Akit reggelig hallgatnánk: Tordai Zoltán

Az ország egyik legjobb prímása, és még csak 42 éves. Debrecenben született, Nyíracsádon nőtt fel, azaz ez így nem teljesen igaz, mert a zene, a hegedű szeretete hamar a fővárosba szólította. Zenekarával egész évben fellépésről fellépésre jár, és állandó szereplője a magyar nótákat sugárzó Dankó Rádiónak. Tordai Zoltánt munkáról, példaképekről, szívéhez közel álló hegedűkről is kérdeztük.

Muzsikus családba született, otthon szinte minden a hangszerek, a hegedű, a cselló, a brácsa körül forgott. Édesapja, sőt már a dédnagyapja is prímás volt, ez a családi hagyomány tehát visszanyúlik legalább az 1800-as évekig. Négyévesen kapott egy pici hegedűt, no, nem azért, hogy játsszon rajta, hanem hogy ismerkedjen vele.

– Arra még most is emlékszem, ahogy apuék szinte egész nap gyakoroltak, készültek az esti fellépésre, és innentől kezdve szerintem el is dőlt, hogy én is zenész leszek. Hatévesen kezdtem hegedülni Debrecenben, a Simonffy Emil Zeneiskolában, és 11 évesen már a Rajkó Zenekar iskolájába felvételiztem, ahova szerencsére fel is vettek. Nagyon nagy dolog volt ez, hiszen több száz gyerekből mindössze 15-20-at vettek fel.

Zoltán tehát elég korán elhagyta a szülői házat, és Budapestre költözött, ahol a Rajkó-Talentum Tánc- és Zeneművészeti Iskola kollégiumában lakott – Nyíracsádra csak hétvégenként járt haza, amit eleinte nehéz volt megszoknia. Később, 16 évesen megalapította az első zenekarát, amellyel három szezonban, nyaranta a Kadarcsi csárdában muzsikált. Az érettségi után külföldön és a Balatonnál is dolgozott, majd a hajdúszoboszlói Hotel Délibábban kapott szerződést, ahol 8 éven át húzta a talpalávalót, majd – amikor a szállodát üzemeltető cég csődbe ment – külföldön vállalt munkát.

– Olaszországban és Franciaországban dolgoztam, amikor kaptam itthonról egy üzenetet, hogy az éppen akkor nyíló Régiposta Étterem szeretne szerződtetni bennünket – emlékszik vissza. – Hazajöttem, aláírtuk a papírokat, és 2011 óta hétfő kivételével minden este ott játszunk. Nagyon sokat köszönhetek az étteremnek, hiszen engem régebben a városban, a környéken annyira nem ismertek, mivel korán elkerültem Budapestre. A Régiposta viszont nagy ismertséget hozott nekünk, és újabb lehetőségek nyíltak meg a zenekar előtt. Ma már minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy ebben a műfajban az ország három „legkapósabb” zenekara közé tartozunk.

A pírmás se mindentudó

Miközben beszél, időnként hevesen gesztikulál, így egy idő után feltűnik, hogy kifejezetten hosszú ujjai vannak. Gondoltam, itt a lehetőség, hogy még a beszélgetés elején bevágódjak nála, meg is jegyeztem rögtön, hogy ezek az ujjak bizonyára ideálisak a hegedüléshez. Ez az antré azonban sajnos nem jött be, kiderült ugyanis, hogy pont az ellenkezője az igaz: a rövid, izmos ujjak jobban fekszenek ehhez a hangszerhez, az övé inkább a csellóhoz jó, ott nagyobbakat kell nyúlni, „lépegetni” az ujjakkal.
Sebaj, még mielőtt elakadna a párbeszéd, kéri, feltétlenül írjam le, hogy remek tanárai voltak. Lavotta Kamillának köszönheti, hogy a debreceni diákévek alatt megszerette a hegedülést, Budapesten pedig Kovács Árpádtól, a Honvéd Művészegyüttes prímásától, Kodály Zoltán egykori tanítványától, valamint a Berlinben végzett hegedűművésztől, Horváth Jenőtől tanult nagyon sokat szakmailag és emberileg is.

