Megdolgozott a sikerért: Tedejtől David Attenborough-ig jutott
Szentpéteri L. József természetfotóit és írásait több alkalommal közölte az amerikai National Geographic, számos nemzetközi sajtó- és természetfotó versenyen díjazták. Hosszú és kalandos utat járt be a ma 43 éves biológus, aki együtt forgatott Anglia második legbefolyásosabb személyével. József, vagy ahogy sokan ismerik, Joe Petersburger ma retorikát oktat a Pécsi Tudományegyetemen, gyermekeket nevel és örök szerelmének, a fotózásnak hódol.
Cívishír: Tedejen nevelkedtél 8 éves korodig. Milyen volt ott az élet?
Ha egy szóval kellene jellemeznem, akkor csodálatos. Egy ötutcás település legutolsó utcájának legutolsó házában laktunk az erdő szélén, ahol kisebb tavak, csatornák voltak. Igazi paradicsom, ahol mindig lehetett valami újat, érdekeset találni, aztán hazavinni a szüleim legnagyobb örömére. Volt egy lelenc kutyánk, Csöpi, akinek később kölykei is születettek, így a felelősségvállalást is megtanultam gyerekként. A második osztály elvégzése után egy hajdúnánási társasházba költöztünk a szüleim munkahelyváltása miatt; ezt traumaként éltük meg a két testvéremmel együtt. Kiszakítottak minket a megszokott közegünkből, de később a "nagyvárosban" is megtaláltuk a szépet.
Cívishír: A hajdúsági kis faluból eredeztethető a természet iránti szerelmed?
Nagyon sokat foglalkozom gyerekekkel. A 10 év alattiak egészen fantasztikusak, ugyanis bődületes tehetséggel, művészi és önmegvalósítási hajlammal rendelkeznek. Rengeteget lehet tőlük tanulni. A természet iránti kíváncsiság, a nyitottság eredendő: minden emberi lényben benne van. Úgy gondolom, mindenkiben megvan ez a fajta érdeklődés, de az a közeg, ahonnan én jöttem, nagyon meghatározta az életutam, abban biztos vagyok.
Cívishír: A fotózás mikor lett része az életednek?
Gimnáziumban kezdtem el foglalkozni vele. Debrecenbe, a Tóth Árpád Gimnáziumba jártam, emelt szintű biológiát tanultam. Tinédzserként sokat rajzoltam, grafikával is foglalkoztam. Jó megfigyelőnek számítottam, szerettem a rajzaimon kidolgozni a részleteket. Megláttam a szépet egy egyszerű madártollban vagy egy ízeltlábún. Az örökkévalóságig tartott egy-egy mű megalkotása. Diavetítésekkel egybekötött biológia-előadásokra is jártam, amik hihetetlenül inspirálók voltak. Ott azt láttam, a természetfotós egy gépen lenyom egy gombot, és az elkészült fotón rajta van minden részlet, amin én hetekig vagy hónapokig dolgoztam. Gondoltam, ez egyszerűbb, mint sok órán át küzdeni egy kis részletért, így elmerültem a témában. Később egyre tudatosabb lettem. Gimnazistaként már tudtam, hogy nem csak a természettel szeretnék foglalkozni. Az, hogy kutató biológus leszek, már akkor eldőlt, de láttam, a biológia összes ágában fontos szerepet kap a képi dokumentáció. Úgy gondoltam, ha én a fotózáshoz is értek, akkor értékesebb szakember leszek a munkám során. Az, hogy ez ilyen sikeres lett, azt meg ki gondolta volna?
Cívishír: Viszonylag kevés portrét készítesz, legalábbis a honlapodon, közösségi oldalaidon keveset látni belőlük.
