Agyagba zárt idő, továbbadott örökség Nádudvaron

A nádudvari fekete kerámia több évszázados története most sorsfordító ponthoz érkezett. Tizenegy generáció tudása van ifjabb Fazekas István kezében, aki idén ötvenéves lett, saját nemzedékében pedig már ő viszi tovább a család több mint 300 éve dokumentálható fazekashagyományát. Mögötte állnak az elődök, előtte pedig egy nyolcéves kisfiú, akiben talán már ott a folytatás. Ebben a különös élethelyzetben nyílt meg szeptember 11-én, a nádudvari városnapon Agyagba zárt idő című önálló kiállítása. Otthonában, százötven éves bútorok között beszélgettünk mesterségről, örökségről és arról a felelősségről, hogy lesz-e, aki továbbviszi a fekete kerámiát a következő nemzedékbe.

Ez a mesterség kincs

– Azt az ajándékot kaptam az élettől, hogy olyan gyökereim vannak, amelyek elől az ember szinte nem is tud kitérni. Belesodródik a megismerésükbe, a megszeretésükbe. Talán ez a legfontosabb az egészben: ez a láncolat. Én a tizenegyedik generáció vagyok a családban, amely fazekassággal foglalkozik. 1714-ből való az első írásos dokumentumunk, de ez nem a kezdet, csak korábbról nincsenek papírjaink. Ma már tudom, hogy ez mesterség mekkora kincs. Amikor belecsöppentem, fogalmam sem volt róla, milyen örökséget próbálok továbbvinni.

Nála valóban szinte észrevétlenül vált a gyermekkor természetes közegéből életpályává a fazekasság. 

Óvodásként már korongozott, a gimnázium első nyári szünetében pedig egyszer csak azt vette észre: semmi mással nem akar foglalkozni. 

Tizenhat évesen egy televíziós tehetségkutató műsor sikere adott újabb lendületet, ennek nyomán rendezhette meg első kiállítását. A döntés tehát korán megszületett, a Fazekas név és a vele járó örökség súlyát azonban csak később kezdte igazán érezni.

– Volt időszak, amikor nagyon foglalkoztatott, hogy meg tudok-e felelni ennek a hagyománynak. Aztán amikor ezt elengedtem, onnantól lett könnyebb. Nem szabad ezt görcsösen csinálni. A fazekast és az embert sem lehet különválasztani. Mint minden alkotó tevékenység, ez is az emberből fakad. Ha az ember nem erős, nem stabil, akkor az alkotások sem lesznek azok.

„Rajongani kell a mesterségünkért”

A több évszázados örökség megtartása ugyanakkor nála nem az elődök változatlan másolását jelenti. A hagyomány csak akkor maradhat élő, ha minden korban képes megszólítani az embereket – úgy, hogy közben a lényege érintetlen marad.

– A legfontosabb a szeretet. Rajongani kell a mesterségünkért, és kell hozzá egy hatalmas alázat. Meg kell próbálni megújulni, de közben korlátok közé is vagyunk szorítva. Nekünk azokat a gyökereket kell továbbvinnünk, amelyek a legszebb értékeket adják.

Ez a ragaszkodás azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a több száz éves tárgyformáknak változatlan szerepet kell betölteniük. Ifjabb Fazekas István ma is funkcionális kerámiákat készít, csak közben megváltozott az élet, amelyben használjuk őket.

– Egy aratókorsóba már nem biztos, hogy a munkahelyünkre visszük a vizet, de egy boroskancsó ugyanúgy hidegen tartja a folyadékot. Egy tizenöt személyes tálalóedénynek ma már kevés értelme van, ezért sokszor egyszerűen kisebb tárgyakat kell készíteni. 

Előfordul, hogy valaki egy motívumra azt mondja: ezt a modernet szeretné, én pedig tudom, hogy az honfoglalás kori. Ha ma ez tűnik modernnek, az nem baj.

Ebben rejlik számára a fekete kerámia különös ereje is. Készítésének lényegét mintegy nyolcezer éves technikának mondja, miközben az abból születő tárgyak használata korról korra változhat. Szerinte éppen ezen múlik, hogy a tradíció a vitrinekben marad-e meg, vagy továbbra is része lesz a mindennapi életnek.

– Csak akkor tudjuk életben tartani ezt a hagyományt, ha olyan tárgyakat készítünk, amelyeket az emberek azért visznek haza, hogy használják is. Mert különben múzeumi darabok lesznek, és kikopnak a mindennapjainkból. Mi nem ezt szeretnénk, hanem azt, hogy tovább éljen még legalább háromszáz esztendeig.

