„A generációs szegénység egy forró krumpli”
Kevés ember van ma Magyarországon, akinek a neve összeforrt egy társadalmi ügy egészével. L. Ritók Nóra ilyen. Az Igazgyöngy Alapítványt 26 évvel ezelőtt hozta létre, azóta a generációs szegénység és az esélyteremtés egyik legismertebb civil szakértője lett – nem csak itthon, határon túl is. Most, 65 évesen nyugállományba vonul, de sem ő, sem az alapítvány nem hátrál ki a munkából. Az átadás nem kivonulás. Sokkal inkább egy új, összegző, és háttérből segítő szerep.
L. Ritók Nóra a Cívishírnek adott interjúban nemcsak arról beszél, mit ad át a következő generációnak, hanem arról is, mit tanult ő maga: emberségről, alázatról, a hatalom felelősségéről és a közösség megtartó erejéről.
Cívishír: Huszonhat éven át építette azt, amit most részben továbbad. Át lehet adni egyáltalán?
L. Ritók Nóra: Az Igazgyöngy Alapítvány hat településen 600 tanulót oktató művészeti iskolát tart fenn, ahol a gyerekek 70 százaléka hátrányos helyzetű. Emellett Told településen egy komplex esélyteremtő modellt valósítunk meg, amely magában foglal foglalkoztatást, tanodát és közösségfejlesztést is. Az alapítvány 17 településen van jelen állandó szociális munkával, iskolakezdéskor és karácsonykor pedig több mint 30 faluban érjük el a rászorulókat. Az Igazgyöngyben pedagógusok, szociális munkások és asszisztensek dolgoznak összehangoltan. Évente körülbelül 1200 családot érünk el valamilyen segítő tevékenységgel, főként generációs szegénységben élő vagy lecsúszó családokat. Ennek az egésznek a napi koordinálását adom most át.
Cívishír: Mégis aktív részese marad a szervezetnek.
L. Ritók Nóra: Bár nyugdíjba vonulok, továbbra is részt veszek az Igazgyöngy Alapítvány munkájában. Nem civil szervezeti vezetőnek tartom magam, hanem társadalmi vállalkozónak, aki a munkát egy társadalmi ügyért, a gyerekszegénység elleni küzdelemért végzi. Nincs vége, nem lezárható, nem eladható… Már a kezdetektől fontosnak tartottam a szervezetfejlesztést, a csapatépítést, és hat éve tudatosan készülök az utódlásra is. Vannak azonban területek, amelyeket még nem tudok teljesen átadni: ilyen az ügyképviselet, előadások, konferenciaszereplések, publikációk, interjúk. A második a kommunikáció; bár egyre több tartalmat a kollégáim írnak. A harmadik a forrásteremtés. A direkt adománykérések nálunk ritkák, de a munkánkról való hiteles kommunikáció sikeres a civil és céges támogatások elérésében. És ott van még egy nagyon fontos terület, a stratégiai tervezés, amiben a tapasztalataimra még szükség van. Ebben különösen fontos a változó körülményekhez való rugalmas alkalmazkodás és az önazonosság megőrzése; ezen a téren, az alapértékek megtartásában továbbra is jelen leszek.
Cívishír: Az Igazgyöngy szakmai irányításában az utódlásnál bizonyára nem hétköznapiak a szempontok.
L. Ritók Nóra: Az Igazgyöngy Alapítvány jelenleg 36 munkatárssal működik, beleértve a 600 diákot tanító iskola pedagógusait, a tanodában és a foglalkoztatási programelemben dolgozókat is. Már a kezdetektől világos volt, hogy az utódlás nem történhet kívülről: ezt a munkát csak belülről, a szervezetet ismerő, benne élő kollégák vihetik tovább. Egyetlen emberre nem lehetett rábízni, annyira sokrétű a munka, ezért hat éve szervezetfejlesztés indult, amely során a munkaterületeket külön egységekké bontottuk – mindegyik élére vezető került. A felsővezetésben a jövőben kettős vezetés irányítja az alapítványt. Veres Tamás a szociális területet; ő 15 éve dolgozik az alapítványnál, a toldi modellt tökéletesen viszi, alaposan ismeri a terület minden részletét. Kiss Papp Csilla az oktatási tevékenységekért felel. Ő már a kezdetekben óraadó tanárként részt vett a munkánkban, majd két éve csatlakozott teljes állásban. A két terület nehezen szétválasztható, nagy együttműködést igényel a részükről, és az alattuk levő egységek vezetőinek részéről is. De ezeket alapoztuk meg eddig is, nem lesz gond.
Cívishír: A településeken, ahol jelen vannak, érzékelik majd az emberek a váltást?
