Egy férjgyilkosság margójára

Önök mit csinálnának, ha kiderülne párjukról, hogy félrelépett? Vagy legalábbis ha azt hinnék, hogy félrelépett? Visszacsalnák? Bevállalnának (még) egy gyereket? Elhagynák? Szembeköpnék? Megütnék? Levágnák valamijét? Leszúrnák? Meggyújtanák?

Brutális felvetések, ám az újfalui tragédia után aligha életszerűtlenek: a bihari városban megtörtént minden, aminek nem szabadott volna megtörténnie. Az élet szót bizony erőteljesen zárójelben és múlt időben kell érteni, amikor egy feleség féltékenységből leszúrja és meggyújtja az urát, kivéreztetve ezzel saját sorsát is, felégetve maga mögött mindent.
Ne keressük most a miértre a választ, ne tegyük fel azt a bugyuta álkérdést, hogy vajon mi vihette rá az asszonykát a szörnyű tett elkövetésére. Nagyjából sejthető, mi játszódik le egy emberben, aki ilyesmire vetemedik, előfordult már ilyen ezerszer a világtörténelemben. Féltékeny és netán becsapott is volt már vélhetően mindegyikőnk az életében, úgyhogy az érzés magja minden férfi és nő számára ismerős lehet, még ha az esetek többségében a szívszorulás szerencsére soha nem fog átcsapni tettlegességbe.

Inkább a dráma megítélése az érdekes: a férfiak egy része szerint csak egy rohadt őrült ribanc tehet ilyesmit, a nők egy része pedig az ilyen történéseket hallva izgatottan szolidárissá válik, mintegy megértővé, mintha a brutális kegyetlenség az egyetlen lehetséges válasz lenne a párkapcsolati problémák feloldására.

Mindenesetre évszázadok óta szilárdan tartja magát az a felvetés, hogy a nők ezerszer kegyetlenebbek tudnak lenni a férfiaknál, főleg akkor, ha sértve érzik magukat. A történelmi tapasztalat az, hogy még a legsimulékonyabb, legsimogatóbb, legkedvesebb lány is vérgőzös fúriává lesz, ha önérzetébe gázolnak, ha súlyosan megbántják, ha úgy érzi, hogy becsapták. És ennek bizony nem sok köze van a szerelemhez, meg a ragaszkodáshoz. Egy ember megtartásának nem a legszerencsésebb módja, ha megöljük: elveszítünk vele mindent, ami a miénk volt valaha. Amikor valaki mégis ezt választja, jön a szörnyülködés, a ribancozás, meg a már emlegetett szolidaritás. Magyarul a teljes értetlenség.

Az értetlenség pedig mindig kérdéseket szül: önök mit csinálnának, ha kiderülne párjukról, hogy félrelépett? Vagy legalábbis ha azt hinnék, hogy félrelépett? Visszacsalnák? Bevállalnának (még) egy gyereket? Elhagynák? Szembeköpnék? Megütnék? Levágnák valamijét? Leszúrnák? Meggyújtanák?
Talán jobb lesz, ha nem is gondolkoznak rajta.

Tóth Csaba Zsolt