kiszakadva a családi környezetből. Kénytelen voltam egyedül boldogulni, megtanulni főzni, mosogatni, takarítani, magamat ellátni.

Cívishír: – Bátrak a szüleid, hogy 14 évesen elengedtek egyedül Svédországba!
Antek Tamás: – Azért tették, mert ahová kerültem, Ljungbyban a magyar közösség kétezer főt számlál. Bár egyedül éltem, egy ottani magyar család figyelt rám. Albert Tibort és családját innen is üdvözlöm, remélem, olvasni fogják ezt az interjút. Ők nagyon sokat segítettek nekem, amiért örökre hálás leszek. Nem tudom, hogy bírtam volna ki nélkülük.

Cívishír: – A honvágy gyötört?
Antek Tamás: – A magány, a honvágy, minden. Amikor az iskola és edzés után hazaértem, nem várt otthon megterített asztal és a családom. Ettől mélyre tudtam kerülni lelkileg. Eleinte csak pestós tésztát tudtam készíteni, úgyhogy azt ettem. Szembejött velem az élet, nehezen dolgoztam fel, hogy vége a gondtalan gyerekkornak.

Cívishír: – Mesélj a svéd iskoláról, oktatásról!
Antek Tamás: – Teljesen más, mint itthon. Az egyik órám például barkácsolás volt, a másik hemskunskap, vagyis otthon- és fogyasztóismeret, amit én főzőórának hívtam. Egyszer arra kaptam B-t – ami 4-esnek felel meg –, hogy készítettünk egy tacopitét. Négyes csoportokban zajlottak a foglalkozások, össze kellett tehát dolgozni. Az énekóra is merőben más, mint itthon. Ott is csoportokban zenét kellett szerezni – több kis stúdó volt berendezve az énekteremben. A mi csoportunkban az egyik gitározott, a másik énekelt, aki szerencsére nem én voltam, a harmadik dobolt. A tanév végén bemutattuk a számot, és azt osztályozták. A barkácsolóórának most azt köszönhetem, hogy ha valami otthon elromlik, akkor nem egyből a telefonhoz nyúlok, hanem megpróbálom megjavítani. Szóval a svéd iskolarendszer sokkal inkább az életre nevel, mint a magyar.

Cívishír: – Akkor megérte a sok gyötrelem?
Antek Tamás: – Abszolút, és nagyon büszke vagyok magamra, hogy nem adtam fel. Bevallom, amikor karácsonyra hazajöttem, meginogtam. Az indulás előtt egy nappal anyával ültünk a konyhaasztalnál, és mindketten elkezdtünk sírni. Én mondtam, hogy nem megyek vissza, de ő győzködött, hogy vissza kell mennem, mert ezt vállaltam, ez a feladatom. Másnap szinte szó szerint feltolt a repülőre. Utólag hálás vagyok neki ezért.

Cívishír: – Ljungby egyébként miként jött képbe?
Antek Tamás: – Jól ment a védés a korosztályos válogatottban, és annak edzői javasolták, hogy próbáljam ki magam egy, a magyarokénál fejlettebb hokikultúrában. Mehettem volna Finnországba, de még az Egyesült Államokba is. Utóbbit gyorsan kizártam, mert túl messze van. Végül Svédország mellett döntöttünk.

Cívishír: – Akkor most halljunk szót a svéd hokiról!
Antek Tamás: – A svéd U16-os első osztályban védtem. Mondanom sem kell, hogy az is teljesen más világ, mint az itthoni korosztályos bajnokságok. Ott senki sem azért csapattag, hogy létszámban meglegyenek. A Ljungbyban ha valaki edzésen nem úgy teljesített, ahogy azt a szakmai stáb elvárta, akkor kimaradt a meccsre nevezett keretből. Mi a kapuban egy svéddel váltottuk egymást, nagyjából egyforma lehetőséget kaptunk a bajnokikon, ami számomra azért volt büszkeség, mert Svédországban a hazai játékosok előnyt élveznek.

Cívishír: – Mi Debrecenben nem sok svéddel találkozunk – mesélj, milyenek?
Antek Tamás: – Nagyon kedvesek, de visszahúzódóak. Azt tapasztaltam, akkor közvetlenebbek, könnyebben megnyílnak egy külföldinek, ha az tud svédül.

Cívishír: – Megtanultál svédül egy év alatt?
Antek Tamás: – Egy év alatt nem, de 18 évesen visszamentem három évre. Angolul tudtam, németet tanultam az iskolában, így viszonylag könnyen boldogultam a svéddel, amely mindkét nyelvvel rokon, és vannak benne átfedések. Amikor a DVSC-ben játszott Henrik Castegren, egy szórakozóhelyen találkoztunk, és két-három órán keresztül csak vele beszélgettem svédül. Folyamatosan tartom a kapcsolatot a volt csapattársaimmal, a kinti barátokkal, akikkel csak svédül kommunikálunk, így is próbálva szinten tartani a nyelvtudásom.