L. Ritók Nóra: Az alapítvány működésében alig fogják észrevenni. Talán az iskolában érzékelhető majd, mert nem fogok tanítani, de a módszertan erős alapokon nyugszik, a kollégák remekül viszik ezt a részt is. A többi területen nem hiszem, hogy érzékelhető változás lesz. Az utódlási folyamatában végig segítettek külső szakemberek is. Több céggel dolgoztunk együtt ebben, két éve pedig egy profi csapat pro bono (ingyenes – a szerk.) támogatása nagyon tudatosan vitt minket el eddig a pontig is. Az ő javaslatukra a következő időszakban napi négy órában veszek részt a munkában, otthonról dolgozom, és kéthetente bejövök egy-egy konzultációra, amikor az operatív ügyeket átbeszéljük a kollégákkal. Tudom, hogy hagynom kell őket önállóan dolgozni.
Ez az elengedés nekem is kihívás, magamon is dolgoznom kell, hogy sikerüljön, de hiszek benne, hogy menni fog.
Továbbra is erős bennem a vágy: szeretném megélni, hogy az alapítvány nélkülem is működik. Van ennek az egésznek egy generációs oldala is: a világ nagyon gyorsan változik, különösen a digitális térben. A fiatalabb kollégák ezeket a változásokat jobban értik, nyitottabbak az új technológiákra, lehetőségekre. Azt látom, hogy ezeket az újdonságokat már sokkal természetesebben be tudják építeni a munkába, mint én.
Cívishír: van arra garancia, hogy az alapítvány értékrendje és munkamódszerei a jövőben is változatlanul érvényesülnek?
L. Ritók Nóra: Az alapértékek beépültek a szervezeti működésbe. Sikerült bizalmi kapcsolatot kiépítenünk a családokkal, az intézményrendszerrel, a támogatókkal. A megbízhatóság, a következetesség, az átláthatóság nemcsak az esélyteremtés szempontjából fontos, hanem a fenntarthatóság záloga is. Az, hogy az alapértékeket a kollégáim magukénak érzik, a legfontosabb biztosíték arra, hogy a munka ugyanazon az úton halad és fejlődik tovább akkor is, ha én már kevesebbet vagy máshogyan vagyok jelen.
Cívishír: Most, hogy kevesebb a napi operatív munka, mire tartogatja a felszabaduló időt?
L. Ritók Nóra: Ami biztos, hogy az elmúlt években nem jutott időm arra, hogy a tapasztalatokat összegző, elemző írásokban is rögzítsem. Szeretném ezeket úgy is dokumentálni, hogy egyszer talán túlterjedhessen az oktatási módszerünk a járásokon, sőt – mint ahogy most is használják határon túli magyar iskolák – akár a közoktatásban is hasznosulhasson. A másik, amit le kell írnom, az a közösségfejlesztési fókuszú szociális munka, olyan munkakörökkel, melyek ma az állami rendszerben nem léteznek.
Hiszek abban, hogy az ember közösségi lény, és az élhető világot csak a közösségek tudják megteremteni. Ez a hit visz előre most is.
Cívishír: Van igény a társadalomban arra a tudásra, amit az elmúlt évtizedekben felhalmozott?
L. Ritók Nóra: Úgy látom, hogy nagyon sokan igénylik ezt a tudást és tapasztalatot. A pedagógusok például a mai napig keresik a régi tankönyveimet, aktívan követik az online akadémiánkat, és folyamatos az érdeklődés a Gyöngysor nevű feladatgyűjtemény iránt is. A szociális ágazat felől is egyre több megkeresés érkezik, elsősorban a szakemberképzés irányából. Már két kurzusunk fut a Szegedi Egyetemen, gyakorlóhelye vagyunk a Debreceni Egyetemnek, több egyetemmel van folyamatos együttműködésünk, másokkal pedig eseti kapcsolataink. A civil szférából szinte állandóak a megkeresések, és ez is egy fontos terület, amivel szeretnék foglalkozni. Különleges nézőpont, ahogy mi rá tudunk nézni a társadalmi leszakadásra, egy folyamatban tanulva ezt az egészet. Kezdetben a gyerekek szintjén dolgoztunk az iskolában, aztán megismerve a családokat, onnan nyitottunk a közösségek felé, majd az intézményrendszert is bevontuk. Innen pedig már csak egy lépés volt a szakpolitika, hiszen a protokollokat az határozza meg. Sajnos ma a szakpolitika teljesen feloldódott a pártpolitikában, és nem lehet róla beszélni anélkül, hogy az ne tűnjön politikai kritikának vagy elköteleződésnek. Ez nem az én hibám, de nagyon nehéz ezen a határon egyensúlyozni. Ám azt gondolom, hogy civilként jogunk van a szakpolitika kritikájához, és helyünk van a rendszer jobbá tételében. Hogy valaha lesz-e politikai akarat arra, hogy ezeket a tapasztalatokat beépítsék – ez már egy másik, nyitott kérdés.