A Tordai Zoltán Quintet (Tordai Zoltán – hegedű, Seres József – cimbalom, Tordai Mátyás – nagybőgő,  Váradi Géza – klarinét, Váradi Zoltán – brácsa) rendszeres szereplője a Dankó Rádió műsorának, továbbá falunapokon, szüreti bálokon is fellépnek, ugyanakkor klasszikus zenét is szívesen játszanak, azaz pályafutásukban jól megfér egymás mellett a tömegszórakoztatás és a magas művészet. Számára nincs különbség, hogy éppen hol játszanak. Mint mondja, egy családi rendezvényen, egy étteremben is úgy kell muzsikálni, mint amikor a Művészetek Palotájában lépnek fel. Különbség azért mégiscsak van, hiszen míg egy étteremben a fellelkesült hallgatóság soraiból könnyen becsúszhat a vonóba néhány tízezres, addig ez a Művészetek Palotájában nemigen fordulhat elő – próbálom kiugratni a nyulat a bokorból, de Zoltán csak elmosolyodik, jelezve, hogy ez a jó szokás még nem halt ki, azt viszont nem sikerült kiszednem belőle, mennyi pénz jön össze ebből egy-egy este. – Az éttermi muzsikálást szeretem a legjobban, de nem azért, mert ott tényleg előfordul, hogy valaki pénzt tesz a vonóba, hanem azért, mert emberközeli, hiszen odamehetek az asztalhoz, és megkérdezhetem, mit szeretne hallani a kedves vendég. És a legjobb vizsgaközpont is egyben. Bárki kérhet bármit, a klasszikusoktól, a filmzenéken át egészen a magyar nótákig, és azt nekünk el is kell tudni játszani. Ott aztán hamar kiderül, hogy mekkora repertoárból dolgozik a prímás. A múltkor például egy külföldi táraság vacsorázott az étteremben, és az egyik német vendég, aki maga is zenész, szaxofonos, egymás után kérte a számokat, de szerencsére nem tudott megfogni bennünket, mindegyik nótát ismertük. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden stílus minden dalát el tudjuk játszani, előfordulhat, hogy olyat kér a vendég, amit nem ismerünk mi sem, de akkor másnapra bepótoljuk, megtanuljuk, hogy ha legközelebb ezt a számot kéri valaki, ne kerüljünk ilyen helyzetbe.

A hegedűt nem lehet becsapni

A 2022-es esztendő Tordai Zoltán és a zenekar klarinétosa, Váradi Géza életében is sokáig emlékezetes marad, hiszen augusztus 20. alkalmából mindketten a Magyar Ezüst Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetést vehették át. – Megérte tanulni, nagyon jó érzés, hogy elismerték a munkánkat – mondja, és ha már a díjak szóba kerültek, kicsit elidőztünk a 2015-ös balatonfüredi prímásversenynél, ahol az igencsak erős mezőnyben különdíjat nyert, nem is akármilyet. – Egy Zsiga László által, 1932-ben készített mesterhegedűt kaptam – meséli. – Pont olyan a hangja, amilyet én szeretek: búgó, mély, telt, olyan, ami a magyar nótákhoz való.

Zoltánnak otthon több mint negyven hegedűje van, közülük az öt legjobbat rendszeresen használja, váltogatja, a hangszernek ugyanis nem tesz jót, ha túl sokáig áll – folyamatosan „edzésben” kell tartani. A prímásversenyen nyert hegedű mellett a kedvencei közé tartozik egy német Wilhelm Ficker az 1900-as évekből, egy szintén német Osmanek, valamint egy Perjés Kálmán és egy Budai Sándor által készített hegedű. Valamennyi nagyon közel áll a szívéhez, mindegyiknek kicsit más a hangja, két hegedű ugyanis nem szól egyformán. – A hegedű egy nagyon érzékeny hangszer, nem lehet becsapni, megérzi, ha nem olyan az ember lelke, ha hiányzik a harmónia – magyarázza. – És játék közben én is érzem, hogy ma jó vagyok vagy nem annyira jó. Sok mindentől függ, hogy megvan-e a kellő összhang a prímás és a hegedű között, például attól, hogy milyen napod volt, fáradt vagy kipihent vagy-e. Ebből persze a közönség semmit nem vesz észre, de én pontosan tudom, hogy tegnap szinte szárnyaltam, ma meg magamhoz képest mondjuk csak közepesen játszottam.

Zoltántól megtudtam azt is, hogy a fellépéseken kívül sokat kell gyakorolni, így a zenésznek a hangszerrel bensőséges kapcsolata alakul ki. – Többet vagyok a hegedűmmel, mint a feleségemmel – mondja nevetve. – Reggel felkelek, megiszom az első kávét, és már nyúlok is érte a polcra. Nekem ez olyan, mint másnak a levegővétel vagy a vízivás, szinte észre sem veszem, és már játszom a hangszeren.