Mert nem érdekel; engem jobban vonz a természetfotózás. Személyiségfüggő, hogy valaki ki tud-e benne teljesedni. Bennem megvan az a fajta kitartás, amit ez a műfaj kíván, megvárnom a megfelelő pillanatot. Motivál megmutatni a láthatatlant meg az egyértelműt. Szakmai kielégülést okoz, ha az akciófelvételeken olyan pillanatokat örökítek meg, amit az emberi agy nem képes feldolgozni, illetve ha úgy mutatok be egy közönséges dolgot, ahogyan más nem gondolt rá. Emiatt lesz újszerű. Nem klasszikus természetfotó-témákat kapok lencsevégre, mint az afrikai szafari és társai, amire sokan gondolnak, mint sztereotípia a természetfotózással kapcsolatban. Arra nagyon büszke vagyok, hogy ha a National Geographic teljes archívumát nézzük, akkor a fotósok között a 12. vagyok rangsorban a képek számát tekintve. Megjelent három nagy cikkem a magazinban, emellett pedig folyamatosan publikálják a képeimet kiállításokon, ismeretterjesztő könyvekben, előadásokon. A sok ezer fotónak, amit ők beválogattak, több mint a 80 százaléka Magyarországon készült. A sztorijaim nagy részében olyanokat dolgozok fel, amik az aktuális lakhelyhez közel vannak. Számomra nagyon fontos, hogy nem járt sok károsanyag-kibocsátással egy-egy utazás, és hogy olyan dolgokat tudtam megmutatni, ami az átlagemberek számára is elérhető. Nem kell óriási büdzsé, nem kell egzotikus helyre utazni. A nagy cikkeim is úgymond közönséges témáról szóltak.
Cívishír: Mennyi időt szánsz egy-egy fotó elkészítésére?
Az a legritkább, amikor csak úgy megyek és fotózom a pillanatot, amit látok. Ettől én jóval tudatosabb vagyok, tervezem hogy mit és hogyan fényképezek. Akciófelvételeknél sokszor használok vakut, viszont annak is megvannak a módjai, hogy minél természetesebbnek tűnjön a megvilágítás. Ha kiválasztok egy témát, előtte utánaolvasok, pláne ha az egy sztori, sorozat, képriport. Tanulmányozom a fajt, biológusként összegyűjtöm a lehető legtöbb információt, majd utánanézek a helynek is, ahol dolgozni akarok. Ezután az interneten fellehető ügynökségeknél megnézem, mit fotóztak ebben a témakörben. Ez nagyon fontos, hiszen amit már egyszer valaki publikált, az megvan, nem lesz új. Folyamatos megújulási kényszerben van minden szakma, így a fotózás is. Csak az tud kiemelkedőt nyújtani, aki valami új látásmódot tud behozni. A National Geographic-nál különösen fontos ez a szemlélet. Tehát ha megvan a képi kutatás, utána megyek csak terepre, de sokszor fényképezőgép nélkül és csak figyelek. Az állat viselkedését, a fényviszonyokat, felírom a napállásokat is, mikor tudok ellen- vagy direkt fényben fotózni. No, ha ez mind megvan, akkor kezdek el ténylegesen fotózni. Egy-egy nagy projekt elkészítése legalább két évet vesz igénybe. Ez persze nem azt jelenti, hogy kétszer 365 napot kint vagyok a terepen. Vannak nagyon intenzív periódusok, mondjuk fészkeléskor vagy rajzáskor, ami maximum néhány napig tart. Sokszor az előkészülettel eltöltött idő több, mint a fotózásra szánt órák.
Cívishír: Drónfotókat szoktál készíteni?
Nagyon sokan foglalkoznak vele és fantasztikus alkotások születnek. Én nem érzem magamban azt az ambíciót, azt a fajta nyitottságot, ami ehhez a típusú fotózáshoz kell. Úgy érzem, nem tudnék már drámaian újat készíteni. Kiegészítőként el tudom képzelni későbbi projekthez, néha van is ilyen ötletem. 2018-ban a legnagyobb Japán televíziós csatorna jött el megnézni a tiszavirágzást, ott drónoztunk, de kerestem hozzá megfelelő magyar szakembert.
Cívishír: Többször szóba került a National Geographic. Kérlek, meséld el, hogyan kerültél velük kapcsolatba.