Kísérletezés

A továbbéléshez azonban minden újabb nemzedéknek hozzá kell tennie valamit önmagából. Ifjabb Fazekas István a mesterséget édesapjától tanulta, az ősi formákhoz ragaszkodik, de természetesnek tartja, hogy ugyanaz a tárgy két különböző kéz alatt már nem lehet teljesen ugyanolyan.

– Azokat a formákat, amelyeket apukám is készített, én is készítem, mert ezek nélkül nem tudjuk megmutatni a gyökereinket. De ő is egy picit másképp csinálja, mint az ő édesapja, és én is másképp, mint ő. Viszont vannak határok. Egy aratókorsóból nem csinálhatok háromfülű, kétlábú edényt. Van ennek a mesterségnek olyan része, amihez nem szabad hozzányúlni. A másik út viszont a mai embernek szól: ugyanazokból az elemekből kell kiindulni, ám egy kicsit át lehet formálni őket.

És nemcsak továbbformálja azt, ami folyamatosan jelen van, hanem tudatosan keresi azt is, ami az idők során már majdnem eltűnt. Szereti elővenni a feledésbe merült tárgytípusokat, például a cseréppipát vagy a tölcsért.

A régi formák újrafelfedezése mellett ugyanilyen fontos számára a kísérletezés. A kiállításra készülve különösen szabad alkotói időszakot él: ilyenkor – ahogy fogalmaz – „ott, a korongon jönnek az ötletek, egyik edény hozza a másikat”. A tárlaton olyan új munkák is megjelennek, amelyek az égetés sajátossága miatt ugyanazon az edényen fekete és barna felületet kapnak, festék nélkül.

A kísérletezés szabadsága azonban nála mindig ugyanoda tér vissza: a nádudvari fekete kerámia évszázadok alatt kialakult karakteréhez. Saját kézjegyét ezért sem akarja a hagyomány elé helyezni.

– Én azt remélem, akkor teszem jól a dolgomat, ha ránéznek a kerámiára, és először az jut eszükbe, hogy ez nádudvari fekete kerámia. És csak másodszor az, hogy ez az én munkám. Nem szabad, hogy fordítva legyen! A fekete szín, az égetési eljárás, a kavicsos díszítés nélkül nem nádudvari edény a nádudvari edény.

Most még játszunk

A közös alapból még a Fazekas családon belül is különböző alkotói utak vezetnek tovább. Édesapja és két nagybátyja, Fazekas Lajos és Fazekas Ferenc is készíti még a család fekete kerámiáját. Ugyanabból az örökségből dolgoznak, figyelik egymás munkáját, mégis mindannyian a saját egyéniségük szerint alakítják a formákat és a díszítést. „Két kéz nem tud ugyanolyat csinálni, és nem is akar” – fogalmaz ifjabb Fazekas István.

Saját generációjában azonban már ő viszi tovább a mesterséget. Így, miközben mögötte tizennégy nemzedék munkája áll, egyre fontosabb számára, mi történik utána. Az előtte álló életszakasz legnagyobb feladatának a továbbadást tartja. A remény most a nyolcéves fia, ám éppen azért, mert maga is tudja, milyen egész életet követelő hivatásról van szó, semmit nem akar ráerőltetni.

– A kisfiamnak szeretném ezt úgy átadni, hogy közben ez az ő döntése maradjon. Most még játszunk. A szeretet átadásánál tartunk. A kiállításnak van generációs íve is: néhány edény édesapámtól, és öt kis edényke a fiamtól. Talán az is ad neki egy plusz inspirációt, ha megdicsérik a dolgait. De ezt csak pipettával lehet csepegtetni. Nem befolyásolhatom, csak azt szeretném, hogy nagyon megszeresse. Mert ezt csak akkor szabad továbbvinni, ha valakinek tényleg olyan fontos az életében. Ha ő úgy dönt, hogy felvállalja, én mindent megteszek azért, hogy minden lehetősége adott legyen. A kezével nem lesz baj, a fantáziájával sem. 

Ifjabb Fazekas Istvánnak több mint száz önálló kiállítása volt már, mégis a szeptember 11-én nyílt nádudvari tárlatot tartja az egyik legnehezebbnek és legfontosabbnak.

– Az embernek a szülőföldjén, a szülővárosában kiállítani a lehető legnehezebb dolog, amit el lehet képzelni. Azoknak az embereknek szeretnék még szebbet, még jobbat mutatni, akik a mindennapjaim részei. Én ezt a város részéről ajándéknak és elismerésnek tekintem. Annak, hogy amit én csinálok, az jó és fontos nekik. És ez számomra nagyon nagy dolog.

Kovács Zsolt