„Esetemben zéró toleranciát alkalmaz az Isten”

Az élet felülnézetének kulcsa szétnézni odalenn. Ez járt a fejünkben, amikor a vörös kódról, a koronavírusról és egy gyilkosságról beszélgettünk egy hajléktalanként élő felebarátunkkal, aki nem mellékesen kisregényszerűen megírta a saját élettörténetét. 

Cívishír: Hallottál a vörös kódról? 
Gyöngyösi Attila: Az életmentés ilyenkor az első, hogy ne fagyjunk meg az utcán. Ekkora hidegben nemcsak debreceniek használják az éjszakai szállást, hanem messzebbről is érkeznek, például Hajdúszoboszlóról. A vörös kód után pedig mindenkit visszairányítanak oda, ahová a régiója szerint tartozik. Az én szokásaimon ez nem változtat, mert egyébként is bejárok a szállásra. Nincs hová mennem, fázós is vagyok. Akik nem jönnek be, azok a házirendet és klienskezelési technikát nem akarják, tudják elfogadni. Az alkalmazkodás tényleg nehéz, de igyekszem jó pofát vágni a zsúfoltsághoz és az elavult körülményekhez.

Cívishír: Heringparti a koronavírus idején?
Gyöngyösi Attila: Egy szobában akkor is tizennégyen vagyunk, ha nincs érvényben a vörös kód. Miközben a hely feleannyi ember számára „ideális”. Sokféle konfliktust szül ez az összezártság. Egy rosszabb nap után még este is elviselni sok más embert… – elképzelhető, hogy intim szféra nélkül ez mennyire nehéz. Engem a legjobban az visel meg, hogy még olvasni sem tudok, mert képtelen vagyok ellazulni hozzá úgy, hogy valakik tőlem egy méterre fekszenek. Valaha tényleg voltak erőfeszítések a hajléktalanságból adódó feszültségek enyhítésére, próbáltak közösséget formálni a szállón élőkből. Az utóbbi években kevésbé érzem a szándékot, hogy lehajoljanak hozzánk, megkérdezzék, hogy vagyunk, foglalkozzanak velünk. Van mobilvécé, megjavítják a tetőereszt, ha kell, viszont apellálnék a szociális munka erősítésére, a beszélgetésekre. Különben befordulunk, motiválatlanokká válunk, kiégünk.

Cívishír: Te is?
Gyöngyösi Attila: Néhány éve imádkozással próbálom kezelni ezt a helyzetet – a legjobb stresszoldó.

Cívishír: Református vagy? 
Gyöngyösi Attila: Görögkatolikus voltam, de ma már reformátusnak mondom magam. Van-e különbség? Határozottan. A görögkatolikus szertartások, énekek számomra kevéssé emberközeliek. A reformátusoknál úgy érzem, hozzám szól az ige, beszél velem. 

Cívishír: És a saját sorsod üzen valamit az Istenről?
Gyöngyösi Attila: Ötvenöt évesen csak azt tudom mondani, esetemben zéró toleranciát alkalmaz az Isten. Semmilyen extrát nem kaptam az élettől: se lakást, se kocsit. Abban reménykedek, hogy ez a földi szenvedés az örök életben megszűnik. A hajléktalanságomról természetesen elsősorban én tehetek. Ugyanakkor – szerintem – Isten rajtam keresztül meg is akarja szégyeníteni azokat, akik tehetnének értem és a hajléktalanság ellen, de nem cselekszenek. És azt is belelátom a sorsomba, hogy Isten így bizonyítja: a nulláról indulók is elfogadhatják őt. Jézus azt mondja, akik követni akarják őt, azok minden nap vegyék fel a keresztjüket. A helyzetemnél fogva bele tudok helyezkedni az apostolok kínjaiba, mert úgy érzem, átéltem Pál töviseit, József mély gödrét, Jób szenvedéseit. 