Cívishír: A jövőben vállal még társadalmi szerepet szakértőként vagy teljesen visszavonul a közéleti térből?
L. Ritók Nóra: Én pártpolitikai színtérre ezután sem fogok lépni, viszont szakértőként mindig nyitott voltam minden olyan együttműködésre, ami előremutató, és ebben a társadalmi problémában – a generációs szegénységben – valódi megoldást kínálhat. Egészen addig, amíg azt nem éreztem, hogy csak a nevem, a nevünk kell valamiféle megerősítő igazolásra. És ez teljesen mindegy, hogy épp a regnáló hatalom vagy egy ellenzéki párt próbálta – dolgoztam velük addig, amíg rá nem jöttem, hogy igazából csak díszletnek kellek, nem vagyok szakmai partner. A politikai bizalmam erősen megrendült. Ez nem jelenti azt, hogy elhatárolódunk mindentől: részt veszünk a Felzárkózó Települések programban, egyetemeken dolgozunk, minden lehetőséghez kapcsolódunk, ami előre mutató. Az ügy, amit képviselünk, függetlenül attól, hogy bal- vagy jobboldali párt van döntéshelyzetben, velünk marad, és a megoldásokat keresni és működtetni kell. Meg kellett értenem azt is, hogy maga ez a téma – a generációs szegénység – egy forró krumpli. Senki sem szereti sokáig kézben tartani. A gyűlöletkeltés, a hibáztatás mára olyan szintre jutott, hogy ha a generációs szegénység megoldását tolja előre egy párt, az már nem hoz neki szavazatot. Így mindenki óvatos. Tehát mindaddig nyitott maradok a szakmai együttműködésre és a tapasztalatok megosztására, amíg reális lehetőséget látok benne, és amíg értékalapon azonosulni tudok vele.
Cívishír: Ön képzőművész; most, hogy új időszak kezdődik, több helyet kap az életében az alkotás?
L. Ritók Nóra: A művészet továbbra is része lesz az életemnek – sőt, talán még nagyobb szerepet is kaphat. Az elmúlt 25 évben a rajzolás számomra ventiláló tevékenység volt. Úgy érzem, hogy ha nem lett volna egy olyan terület – a családom mellett –, ahol nap mint nap újra fel tudom építeni önmagam, talán nem is tudtam volna ilyen lendülettel végigcsinálni ezt az egészet. Az alkotás mindig megadta nekem azt a megtisztulást, azt a belső egyensúlyt, amire szükségem volt. Ezt szeretném megtartani.
Cívishír: A felhalmozott tudásból, felismerés, melyik a legfontosabb?
L. Ritók Nóra: Három diplomám van, de a legtöbbet terepmunkában tanultam, a valóságban, a problémák között. Az első tíz év még csak az oktatásról szólt, akkor még naivan hittem abban, hogy egy jó iskola mindent megoldhat. De nincs jó iskolarendszerünk, és még ha lenne is, a generációs szegénységben élő gyerekekre ez a hatás önmagában nem elégséges. Mert amit az iskola ad, az sokszor leamortizálódik a családi közegben. Ezért volt fontos felismerés, hogy nem lehet csak a gyerekre koncentrálni – a szülői generációval is dolgozni kell. Mi mindig azt mondjuk: a következő generációért dolgozunk, de a mostanival. Kezdetben volt bennem egy naiv, világmegváltó szándék. Aztán rájöttem, hogy ez nem romantikus munka, hanem kőkemény, lelkileg megterhelő, és nagyon nagy alázatot kíván. Megtanultam mások fejével gondolkodni. Ezt receptre írnám mindenkinek, aki közéletben dolgozik, főleg pedig a politikusoknak: töltsenek el legalább egy évet egy szegregátumban, hogy megtapasztalják, mit jelent valóban emberekért dolgozni, és megértsék az ügyszolgálat lényegét. Megtanultam a mélyszegénységben élők szemszögéből is nézni az életet, és az intézményrendszer dolgozóinak szempontjait is megértem már. De van egy szint, ahol még mindig nem tudok megértő lenni, és azt hiszem, ez már így is marad. Ez a döntéshozói szint. Mert ha valaki tanultan, felelősséggel vállalkozik arra, hogy egy országot élhetőbbé tegyen, annál nem írhatja felül az egyéni érdek a közösségi érdeket. Amikor a rendszer úgy működik, hogy elhatalmasodhat benne a korrupció, a megalázás, a gyűlölet, az megbocsáthatatlan fókuszvesztés. És azok, akik a társadalmi hierarchia csúcsán vannak, döntési helyzetben, óriási felelősséggel tartoznak azért is, hogy mi történik az utolsó iskolában vagy az utolsó házban ebben az országban.
– CH –