Megszakad a családi hagyomány

A Tordai családban nemcsak Zoltán, hanem bátyja is örökölte az ősök génjeit. Mátyás a zenekar nagybőgőse, a többiek viszont más pályát választottak maguknak, annak ellenére, hogy a zene iránti szeretet mindannyiukban megvan. Öccse nem akart muzsikus lenni, épületgépészként dolgozik, három lánytestvére közül az egyik szakács, a másik fodrász, és a harmadik is a szépségiparban helyezkedett el. Ők zongorázni tanultak, de inkább a civil pálya mellett döntöttek. A hagyományokat Zoltán gyermekei sem viszik tovább, ami miatt nem bánkódik, azt mondja: sose erőltette egyik gyereknek se a zenélést, majd az unokák folytatják, amit az elődök elkezdtek. – A lányom, Rebeka 21 éves, és elvégezte a zeneművészeti szakközépiskolát, magánénekes szakon, de aztán úgy döntött, hogy továbbtanul, és most a Szegedi Tudományegyetemen anglisztika szakra jár – meséli. – Nagyon szépen énekel, most is, hogy itthon volt, minden reggel énekléssel indította a napot, de úgy tűnik, nem ez lesz a hivatása. A fiam, Zoltán csellózott, de a szolfézstanára megutáltatta vele a muzsikálást, így egy év után kivettük a zeneiskolából. Most 23 éves, és számviteli ügyintézőnek tanul.

Azzal a közbevetésemmel, miszerint a szórakoztatóiparban dolgozni nem éppen családbarát elfoglaltság, egyetért, de megjegyzi, neki ez a természetes. – Gyerekkorom óta így élek, már annak idején is állandóan mentem apuékkal a fellépésekre – fogalmaz. – El sem tudom képzelni, hogy este hat órakor otthon üljek a lakásban, nekem ilyenkor kezdődik a munka az étteremben, amit igazából nem is munka, hanem maga az életem.

Tudnak-e még mulatni az emberek? – kérdezem. Zoltán szerint a vidékiek még nagyon, a városiak már kevésbé, és étterembe se járnak már annyian, mint korábban, akik mégis, azok sem adják meg a módját: gyorsan megvacsoráznak, és már rohannak is tovább, ráadásul sem az éttermet, sem egymást nem tisztelik meg azzal, hogy szépen felöltözzenek. – Emlékszem a kilencvenes évekre, de még a nyolcvanas évek végére is, amikor sokkal komótosabban éltek az emberek, és vacsora után még beszélgettek egymással, meghallgatták néhány magyar nótát, esetleg dalra is fakadtak – idézi fel. – Ma meg azt veszem észre, hogy mi, a zenekar tagjai túl vagyunk öltözve a vendégekhez képest. A hegedűnek mindig megadom a tiszteletet azzal is, hogy vasalt ingben veszem a kezembe, és farmernadrágban nem lépek színpadra.

Nagy szívfájdalma, hogy manapság már lakodalomban is csak ritkán hallani élőben magyar nótát, helyette inkább szintetizátort használnak. Szerinte a magyar cigánymuzsikát nem szabad hagyni elveszni, sokkal többet kellene játszani a tévékben, a rádiókban. Közbevetem, hogy a fiatalok egészen más stílusú zenét szeretnek, őket nehéz lázba hozni a magyar nótával, mire azt mondja: a fiatalabb generációk azért nem szeretik, mert nem is ismerik. – Ha nincs ott az étlapon, ha nem látják, nem hallják, akkor honnan tudnák, micsoda értéket képvisel ez? – kérdezi. – Az a tapasztalatom, hogy ha személyesen találkoznak ezzel a zenével, akkor szájtátva hallgatják. Fontos feladatomnak tartom, hogy minél szélesebb körben megismertessem az emberekkel ezt a fajta zenét, célunk, hogy a legkisebb településre is elvigyük a magyar nótát. A hajdú-bihari önkormányzat egyik programjának keretében járjuk is a falvakat, és mindenhol nagy szeretettel fogadnak bennünket. Ez egy olyan kincs, amit át kell örökíteni a következő generációknak. Sokan tévesen cigányzenének nevezik, pedig nem az. Ez magyar zene, amit a cigányok tudnak a legjobban eljátszani, ők teszik hozzá azt a pluszt, azt a fűszert, amitől igazán különleges lesz. Valami hasonló ez, mint Amerikában a dzsessz: a sava-borsát a fekete zenészek, énekesek adják meg.