Cívishír: Ha az apostolok szenvedései nem voltak értelmetlenek, akkor a tieid sem azok?
Gyöngyösi Attila: Tulajdonképpen igen. De kis dolgokban is hajlamos vagyok szenvedni. Például a legutóbbi szenteste jött három fiatal, valami kis zenei csemegét hoztak, hogy eltereljék a figyelmünket a magányról. De én valamiért ideges voltam, és hiába invitáltak többen, nem vettem részt az előadáson. Olyan bűntudatom volt utána, hogy szabályosan rosszul lettem, annyira vert a szívem. Rádöbbentem a hibámra. Ilyenkor azt mondom, nekem többet adott az Úr, ezért többet is vár.

Cívishír: Többet adott? 
Gyöngyösi Attila: Amikor tbc-s voltam, vagy éppen hepatitiszes, az Úr angyala vigyázott rám. Rengeteg ilyen apró mozzanat volt az életemben, végig simította az utamat. Nem belemenekültem a vallásosságba, hanem tapasztaltam Őt. Sokat lefaragott belőlem: italt, türelmetlenséget, negatív hozzáállást. Próbál hasonlatossá tenni magához. 

Cívishír: Nem inkább arról van szó, hogy alulnézetből több dolognak vagy képes örülni, mint egy „normális” ember?
Gyöngyösi Attila: Éppen hogy próbálok a dolgok fölé emelkedni, kitalálni, mit akar én velem az Isten, mi lehet a dolgok értelme. Gyerekkorom óta él bennem a kíváncsiság.

Cívishír: Kérdezni is akartam, hogy „honnan jöttél”.
Gyöngyösi Attila: Állami gondozásban éltem, amióta az eszemet tudom. Már akkor sem tetszett. Hétévesen öngyilkos akartam lenni gondolatban: majd keltsetek fel, ha lesz egy jobb világ, mert nekem ez nem tetszik. Pedig a téglási Degenfeld-kastélyban működött a gyermekotthon és a bentlakásos iskolám. Igazán szép környezet a mikepércsi putri után, ahonnan az ikertestvéremmel, Sándorral együtt kiemelt az állam. A belső hangom azzal biztatott, hogy 14 éves koromig tartsak ki, tanuljak, és „majd akkor beszélünk”. Jó életkörülmények között nőttem fel, négyes tanuló voltam, versmondó versenyt is nyertem. Mégsem értettem, hogy hogy kerül intézetbe, hol vannak a szülei annak a hercegnek, akinek képzeltem magamat. Sem anyám, sem apám nem látogatott meg soha. Utóbbit felnőttként megismertem, de az az űr már pótolhatatlan volt. Hétgyerekes család voltunk. Amikor elmentem abba a faluszéli kunyhóba, beláttam, hogy miért nem lehetett ott annyi gyereket felnevelni. 

Cívishír: Mi lett azokból a testvéreidből, akik Mikepércsen maradtak?
Gyöngyösi Attila: Tihamér bátyám és Viola nővérem is hajléktalan lett. Az ikertestvérem, Sándor szintén, velem van a szállón, nagyon leépült, mentálisan beteg. Minden, még életben lévő testvérem hajléktalan. Mi, romák, azt mondanánk, átok ül a családon. Egyetlen fivéremnek volt egy olyan életszakasza, amikor ezt az átkot fel tudta volna törni, de végül elcsúszott.

Cívishír: Igaz, hogy a cigányok között kevesebb a hajléktalan?  
Gyöngyösi Attila: Ezzel így nem értek egyet. Van abban valami, hogy a romák családcentrikusabbak, bár akkor mi mégis miért kerültünk állami gondozásba?!