Cívishír: – A második svéd kalandról is hallhatunk valami érdekeset?
Antek Tamás: – Az energiaválság a debreceni hokit letaglózta. Sokszor nem jutott meleg víz zuhanyozni, a játék sem úgy ment, ahogy szerettem volna. Már a felnőtt csapat tagja voltam, de kevés lehetőséget kaptam. Úgy éreztem, váltanom kell, mert így nem lesz belőlem semmi ebben a sportágban. Több csapattal is kapcsolatban álltam, végül a Västeråsszal hozott össze a sors, ahol éppen kapust kerestek az U20-as csapatnak. Amikor kimentem az egyhetes próbajátékra, mindent álltak nekem, a repülőjegyet, a legdrágább hotelt, de még autót is felajánlottak, amire mondtam, hogy erre a kis időre nincs szükségem. A harmadik edzés után közölték, hogy szeretnének leigazolni. Ezer örömmel – válaszoltam. Egy másik magyar, Hadobás Zétény – aki most a Ferencváros játékosa – is csapattársam volt a svéd U20-as első osztályban. Kétségek között éltem, nem tudtam, mi történik velem. Nem védtem az Erste Ligában, de Svédországban örömmel fogadtak. Amikor 20 évesen kiöregedtem az utánpótlásból, Észak-Svédországba, Solleftea városának negyedosztályú csapatához igazoltam. Ott beilleszkedési nehézségekkel nem küzdöttem, de a nagy hideget – a gyakori mínusz 30 fokot – és a fél évnyi sötétséget nehezen viseltem. Egy év után eligazoltam a harmadosztályú Örnsköldsvikbe, ahol sokat bajlódtam sérüléssel – az első meccsemen például megrepedt a kulcscsontom, majd egy edzésen ellőtték a kisujjamról a körmöt. Ezzel együtt sem terveztem hazatérni. Remek kapcsolatokra tettem szert kint. A mai napig egyik legjobb barátom Lucas Lidström, aki talán minden idők legjöbb védőjének, a négyszeres Stanley-kupa-győztes, olimpiai bajnok Nicklas Lidströmnek a fia. Vicces történet, de amikor Örnsköldsvikben laktam, Lucas a csapattársam volt, és Nicklasszal közösen szereltük össze a bútorokat a lakásban.

Cívishír: – Kíváncsivá tettél, mégis mi csábított haza?
Antek Tamás: – Elkezdett foglalkoztatni a gondolat: egyetemre kéne járni, hogy anyáéknak is szerezzek valami örömöt. Addig nem engedtem el Svédországot, míg nem beszéltem a debreceni szakvezetőkkel, akikkel sikerült megállapodnunk, ezért hazaköltöztem. Most a Debreceni Egyetem Gazdaságtudományi Karán tanulok, vagyis a családban nem én leszek a következő orvos.

Cívishír: – Maximális tisztelet az orvosoknak, de Debrecennek jó hokikapusra is nagy szüksége van!
Antek Tamás: – Ez a törekvésem! Nagyon élvezem, szeretem, ami most a debreceni hokiban történik, és ezt nemcsak azért mondom, mert momentán első helyen állunk a bajnokságban. A legfontosabb az, hogy remek közösség jött össze, élmény nekem mindennap belépni az öltözőbe. Nagyon sokat nevetünk, sok közös programot szervezünk.

Cívishír: – Hetényi Zoltán ikonjává vált a debreceni hokinak, és még mindig parádésan véd, de lassan eljár felette az idő. Veled érik a generációváltás. Van rivalizálás köztetek?
Antek Tamás: – Ahogy mondani szokták, egészséges rivalizálás van köztünk. Remek a kapcsolatunk, mindenben segítjük egymást, nagyon sokat beszélgetünk. Nemrég mondtam neki viccesen egy meccs után, amelyen mindent kivédett, hogy ilyen teljesítménnyel nem könnyíti meg a dolgom, de azért természetesen szívből örültem neki, és tudom, ez fordítva is így történik.

Cívishír: – Avassuk be a hokiban kevésbé jártas olvasókat abba, hogy mi a jó kapus ismérve? Mit kíván egyáltalán ez a poszt a jégkorongban?
Antek Tamás: – Egyszerre fizikai és mentális kihívás. A mi atletikusságunk a robbanékonyságban, a hajlékonyságban, a gyors reakcióban, a szem-kéz koordinációban rejlik. Nincs két egyforma kapus. Hetényi Zoli például sokkal hajlékonyabb, mint én, de egy átlagemberhez képest én is sokkal hajlékonyabb vagyok. Egy kapusnak a törzserőt kell sokat fejlesztenie, nem pedig nagy váll- és hátizmot növesztenie.

Cívishír: – No meg cipelnie egy mázsányi cuccot...
Antek Tamás: – Ha annyit nem is, de azért elég sokat. Amikor repülök, a szerelésem 35 kilót nyom a mérlegen, és az meccsen mind rajtam van.