Meg kell hozzá érni

Szerinte a magyar nótához, a nótázáshoz meg kell érni, nem várható el egy 18-20 éves fiataltól, hogy napi szinten ezt hallgassa, de lehetőséget kell adni arra, hogy megismerkedhessen vele. – Ne gondoljuk, hogy egy húszévesnek az Akácos út lesz a kedvence! – mondja. – De ha ismeri ezt a zenei stílust, akkor később, amikor már kicsit lelassul, 30-40 évesen, egy üveg bor mellett lehet, hogy a párjának elhúzatja a prímással a Jaj, de szép a kék szeme van magának… című nótát. Addigra kap az élettől pár pofont, ami kell ahhoz, hogy értse, értékelje ezt a muzsikát. És ugyanez igaz a prímásra is. Fiatalon sem a dallam a nehéz, hanem az, hogy úgy szóljon az a nóta, hogy megérintse a hallgatóság szívet, lelkét. Ehhez időre, tapasztalatra, megélt érzésekre, kudarcokra, örömökre van szükség. Pont ezek miatt szerintem negyven felett én is sokkal jobb prímás lettem, mint amilyen azelőtt voltam.
És hogy milyen Tordai Zoltán, a magánember? Magának való. A szabadidejében szeret sokat egyedül lenni, talán pont azért, mert amúgy túl nagy a nyüzsgés körülötte. – Töredelmesen be kell vallanom, hogy nem vagyok családcentrikus – ismeri el. – Mentségemre szóljon viszont, hogy ezt a rossz tulajdonságomat az elejétől fogva tudta a feleségem, és tolerálja is, amiért hálás vagyok neki. Nagyon szeretem a gyerekeimet, de szükségem van az egyedüllétre. Van úgy, hogy elmegyek biciklizni, vagy csak bevonulok a szobámba, és készülök a következő fellépésre.

Fesztivált rendezne Debrecenben

A magyar nóta mellett szívesen hallgat kávéházi szalonzenét, mert szerinte abban benne van minden: egy kis klasszikus zene, egy kis sanzon, egy kis dzsessz. Utóbbi amúgy is nagy kedvenc, a régi, nagy előadók, Nat King Cole, Billie Holiday vagy Ella Fitzgerald lemezeit egyszerűen nem tudja megunni. Ha úgy adódik, nem veti meg a mulatozást sem. Gyakran jár a zenekar Budapestre, ahol a Dankó Rádiónak készítenek stúdiófelvételt, és olyankor este elmennek egy olyan étterembe, ahol cigányzenekar játszik, mert, teszi hozzá, egy jó prímást élőben meghallgatni, nekik is hatalmas élményt jelent. Megjegyzi, Budapest mellett Debrecen is messze földön híres kiváló prímásairól, elég, ha csak Kossuth Lajos kedvencét, Boka Károlyt említjük. Példaképei között is van debreceni prímás, Magyari Imre, aki később a fővárosban folytatta pályáját, de felnéz Boros Lajosra, Járóka Sándorra, valamint Lakatos Sándorra, akinek fantasztikus játékáért a világ minden tájáról érkeztek vendégek a fővárosi Mátyás Pincébe. A külföldi hegedűművészek közül csodálja az izraeli Itzhak Perlman, az orosz Vadim Repin, valamint a szintén izraeli Pinchas Zukerman játékát.

Megtudtam tőle azt is, hogy nincs előre kitalált sorrend: az étteremben mindig csak a kezdés előtt dönti el, hogy aznap éppen mivel indítja a műsort, és ez még a zenekar tagjainak is meglepetés. – Sokszor abban a pillanatban találom ki, hogy mivel indulunk, amikor kezdődik a program – avat be a részletekbe. – Nem szólok egy szót sem, csak belekezdek a játékba, és ők jönnek utánam rögtön, hiszen nagyon erős már az összhang közöttünk. Persze az est során nem maradhatnak ki a legnépszerűbb klasszikusok, a világslágerek, az örökzöldek, és természetesen a magyar nóták sem, például az Akácos út, A vén cigány vagy éppen a Debrecenben voltam… gyakran ott van a repertoárban.
Tordai Zoltán abban bízik, hogy az éttermi zenélést még jó sokáig, egészen idős koráig folytatni tudja, és ahogy öregszik, szeretne majd egy fiatalokból álló zenekarban is játszani, hogy nekik átadhassa a tudását, a tapasztalatait. Tervezi azt is, hogy az ország különböző városaiban igazi cigányzenekarral viszi színpadra a magyar nótát, Debrecenben pedig egy olyan fesztivál megrendezésén munkálkodik, ahol jó nevű prímások muzsikálnak majd.

Takács Tibor