Cívishír: Tihamér bátyádat verték halálra tavaly nyáron Debrecenben, az Erzsébet utcán. Tudsz valamit a tettesről?
Gyöngyösi Attila: Tihamér „utcás” volt, nem szerette a szállón a zsúfoltságot és a házirendet. Pedig nem cseszegették. Az állomás közelében brutálisan agyonverték, részeg volt. Egy fiatal férfit gyanúsítanak. Úgy tudom, a feltételezett elkövető egy mentálisan beteg, e problémájából adódóan agresszív ember. Szerintem ő volt az igazi áldozat, nem Tihamér. Tudtam, hogy meg fog halni: a hajléktalanszállóval szemben, egy háztetőn füttyögött egy sárga madár a tragédiát megelőzően. Tiha-mér, Tiha-mér, csiripelte. Rossz érzésem lett, kérdeztem az Urat, tudok-e valamin változtatni, mire Ő azt felelte, csak akkor tudnék, ha én is az utcán élnék, mint a bátyám. De nagyon szép temetése volt, a sírja felett megjelent a hófehérbe öltözött Jézus. 

Cívishír: Mi történt veled felnőttként?
Gyöngyösi Attila: Tizennyolc évesen – könyvkötő szakmával a zsebemben – azt mondta a gyermekvédelem: Attila, irány a nagybetűs élet! Erre én megtorpantam. Hová menjek? Megint nagyon hiányozni kezdett a szülői háttér. Emlékszem, a Bajcsy-Zsilinszky utca sarkán álltam teljesen tanácstalanul, pedig másnap mehettem dolgozni az Alföldi Nyomdába. De hol aludjak? Akkor még nem léteztek hajléktalanszállók. Végül megszólított egy roma ember, ők fogadtak be pár napra a konyhájukba. Nemsokára Budapestre mentem, mert ott dupla fizetést kínáltak és helyet a munkásszállón. Elkezdett jobban menni: barátok, barátnők, biztos meló. Hamar züllésnek is indultam, fiatalon úgy éreztem, hadd vigyen az ár! Nem telt el sok idő, elvesztettem az állásomat, többet egymás után. Lopások, autófeltörések, börtön. Huszonöt éves koromig több részletben 4 évet ültem. Amikor utoljára nagy kattanással bezáródott mögöttem a börtönkapu, megfogadtam: soha többet.
A kilencvenes években Budapest és Debrecen között ingáztam, a fővárosban volt egy kis hajlékom annak köszönhetően, hogy befogadott egy lakóközösség. Többükkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Végül a társasházat, aminek egy zugában lakhattam, üdülőközponttá alakították, így el kellett jönnöm. Ezen túlmenően a nővéremhez is visszahúzott a szívem, Violára mindig számíthattam. Utólag azt mondom, rossz döntés volt visszatérni Budapestről 2006-ban. A megérkezés belém ivódott: szürke volt a város, elutasítóak az emberek, lelakottak az épületek. Debrecenben a szél is másként fújt. Sokat jöttem-mentem a városban, folyamatosan elképzelve, hogyan kellene megváltoznia az utcáknak. Imádkoztam is gyakran. Aztán, ahogy teltek-múltak az évek, Debrecen szépülni kezdett: na, ugye, hogy működik, gondoltam! 

Cívishír: Magunkhoz kell szeretni a várost. Min múlik, hogy nincs munkád?
Gyöngyösi Attila: Voltam közmunkás, de megfogadtam, hogy soha többé. Ötvennégy ezer forintért szemetet szurkálni, takarítani, fizikai munkát végezni? Ez egyszerűen rablás. 2021-ben ez pofátlanul kevés, rendkívül megalázó, miközben egész családok dolgoznak közmunkásként. Egyébként önkéntesként éveken át takarítottam, még a glóriát is láttam a fejem felett.

Cívishír: Mennyire tartasz a koronavírustól?
Gyöngyösi Attila: Minket, hajléktalanokat kikerül; én azt tapasztalom, hogy közöttünk egyáltalán nincs megbetegedés. Pedig napi szinten mérik a lázunkat, tesztelnek is. Nem tudom ennek az okát, én ezt egyszerűen kegyelemnek tartom. Furcsa. 

RaL