A Debreceni Egyetemen szereztem diplomát mint biológus kutató, ökológia szakirányon. Éreztem, szükségem van a környezetváltozásra, mehetnékem volt, illetve kutatóként nyilvánvalóvá vált, hogy magabiztos angol nyelvtudásra lesz szükségem, ami akkoriban még nem volt meg. Kerestem ösztöndíjlehetőségeket. Néptáncos múlttal is rendelkezem, egykor aktív táncos voltam. Pittsburghben van a Duquesne University, ami fenntartott egy kelet-európai folklór együttest; ide nyertem felvételt. Mikor megkérdezik, hogy jutottam el a National Geographic-ig, viccesen azt szoktam mondani, hogy néptánccal. Ez a hely nagyon fontos állomása az életemnek. Bekerültem egy hihetetlenül optimista közegbe, amit bárcsak minden magyar megtapasztalhatna! Egy hely, ahol elismerik az ember tehetségét és önzetlenül segítik. Ez annyira újszerű volt a számomra, hogy amikor megdicsérték a fotóimat, csak álltam és pislogtam. Nem szerepelt a terveim között a National Geographic, de a táncos társaim folyamatosan arról győzködtek, próbáljam meg, én viszont mindig azt feleltem, lehetetlen. Addig mondogatták, míg rájöttem, az ember sikere nagyrészt azon múlik, mennyire akar valamit, és azért mennyit tesz. Ettől a felismeréstől tudatosan kezdtem a National Geographic irányába menni, de az volt a legoptimálisabb elképzelésem, hogy egy év kőkemény munkával eljutok egy interjúig, ami negatív lesz. Ehhez képest két hónap alatt sikerült, és nem is volt olyan rossz, mint amit elképzeltem.
Cívishír: Azért nem az utcáról estél be a National Geographic székházába...
Természetesen nem. Az egyetemen nem volt fotográfia szak, viszont az egyik helyi napilap, a Pittsburgh Post Gazette egyik szerkesztője óraadó volt az intézményben. Őt kerestem meg, aki beszélgetésre hívott a szerkesztőségbe. A 100 legjobb diámat vittem magammal, azokat elkezdte tanulmányozni egy fényasztalon. Néhány percen belül azt vettem észre, hét ember áll körülöttem és arról beszélgetnek, hogyan tudnának nekem segíteni, hogy előrébb jussak. Csak néztem, és nem értettem, mi történik. Ekkor 23 éves voltam, Magyarországon még csak hasonlót sem tapasztaltam. Még mindig levegő után kapkodtam és forgattam a fejem, ők pedig már azt mondták: keressünk kontaktot, hogy a National Geographic-hoz eljuttassuk ezt a srácot. Végül összejött a találkozó, elmentem az interjúra Washingtonba. Rögtön meg is kaptam a kritikákat: jónak találták a képeim, de elmondták, történetmesélőként képzetlen vagyok. Mondtam, jó leszek benne, de egy üres zsebű kelet-európai kis csávó vagyok. Adjanak támogatást ,és bebizonyítom. Azt válaszolták, ez nem így megy; előbb bizonyítsak, utána beszélhetünk támogatásról. Ezután gőzerővel kezdtem dolgozni éttermekben, hogy legyen miből elkészíteni az első sztorimat. Bevették a legjobb képeimet, és azokkal, amik nekik nem kellettek, neveztem a World Press-re; a "selejtekből" pedig lett egy második helyezés. Vicces történet: már Magyarországon voltam, amikor egy hölgy felhívott, hogy díjazott lettem a World Press-en. Azt hittem, szívatás. De annyira, hogy a nőt elküldtem a fenébe és lecsaptam a telefont. Visszahívott, könyörgött, hogy ne tegyem le, nem átverés, tényleg díjaztak. Mondtam, ilyen nincs! Életemben először nevezek, és nyerek. Így sűrű bocsánatkérések közepette mentem Hollandiába a díjkiosztóra.
Cívishír: Nem sokkal később pedig a National Geographic-ban megjelent az első anyagod, és találkoztál azokkal az emberekkel, akik munkáit eddig csak a magazinban láttad.
