Véres dobverők

Van, valami furcsa és megmagyarázhatatlan a hazai filmforgalmazók háza táján; óriási filmsikerek és a maguk műfajában zseniális zsánerdarabok kerülik el nagy ívben kicsiny országunkat; kávézónkban igyekeztünk már erre felhívni a figyelmet, s tesszük ezt a jövőben is, de ezt talán már tényleg nem kéne már Putyinra fogni, csak előállni a farbával, és komolyan. Ugyanakkor házon belül is aknamezőkre tévedhetünk, ha nem vigyázunk; a Cinema City és az Intercom nem először esik egymásnak; emlékszünk még, amikor a Majmok bolygója zúgott el, mint friss áldozat, most éppen két Oscarra jelölt film: a Whiplash és a Foxcatcher csordogált csak az Apollóban néhány napig, vállalhatatlan időpontokban.

Márpedig ha a Whiplash olyan jelzőkkel felruházottan dübörög jobb helyeken, mint az évtized – nem csupán 2015 – legjobb mozija, akkor a helyzet valóban méltatlan és elgondolkodtató. Pedig jelzett filmünk még hazai mértékkel is elenyésző költségvetéssel, uszkve hárommillió dollárból készült, mindössze tizenkilenc nap alatt forgatták le, és az egész cselekmény voltaképpen egy jazz konzervatórium falai között játszódik. Ezekkel a soványka statisztikai adatokkal nem sok embert tudnánk becsábítani még a Soós Imre-terembe sem, mégis ott szorongtunk jó száz percen keresztül nagykabátot, bundát fennfelejtve, s tényleg voltak, akik még a kólájukba is elmulasztottak belekortyolni.

Adott egy félénk, Amerikában még kiskorúnak számító srác, az iskola növendéke, dobolni tanul a lelkem, szorgalmas is, dolgos-derék. Megismerkedhetünk a tanári kar gyöngyével is, aki megjelenésében és stílusában inkább emlékeztet az orosz maffia bérgyilkosára, kopaszra borotvált feje, szigorú arcvonásai láttán minden érintettnek a késő- Kádár-kori kiképző tisztek üde lelkivilágát idézi, semmint egy profi muzsikusét. A két teljesen különböző alkat azonban egy közös nevezővel bír; mindketten a tökéletességet keresik, a tanítvány véres verítékkel, vállalva a legbrutálisabb megaláztatást is, a mester pedig a fent említett archetípusokra jellemző állati kegyetlenséggel űzi, sarkallja a tanítványt az elérhetetlennek látszó, ideális mesterségbéli állapot felé.

Kettejük küzdelmét pedig kiválóan koordinálja a rendező, aki olyan tempót diktál, hogy a Feláldozhatók sztárjai a felénél kidőlnének, a látottak tényleg úgy tipornak el bennünket, mint a száguldó erőd; valaki úgy jellemezte, hogy képzeljünk el egy autósüldözést, csak autók helyett szaxofonokkal. Mindvégig közben azon is morfondírozhatunk, hogy hol a viharban volt eddig a szadista állatot megformáló J. K. Simmons, aki végigüvölti és káromkodja a film főbb jeleneteit, úgy hogy közben mégsem tudunk rá igazán haragudni, hiszen mégiscsak a szent, szinte már költői cél csinál belőle mocskos szemétládát, aki azonban a tutyimutyinak induló, de ugyanolyan idegesítő, kitartóan arrogáns ellenféllel találja magát szemben, mint az őt tökéletesen kiegészítő Miles Teller. Nem babra megy a játék, a csúcsjelenet egy jazzkoncert a Carnegie Hallban, mégis olyan halálközeli állapotban izgulja végig a közönség, mintha ezen múlna a világ sorsa. A Whiplash egy besorolhatatlan műfajú, ütős és csavaros mozi, dinamizmusa miatt pedig tényleg a nagyvásznon mutatja meg igazán, hogy mit tud

Egy normális világban egyetlen percig sem lenne kétséges, melyik film érdemelne Oscart. Sajnos azonban a 107 perc alatt egyetlen szó sem esik zsidókról, holokausztról, tizenkét évnyi rabszolgaságról, kisebbségi létről, de – horribile dictu – a másságról sem. Esélye sincs.

SzN