Hirdetés

Nyolc év a pokolban: hajléktalanból lett boldog ember a debreceni férfi

civishir.hu

2019.03.21. 10:46

Nyolc év a pokolban: hajléktalanból lett boldog ember a debreceni férfi
Fotók: Fogarasi Renáta

Lieb Árpád új esélyt kapott az élettől, és ezt már nem szeretné eljátszani.

Hirdetés

Hirdetés

Az egyik Piac utcai lottózóba beszéltük meg a találkozót. Amikor beléptem, éppen a monitor előtt ült, az aktuális meccseket böngészte, mint mondta, ha van pénze, nem telik el úgy nap, hogy ne töltene ki legalább egy Tippmix-szelvényt. Aztán átsétáltunk a szomszédos kávézóba, ahol a csinos és mosolygós pincérlány már messziről előre köszönt neki. A felszolgáló hellyel kínált bennünket, és pontosan tudta, hogy Árpád egy presszókávét kér tejszínnel és kevés cukorral. Csatlakoztam hozzá, miközben megjegyeztem: talán nem véletlen, hogy ez lett a törzshelye, szerencsés ember, akit egy ilyen bájos teremtés ekkora örömmel fogad… A szája sarkában megjelenő mosoly sok mindent elárult, leginkább azt, hogy aki annyi mindenen átment, mint ő, az képes értékelni igazán az élet valóban legapróbb örömeit is.

A 65 éves Lieb Árpád mélyről indult, de még annál is mélyebbről kellett visszakapaszkodnia.

A tét az élete volt, de megugrotta azt a lécet, amit csak nagyon keveseknek sikerül.

Sváb faluban, Vállajon nőtt fel egy szegény családban. Apja fogatos volt a helyi tsz-ben, anyja ugyanott kapálással jutott némi pénzhez. A tanulás volt a mindene, és ahogy telt az idő, egyre inkább érezte, csak akkor tud kitörni ebből a közegből, ha folyamatosan képzi magát. A szülők komoly áldozatvállalásának köszönhetően Miskolcra vezetett az útja, ahol felsőfokú technikumban gépésznek tanult. Ahogy mondja, surmó parasztgyerekként bekerült a művelt városiak közé, gyárigazgatók fiaival járt egy osztályba. Az első évek nem is mentek neki valami jól. Kitartása, akaratossága, hogy „majd ő megmutatja ezeknek” a harmadik év végére azonban meghozta az eredményt: a legjobb tanulók közé került, és ott is maradt az iskola befejezéséig.

– A gépiparban akkor még nem volt főiskolai képzés – emlékszik vissza. – A technikusi végzettség a mai üzemmérnöki diplomának felelt meg, de pont, amikor végeztünk, jött egy oktatási reform, és nem kaptunk diplomát. A szüleim és az osztályfőnököm szerette volna, ha egyetemre megyek, azonban úgy döntöttem, nem terhelem tovább a családi kasszát, inkább elmentem dolgozni.

Árpád első munkahelye a debreceni műanyaggyár volt, ahol művezetőként dolgozott, de a három műszak valahogy nem nyerte el a tetszését, így hamar továbbállt, a Hortobágyi Állami Gazdasághoz került.

– Jó beosztás, jó pénz, szolgálati lakás – sorolta új munkahelye előnyeit. – A katonaság közbejött, ám utána persze, hogy visszamentem Hortobágyra, de már a barátnőmmel, aki akkor terhes volt, és akit el is vettem feleségül. Aztán jött a második gyerek is, az asszony meg egyre inkább hazavágyott Mátészalkára. Nem volt mit tenni, visszamentünk, és a szalkai állami gazdaságban lettem termelésirányító. Megvolt mindenünk, új autó, új ház, de a házasságom nem működött. Nem voltam se jó férj, se jó apa. Sokszor részegen mentem haza, és bizony nem egyszer a gyerekek szeme láttára pofoztam fel a feleségemet.

Pia, nők, teljes összeomlás

Aztán jött a rendszerváltás, az állami gazdaságot fel kellett számolni, így a munkahelye megszűnt, a felesége pedig 1990-ben elvált tőle. Innentől pedig egyenes út vezetett a teljes züllés, a lecsúszás, összeomlás felé. Nők, szeszesital minden mennyiségben. Eleinte még volt pénze bőven, albérletben lakott, feketén dolgozott. A pénz azonban hamar elfogyott, maradt a koldulás, a padon alvás előbb Nyíregyházán, majd Debrecenben.