Miután hazatértem, megcsináltam a tiszavirágzásról szóló fotósorozatot. A téma igazi kuriózum volt, ugyanis máshol ilyet nem lehet látni. Visszamentem Washingtonba, hogy bemutassam, min dolgoztam. A mentorom, John Echave elismerően nyilatkozott a képeimről, majd második legfiatalabbként publikálhattam a National Geographic-ban. Emlékszem, amikor legelőször beléptem a székházba, az ott érzett illat örökre belém ivódott; összekötöttem azzal a hihetetlen mérvű tudással és rálátással az egész világra, amit ez a szervezet képvisel. Ott teljesen normális, hogy rohangálnak jobbra-balra a bálványok, a felfedezők, a hatalmas kaliberű emberek. Fontos kulturális kérdés, amit az USA-ban nagyon kedvelek, hogy ott is létezik tekintélyelvűség, de az elsődlegesen teljesítményalapú. Az, hogy én oda belépőkártyát kaptam, azzal egy olyan szűrőn mentem át, amivel bárkihez odamehettem beszélgetni anélkül, hogy az illető azt gondolná, vesztegetné velem az idejét. Később, amikor már cikket is publikáltam, abszolút kollégaként kezelt mindenki, amit itthon nem volt szerencsém megtapasztalni.
Cívishír: Az utómunka is fontos a képeknél. Erre mennyi időt fordítasz?
Nagyon keveset értek hozzá, mert a National Geographic-nál alapkövetelmény, hogy RAW (nyers) formátumban kell fotózni és azt is kell leadni. Elvárják, hogy ott legyenek a fotósok, amikor a tényleges színeket beállítják, de a tartalomba tilos belenyúlni. Tehát, ha egy kép csak JPEG-ben (tömörített) készült el, az olyan, mintha nem is létezne, biztosan nem fogják publikálni.
Cívishír: Nem sokan mondhatják el magukról, hogy David Attenborough-val forgattak, de te igen. Hogyan történt?
A Pécsi Tudományegyetemen csináltam a PhD-met, épp a laborban voltam, amikor telefonált Mike Salisbury, David Attenborough producere és megkérdezte, hajlandó lennék-e a természettudóssal dolgozni. Ekkor is ugratásra gondoltam először, nem tűnt valósnak, amit hallok, de olyan angol udvariassággal és akcentussal tette fel a kérdést, hogy tudtam, nem átverés. Akkor már megjelent a cikkem a National Geographic-ban és a tiszavirágzás miatt hívtak fel. Ha nézzük az Attenborough-sorozatokat, akkor láthatjuk, nagyon hasonló témákat dolgoznak fel, de új koncepcióban. Én viszont akkor egy vadi újat mutattam be a magazinban, amit előtte nem mutatott be senki, és ez nagy potenciál volt nekik. Még abban az évben ellátogatott a producer, hogy megnézzük a helyszíneket, ahol a következő évben forgatni fogunk. Nem sokkal előtte a kollégáimnak fogadkoztam, hogy többet nem foglalkozom a tiszavirágzással, ugyanis nem a szakterületem, plusz megjelent a magazinban és díjat is nyertem vele, ezzel elég is. De David Attenborough-ék átírták a terveim. A producerrel eltöltött néhány nap folyamatos vizsgáztatás volt, de akkor én erről nem tudtam. Egy komoly költségvetést kellett végigvinnem egyedül, helyi szakértőként úgy, hogy a tudományos háttérért, a filmezés különböző aspektusaiért, a szállásért és az étkezésért is én feleltem. Mike-nak meg kellett győződnie arról, hogy én ezekhez is értek, és meg is tudom csinálni. Huszonévesként – mindenféle filmes tapasztalat nélkül – ez elég nagy falatnak tűnt és nem mondom, hogy nem remegett meg a térdem. A képeimhez korábban nem kellett vízre szállnom, de a filmezéshez szükség volt rá. Kérdezte Mike, tudok-e motoros ladikot vezetni. Természetesen nem tudtam. Ő a szemembe nézett és annyit mondott: jövő májusig meg tudod tanulni. Hát megtanultam. Az egyik motivációs előadónak van egy olyan mondása, hogy ha van egy jó ajánlat, de nem értesz hozzá, ne aggódj, fogadd el, majd út közben megtanulod. Ez történt. Októberben beszélgettünk, hét hónappal később pedig David Attenborough-val ültem egy csónakban, amit én vezettem. Sőt, a motor szerelését is megtanultam. Az egyik menedzser az utolsó napon, amikor már mindenen túl voltunk, félrehívott és elmondta, amikor Mike hazatért Magyarországról, az értekezletet azzal kezdte, megtalálta a tökéletes embert. Nem lett volna jó, ha én ezt hamarabb tudom, biztos vagyok benne. A forgatás alatt rengeteg nem várt kihívás volt, rossz idővel küszködtünk. Aztán, mint egy rossz hollywoodi, klisékkel terhelt filmben: az utolsó napon minden tökéletesen sikerült. Csodálatos anyag lett.