Cívishír: – Régen aligha lehettél volna kapus, hiszen az alacsonyabb termetűeket szerették, mondván, ők a mozgékonyabbak.
Antek Tamás: – Valóban, és először az NHL-ben kezdtek el foglalkoztatni magasabb termetűeket, majd általánossá is vált a „hat láb két hüvelyk" trend, vagyis az alatt – ami nagyjából 188 centi – nem nagyon alkalmaznak kapusokat. Ritka kivétel Dustin Wolf vagy Jussi Saros, akik ez alatt vannak. Szerintem az alacsonyabb kapusnak is megvannak az előnyei, de kétségtelen, hogy a termetesebbek mögött „kisebb a kapu". Egy kapusnál azonban a legfontosabb a mentális állapot.

Cívishír: – Mondják is, hogy a hokikapusok furcsák...
Antek Tamás: – Ez így is van.

Cívishír: – Neked például mi a rigolyád?
Antek Tamás: – Meccs előtt felteszem a fülhallgatót, és hangosan éneklem, amit hallgatok. Ebben csak az a baj, hogy borzasztó hangom van, a többiek pedig néha hallják a koncertjeimet. Egyébként nem vagyok babonás, nincs különösebb rigolyám, bár lehet, ha megkérdezel egy csapattársamat, másképp vélekedik.

Cívishír: – Nagy lövéseknél a korong gyorsabban jut el a kapudig, mint az emberi pislogás ideje. A félelmet mikor és hogyan vetkőzted le?
Antek Tamás: – Egy kapusnak mazochistának is kell lennie, vagyis szeretnie kell egy kicsit a fájdalmat. Én szeretem, ha „megcsíp" a korong, ami másnak fájdalom lenne, de nekem jóleső érzés. Amikor csontot ér, az más, az már nem kellemes. U12-ig féltem, bevallom, de utána már nem.

Cívishír: – Élen a DEAC az Erste Ligában! Tudjuk, messze még a bajnokság vége, de mit gondolsz, mire lehet jó a csapat ebben a szezonban?
Antek Tamás: – Nagy boldogságot jelentene, ha végre sikerülne aranyérmet szerezni az Erste Ligában vagy a magyar bajnokságban, de azért még nagyon sokat kell tenni. Kiváló csapatok a riválisaink, köztük a Brassó, amely a játékosállománya alapján más szintet képvisel a ligában, de lám, őket is meg lehet verni, megmutattuk nemrég. Egyelőre csak az erőviszonyokat ismerjük, látjuk, érezzük, hogy kiegyenlített a bajnokság. Nekem jó érzéseim vannak, de nem akarok elkiabálni semmit. Most az a legfontosabb, hogy nem szabad elbíznunk magunkat.

Cívishír: – Bár még nagyon fiatal vagy, a kis kapusnövendékek már rád néznek fel, nekik te vagy a bálvány. Hozzájuk miként viszonyulsz?
Antek Tamás: – Én is voltam gyerek, nekem is sokat jelentett annak idején Vay Ádám, majd később Hetényi Zoltán vállveregetése. Én is fontosnak érzem, ha odajön hozzám egy kis kapus, akkor beszélgessek vele. Időnként még be is szoktam öltözni az utánpótláskorúak kapusedzésén, megmutatom nekik a feladatokat. Vagy ha bármelyik utánpótlásedző megkér, hogy beszélgessek az elbizonytalanodott kapusával, akkor megteszem. Remélem, tudok segíteni. Már csak azért is, mert szerintem még nagyon kevesen vagyunk mi, debreceniek a magyar hoki térképén, és jó lenne ezt a számot emelni.

Cívishír: – A jégkorongon kívüli életed is van?
Antek Tamás: – A focit imádom, a Loki a szívügyem. Apa mindig vitt a DVSC-meccsekre, amikor gyerek voltam. Dzsudzsák Balázs azóta is az ikonom. Apával most is sok focit nézünk közösen. Követjük a Liverpool szereplését Szoboszlai Dominik és Kerkez Milos miatt. A Bournemouth meccseit Tóth Alex miatt nézzük, kár, hogy keveset szerepel. A csapattársaimmal is szervezünk közös, a jégpályán kívüli programokat. Mártonffy Máté gyakran jön át hozzám xboxozni. Úgy szoktuk hívni ezeket az alkalmakat, hogy mindent csinálunk, csak nem jégkorongozunk. Időnként muszáj kikapcsolódni, különben belefásul az ember.

Cívishír: – Ha tíz év múlva, amikor 33 éves leszel, ismét leülünk beszélgetni ehhez az asztalhoz, mivel lennél elégedett?
Antek Tamás: – Szeretnék a DEAC-cal bajnoki címet ünnepelni, szeretnék az Erste Ligában első számú kapus lenni, majd szintet lépni. Szeretnék a magyar válogatottba bekerülni, világbajnokságon szerepelni. Ha ez mind összejönne, akkor – most úgy gondolom – elégedett lennék. Ugyanakkor foglalkoztat a gondolat, hogy mi lesz majd a sportkarrier utáni életemmel. Egy sportügynökség alapítása például jól hangzik.

Cs. Bereczki Attila