– Vagy nyolc évig éltem így, állandóan részeg voltam, és egyre betegebb lettem – mondja. – Volt, hogy már járni sem tudtam, egy idő után többet voltam a klinikán, mint az utcán, egyszer géppel hoztak vissza az élők közé. Ott ismerkedtem meg egy nővérkével, Hajnikával, aki rengeteget segített, sőt segít még mindig, pedig igazából semmi oka nem volt rá. Ha kellett, pelenkázott, és állandóan biztatott, hogy hagyjam abba az ivást, mert szerinte sokkal többet érek annál, mint hogy alkoholistaként idő előtt meghaljak. Pontosan emlékszem a dátumra: 2017. július 6-án az utcán feküdtem egy padon, amikor azt mondtam a közterület-felügyelőknek, hogy szóljanak a Refomixnak, jöjjenek ki értem, mert nem bírom már tovább.

Vigyázz, Árpi!

A hajléktalanszállón eltöltött éjszaka aztán valamit elindított Árpád lelkében. Az ott látott nyomorúságos sorsok rádöbbentették, hogy ez így nem mehet tovább, változtatni kell eddigi életén. Másnap reggel már úgy hagyta el a szállót, hogy napközben többé nem akar ott tölteni egy percet sem, csak aludni ment vissza esténként. Az ivást abbahagyta, lassan két éve egy korty alkoholt sem ivott. Egyre erősebbnek érezte magát, és közben eszébe jutott, hogy ő már elérte a nyugdíjkorhatárt.

– Utánajártam a dolognak, és kiderült, hogy 84 ezer forint nyugdíjra vagyok jogosult – magyarázta. – Azt hittem, örömömben leesek a székről. Nem akartam elhinni; úgy voltam vele, biztos tévedtek a hivatalban. Nem sokkal később kaptam is egy újabb levelet. Na, gondoltam, rájöttek, hogy elszámolták az összeget, ami igaz is volt, csakhogy nem kevesebb, hanem több lett a nyugdíjam. Arról értesítettek, hogy havonta 124 ezer forintot kapok. Örömömben kiabáltam, ugráltam, olyan volt ez, mintha csoda történt volna.
Az igazi csoda azonban még csak ez után következett. Árpád ugyanis egy barátja unszolására szociális bérlakásra adott be igényt Debrecenben. Talán nem nehéz kitalálni: nyert a pályázaton! Egy Dobozi utcai egyszobás lakást kapott meg, amit egy kedves barátja, a törzshelyeként szolgáló lottózó alkalmazottja újíttatott fel, és berendezte bútorokkal is.

– Nagyon sokat, szinte mindent ennek a hölgynek köszönhetek – hálálkodott. - Tavaly november végén költöztem be, az ablakomból rálátok a hajléktalanszállóra. Amikor kinézek, mindig mondom is magamnak: vigyázz, Árpi, mert ha nem jól csinálod a dolgaidat, ide kerülsz vissza! Sokat köszönhetek a barátaimnak, akik, ha nincs pénzem, kisegítenek. Volt, akitől egy új tévét kaptam! Vallásos ember vagyok, ha nyerek a Tippmixen, mindig viszek Szent Antalnak is, egy ötszázast olyankor bedobok a perselybe. Lehet, hogy furcsa, amit mondok, de életemben most érzem magam a legboldogabbnak, főleg annak tudatában, hogy honnan sikerült visszakapaszkodnom.

Mondja ezt annak ellenére, hogy a most 41 és 38 éves gyermekeit évtizedek óta nem látta. Próbálta felvenni velük a kapcsolatot, de hiába. Azok után, amit annak idején otthon láttak, nem is csodálkozik rajta, hogy nem kíváncsiak rá.

Árpád napi rutinja szinte mindig ugyanaz. Korán kel, aztán a tévében megnézi a híreket, utána a zenecsatornákon szörfözik egy darabig. A hajléktalanszállón leadja az ételhordót, amit délután felvesz, így a vacsora kipipálva. A Piac utcai lottózó egyetlen nap sem maradhat ki. Van úgy, hogy 10 nap alatt nyer 120 ezret, de olyan is előfordul, hogy három hétig semmi sem jön össze. Ha kedve van, kisétál a Békás-tóhoz, ahol mindig van valaki, akivel szóba lehet elegyedni. A lottózó közelében lévő kávéház is állandó program, ott jókat lehet beszélgetni a haverokkal. Na, meg persze ott van a csinos, mosolygós pincérlány is…

Takács Tibor

hajléktalanLieb Árpád

Szóljon hozzá!

Hirdetés

Hirdetés

.