Cívishír: Milyen volt Anglia második legismertebb közszereplője?
Pont olyan, amilyennek látjuk; kedves, mosolygós úriember. Nagy bálvány, világszerte több ezer biológusnak adott inspirációt, köztük nekem is. Megtiszteltetés volt vele dolgozni. Nagyra értékelte azt, hogy a producert előzetesen kifaggattam róla. Kérdeztem, mit kell tudnom, hogy ne legyen súrlódás, vannak-e olyan szokásai, amikhez ragaszkodik. Ám David sztárallűröktől mentes; ha kellett pakolt, ha kikötöttünk, fogta a kötelet, pedig már bőven 70 felett volt akkor. Egy dolog van, amire be tud rágni: ha sir-nek szólítják és hajlonganak előtte. Jókat lehetett vele beszélgetni, enni, sőt inni is. Megkóstolta pálinkát és vitt is haza belőle. David mindent nagyon jól viselt és élvezettel fogadta be azt, amit a magyar kultúra hoz magával. Egyik étkezésnél odahívták az asztalunkhoz Rózsikát, aki a motelben felelt mindenért. Mondták, nagyra értékelik a magyar konyhát, nagyon finom, de lehetne, hogy több zöldséget adjanak hozzá? Húst hússal ettek, ez a második héten már kezdte megviselni az angol gyomrot. Fordítottam Rózsikának, de láttam, nem fog átmenni az üzenet, a kétezres évek elején a zöldségek leginkább díszítőelemek voltak a tányér szélén, nem köret. Másnap kihoztak egy hatalmas hústálat, amin két salátalevéllel volt több az előző napinál. Akkor az angolok harsány nevetésben törtek ki, David is nagyon jól szórakozott. Ezek után, aki több zöldségre vágyott, az ment a sarki közértbe. Szívesen beszélt a munkáról, fantasztikus sztorijai voltak, emellett hihetetlen alázat jellemezte. Megkért, tanítsam, hogyan kell a történetet hitelesen elmesélni. Azt hittem, viccel velem. Én tanítsam őt? Ekkor félrehívott és elmagyarázta, ők azért vannak ott, mert én vagyok a téma szakértője. Közölte, a jelenlévők közül senki nem ismeri úgy a tiszavirágzást, mint én, és a segítségemet kérte, hogy a nagyvilágnak közérthetően el tudja magyarázni, mit is látnak majd. A jelenségről úgy mesélt, hogy a kamerába nézett, de a lényeg a háta mögött történt. Olyan volt, mint egy meteorológiai jelentés, csak David előtt nem volt kontrollmonitor. A téma jellegéből adódóan nem tudtuk előtte elgyakorolni, és nekem is úgy kellett tartanom a csónakot, hogy a kamerás mindent lásson a partról. Hihetetlen izgalmas volt látni, hogy bár én a tudományos információkat hónapokkal a forgatás előtt elküldtem, David két napon keresztül reggeltől estig gyakorolta az egyperces szövegét. Időről időre odahívott magához, megmutatta, hol tart, megkérdezte, hova tegye a hangsúlyokat. Ilyen a profizmus. Közben bombázott a kérdéseivel a témával kapcsolatban.
Cívishír: Sok országban fotóztál. Hol volt a legjobb?
