Székrecsegés
Hajnalban még nyolc-tíz öregasszony csupaszította a kiszemelt baromfikat, rokonok és szomszédok, összesen legalább negyven szoknya. A Csibi köz három napra le volt zárva a forgalom elől, mivel a lakodalmas sátrat az utca közepére állították, de ez nem okozott különösebb fennakadást Szék közlekedésében, a napközibe igyekvő és onnan hazatérő tehenek pont elfértek a kerítés mellett. Leszámítva azt a borjút, aki a lakodalom miatt többé nem tarthatott a nagyokkal.
Szék, ez a mezőségi, tehát nem székelyföldi falu erős bástya az autentikus népzene és a hagyományos viselet terén. A legtöbb mihálynapi vásáron népi öltözéket áruló erdélyi széki; – gazdag is a falu - Széken pedig rendszeresen időzik néhány pesti muzsikus vagy táncos.
A házasság örökké zöldellő pálmái közé igyekvő két fiatal egyike félig román származású, nem is igen beszélt magyarul, de mivel kicsi Márton (Széken mindenki kicsizi a számára kedveset, ahogyan a csángók meg állandóan kicsinyítő képzőznek) magyar, s a lakodalmat a férfi falujában szokták rendezni, így a rend is magyar volt. Széki volt például a pálinka, ami ha nem is emelkedett oroszhegyi magasságokba, jelentősen megkönnyítette a kultúrák találkozását, jórészt magyar volt a muzsika, sőt magyar volt a román származású násznagy. Marinel civilben Márton sógora, bonyolult személyiség, ami abból is kiderült, ahogy vasárnap délután halkan cifrázta nekünk a dákoromán kontinuitást egyértelműen cáfoló dalokat.
A mennyasszony családtörténetéből csak annyit sikerült megfejtenünk, hogy magyar apja a jórészt románok lakta Bonchidán elrománosodott, lánya nem is tanult meg magyarul. Nicoleta hibátlan kétnyelvűsége az ifjú férj minden fogadkozása ellenére kétséges, ismervén a kolozsvári lakótelepek nemzetiségi összetételét; ott lesz ugyanis majd lakásuk. A lakodalom se nem széki, vagyis viseletes, hagyományos, se nem úrias, tehát egyszerű evés-ivásos, hanem a kettő keveréke volt. Végigmentek a ceremónián, de az ifjú pár nem hordott viseletet (nagyon drága lett volna beszerezni Nicoletának, magyarázta Márton, de vélhetően inkább a feleség asszimilációja tartott még nagyon az elején). A román vendégek nem ismerték a magyar táncokat, de ebből nem volt probléma, mert nem ismerték a román táncokat sem, pedig állítólag Bonchidáról származnak a talán legszebb erdélyi román táncok. Őket az Akácos út meg Lagzi Lajcsi indította be, ahogy Erdélyben mondják, a hamis muzsika. A régi öregek is biztos ezt mondták a 30-as években, amikor a falusi táncokban megjelent a foxtrott, a keringő, meg a charleston, amiket ma már csak az akkori fiatalok járnak két lassú csárdás között. És persze az akkori hamist ismerik a budapesti néptáncosok is, akik a legtöbb helyinél hibátlanabbul, bár kevesebb lélekkel járják a táncokat.
Természetesen a román vendégek zenei preferenciái is érthetők, a legtöbbjük nem Bonchidáról érkezett, hanem városon él, és moldvai vagy regáti lévén még haza sem tud járni a rokonokhoz feltankolni és identitást erősíteni, mint a városlakó magyarok teszik hétvégén és ünnepek idején. Azért a románok is jól érezték magukat a lagziban, nem bozgorozott senki, a magyarok sem nyustuztak. A sátor alatt ugyan kicsit elkülönült a két csapat, de bent a házban kalapos széki bácsi és városi román gyerek egymás mellett szorongott a lócán, figyelve, ahogy Van Damme megmutatja a kicsi gonosz sárgáknak, hogy mi is a rend.
Bubuci bandája, a felszegi zenekar játszott (a falu mindhárom szegének külön zenekara van), a vendégsereg összetételére való tekintettel román brácsással és egy orgonistával kiegészülve. Szombat délután kettőkor kezdtek, aztán elkísérték a lánykérőket Bonchidára, utána folytatták Széken, pont 24 órát játszottak egyfolytában. Közönségük is felülmúlta állóképességben bármelyik pesti acid legényt, a hetvenéves bácsi ugyanúgy nyomta a csárdást délután, mint másnap, amikor a pesti vendégek előszédelegtek, kezükben gyógyszeres fioláikkal. Volt néhány igazi rokkendroll figura a románok között is, egyikük belépett a sátorba, a legjobb hungáriás éveket idéző mozdulattal eldobta a cigit, elhelyezte a tincset a homlokban, aztán beállt a lajbisok közé rokizni. Ő persze nem bírta másnapig, hiányzott zsigereiből az ökonómia, ami a székieket képessé tette arra, hogy vasárnap délután, a lagzi végeztével még egy focimeccsre is kiálljanak a szomszéd faluval. Egy órán át pörögnek négyen összekapaszkodva (járják a „magyart”), de minden tizedik percben elkezdenek körbe csoszogni és billegni, szigorúan ritmusra persze, aztán hegyibe megint. A lehető legkisebbet mozdítják a lábukat, nem lépnek métereseket, nem dobálják látványosan végtagjaikat, holnap is lesz nap, föld állat, munka magyarban, mégis intenzívebben és tovább mulatnak, mint az XTC dervisei. De a bonchidai románok is tudhatták a titkot, a lány kikérésekor az öregasszony karján lógott a retikül, a bácsi butykost szorongatott egyik kezében, nyomták, és egyszer sem vétették el a lépést, pedig ott fűben kellett pörögniük.
A meghívott 300 vendégnek csak a fele jelent meg, ami nemcsak a hangulatra, a Babuci vonójába illesztett bankjegyek számára, de az ünnepeltek életkezdési támogatására is kihatott: a tervezett összegnél kevesebb lej gyűlt össze a mulatás végére. Kint így hívják azt, ami nálunk menyasszonytánc: a násznagy üres borítékokat oszt ki éjféltájban, mindenki beleteszi a pénzt, és szép kalligrafikusan rávési, hogy „Szabó Bálint 500 lej”. Gond csak akkor van, ha Szabó Bálintnak hatszázat kellene fizetnie, ugyanis ötven évre visszamenőleg fel van jegyezve, hogy ki mennyit adott a másik lagziján. A pénzromlás, pénzcsere sem gond, vannak különféle szorzóik a történelmi változásokra, csak az ember botlik néha, és kevesebbet ad, mint amit az apja kapott egykoron, akkor, amikor Kormányzó urunk olyan gyönyörűen mutatott azon a fehér lovon.
Szalmási Nimród
