Szélfútta vásárban kerestük a „kincseket” Hortobágyon

Egyszerre érkeztünk a hűs levegővel Hortobágyra, a hídi vásárra augusztus 20-án délben. A sebtiben kerekedett nagy szél elfútta a kánikulát, de meghozta a port. Melyik a jobb, nem tudhatjuk, de az egészen biztos, hogy nem tartozik a kellemes dolgok közé, amikor az izzadt bőrre tapad a por és szemellenzővé kell silányítani a kezet. A vásárosok a sátortetőt igyekeztek a portékák felett tartani vagy éppen a felborogatott állványokat állítgatták, a porban meghempergőzött ruhákat tisztogatták. Kellett egy jó félóra, amíg a vásár megtanult együtt élni a természet kihívásaival, szerencsére fél óra elteltével csendesett a szél.

Ezúttal is rengetegen látogattak a vásárra. A Hortobágy helységnévtáblától araszolgattak a járművek, várakoztak a parkolók bejárata előtt, ahol az alkalmi forgalomirányítók nagyfokú türelmükről tanúságot téve szóval és kézzel terelgették őket. A vásár az ilyenkor szokásos arcát mutatta: elől a népművészek, népi iparművészek, középen a még Hortobágyhoz, a hagyományok őrzéséhez valamelyest kapcsolható árusok, hátul a ruha, műbőr, műanyag, edény, levesmerő.

– Ez a szél a mai bevételünket, a holnapi eső, amit jósolnak, pedig a téli megélhetésünket viszi el! Nagyon sok a helypénz, nézelődő rengeteg, vásárló annál kevesebb – így az egyik kereskedő az első sorban, majd az árut a kezében tartó gyermekhez fordult. 

– Mennyit adsz érte?
A gyerek úgy meglepődött, hogy válaszolni sem tudott. 
– Kétezer, de alkudhatsz is, hiszen ez vásár!
A gyerek édesapjától az árus egy kétezrest vett el, majd a kisfiú kezébe nyomott egy ötszázast. 
– Ezt azért, hogy tanulj meg alkudni, a szüleid majd elmondják hogyan kell!
Azzal megsimogatta az ifjú vevő fejét. 

Egy idősödő pár az egyik nádudvari fazekascsalád cserépedényeit mustrálgatta. Aztán letették, mondván,  tetszetős, de sincs kemencéjük, márpedig az abba való.

– Nagyon tetszik a vásár, ennyi szépet egy helyen még nem láttam soha együtt! – mondta egy Birminghamből érkezett fiatalember, aki a kint élő baráti magyar családdal látogatott el a Hortobágyra. Felpróbálta a szűrt, pattogtatott az ostorral, megcsodálta a kézműves termékeket, megkóstolta a birkapörköltet, vásárolt háziszappant és hűtőmágnest, este pedig megy Debrecenbe. – Ügyeskezűek a magyarok, sokfelé jártam már Európában, de ilyen szépen elkészített dolgokkal még nem találkoztam – simogatta meg búcsúzóul nemzeti önérzetünket.

Felvettük a tömeg ritmusát, lassan hömpölyögtünk az árusok alkotta utcán. Csak nagyon kevesen álltak meg egy-egy helyen. Nagyon sok határon túli magyarral sikerült szóba elegyednünk. Főleg erdélyiek. Azt mondták, nincs pénze az embereknek, keveset vásárolnak. Nekik viszont nagyon sok a helypénz, három napra 80 ezer forint, meg a benzin is drága a kocsiba, messziről jöttek. Megérte eljönni Csíkból, Háromszékből, Bácskából? Majd vasárnap este kiderül – feleltek optimistán, hozzátéve, hogy a Kárpát-medence egyik legnagyobb vásárán „kötelességük” jelen lenni.