Mindig itthon. Természetesen minden országban ott marad az ember lelkének egy pici darabja, de legalább ugyanennyit el is hoz magával. Nagyon büszke vagyok arra, hogy olyan témákat tudtam nemzetközi díjazásig eljuttatni, amik Magyarországon készültek. Ennek fontos üzenete van; nemcsak a globális felmelegedés miatt, hanem most, a pandémia időszakában is. Itt az élő bizonyíték, ami most már évtizedesnek mondható: lehet ebben a pici országban világraszóló dolgokat csinálni. Persze elmondhatatlan élmény, hogy Panamában láttam az esőerdei fákat, hogy Izlandon élőben csodáltam egy gejzírt vagy egy gleccsert. De a látottakat – bárhol is készültek – át is kell adni, nem elég ott lenni. Ez hatalmas felelősség.
Cívishír: Ha már szóba hoztad a díjakat: melyikre vagy a legbüszkébb?
Az elismeréseim egy dobozban vannak, nincs szem előtt egy sem. Nem akarom, hogy a gyermekeim úgy nőjenek fel, hogy azt gondolják, ezek bárminemű értéket képviselnek. Ez az alapelvem. Annyira extrovertálttá vált a világ, furcsa tévképzet van az emberekben, rengeteg fiatal küzd ezzel és nem szeretném, ha ebbe szocializálódnának a gyerekeim. Örülök, ha díjat nyerek, de másnap új nap vár, új kihívásokkal. Azokra a rajzokra vagyok büszke, amiket a gyermekeimtől kapok és azokra a visszajelzésekre, amiket a tanítványaimtól. Az irodámban van egy falam, amin egy bekeretezett perzsa terítő van, körülötte képkeretek, azokban idézetek a kiemelkedő diákjaimtól. Egy-egy mondat, ami előhív egy bensőséges, tanulságos történetet, amit az óráim keretében hoztam ki belőlük. Sok iráni fiatal jár az egyetemre, az egyik perzsa tanítványom pedig sokat fejlődött előadástechnika során, és ő ezt a terítőt használta közben. Az utolsó órán elém állt a csoport, kaptam egy csodálatos kiadványt és ezt a terítőt. A könyvben híres persze költők versei vannak eredeti nyelven és magyar fordítással. Az első lapjára egy idézetet írtak: a Holt költők társaságából idéztek, mert azt mondták, a kurzus a filmben megfogalmazott értékrendre emlékeztette őket. A feleségem tudta, sokat jelent nekem ez a terítő, de sokáig csak az asztalomon kallódott éppen amiatt, hogy nem vagyok jó a díjak kiaggatásában. Születésnapomra bekereteztette, azóta ez a szobám ékessége. Ez számomra iránymutatás, hogyan kellene, milyen elvek szerint folytatni az oktatást, amit elkezdtem.
Cívishír: Biológusként végeztél, mégis retorikát tanítasz a Pécsi Tudományegyetemen. Miért?
Nem kizárólag azt, hanem előadástechnikát is, illetve most már állásinterjúra felkészítést és azt, hogyan kell egy prezentációt bemutatni. Azt láttam, sok nagyszerű elme van mindenféle szakon, remek ötletekkel, de a prezentáción elbuknak. Amikor érvényesíteni kell egy projektet vagy magunkat, akkor időről időre ki kell állnunk az emberek elé, és ne legyenek illúzióink, a nagy cégekhez sem lehet bejutni úgy, hogy otthonról küldözgetünk e-maileket. Az életem során nekem is sok szűrőn át kellett esnem, sokat kellett bizonyítani személyesen. Az elköteleződést és a szakmai felkészültséget is. Az, hogy tudok valamit, az kevés, kell, hogy el is tudjam mondani; rengetegszer ezen állt vagy bukott a siker. Ennek a fajta tudásnak nem igazán van terepe a magyar oktatásban. Nem oktatjuk, pedig nem is olyan rég a retorika kétféléves tárgy volt a középiskolában. Nem véletlen. Már felnőtt legalább három generáció oktató úgy, hogy nem tanították ezt nekik. Az egyetemi tanárok a kutató diplomájukkal lesznek oktatók úgy, hogy nem részesülnek oktatásban magáról az oktatásról. Ez óriási hiányterület. Hogy fogják átadni a tudást, ha nem tudnak előadni? Én azt tanítom meg nekik, hogy ne beszéljünk el egymás mellett, és így jobbá tehetjük az életet.
Fogarasi Renáta
