Az utolsó kitérő

Javában nyesegetjük a centit, tizenvalahány nap múlva a ló meghal, a madarak kirepülnek, hogy a költőt idézzük. Hiányozni fognak a falusi szabadversek, a fővárosi főpolgármester-jelöltek egymás elleni bozótharcai; elülnek a csatazajok és magunk mögött hagyjuk a három nagy választással terhelt hosszú évet is lassacskán. Szándékosan hanyagoltuk a „két hét múlva okosabbak leszünk” fordulatot, hiszen minden úgy fog történni, ahogyan az már ma is tisztán látható.

A nagy politikai elemzők viszonylag egységesen arra jutottak, hogy az ellenzék minden szerencsétlenkedés ellenére jobb eredményt fog elérni a fővárosban, mint 2010-ben. Akkor három kerület került ellenzéki irányítás alá, most a bátrabbak akár 4-5 kerületi győzelmet is reálisnak tartanak, de egyesek szerint 7-8 sem kizárt. Tudjuk régóta, hogy a pesti szellemiség semmi mással össze nem vethető; ott a Duna bal partján akkor is tudnak balra szavazni, ha a jelölt egy vérciki főlódoktor, de ezt most tegyük zárójelbe.

Mivel az önkormányzati választások eredményét nehéz országosan értékelni, ráadásul a megyei közgyűléseknek nincs is valódi súlya, mégis egyedül a közgyűlések összetételei adnak valamiféle viszonyítási alapot. Az szinte bizonyos, hogy mindenhol a Fidesz nyer, a legnagyobb kérdés csupán az, hogy meglesz-e az abszolút többség az összes közgyűlésben. A Jobbik a legtöbb helyen második lesz, de kicsit sem mindegy, hogy mennyivel előzi meg a helyben szocikat; egyáltalán a kis baloldalinak mondott pártok közül ki tud érdemben megjelenni vidéken. Akárhogyan is; bizonyosan nagyon szép narancssárga többséget mutató diagramokat lehet majd mutogatni a tévében. A megyei jogú városok közül a nagy szegedi bástya mellett Miskolc még bármerre billenhet, vannak titkos reményei az ellenzéknek Szombathelyen és Salgótarjánban is, de itt is túl sok a kérdőjel.

A választások után mindkét politikai térfélen lényegében ugyanaz folytatódik, mint eddig, csak nagyobb intenzitással. A vereség mértékétől függően az MSZP, a DK, és az Együtt-PM tovább verseng – egy meddő küzdelemben - a baloldal vezető pozíciójáért, vagy kitűzik a fehér zászlót, és csatlakoznak Dávid Ibolya táborához. A Fideszen belül éleződni fog a gazdasági küzdelem, hiszen nem lesz már ott az a fék sem, amit a közelgő választások jelentenek; a harc pedig nyílván a fejlesztési forrásokért folyik majd. Paradox módon minél gyengébb az ellenzék, annál nagyobb konfliktusokra lehet számítani, mert nem lesz olyan nyomás kívülről, ami összefogásra késztetné a pártot. Márpedig ezt a tábort a konfliktusok éltetik és tartják egyben. Amikor egy párt egymás után másodszor szerez kétharmados parlamenti többséget és gyakorlatilag ellenzék nélkül működik, akkor idővel a konfliktusok természetszerűen körön belülre kerülnek. (Ennek már most is vannak látható jelei; Lázár beszól Tarlósnak, Gulyás beszól Lázárnak, stb.) Már nem nagyon van hová továbbfejlődnie ennek a hatalmi konstrukciónak. Orbán nyílván nem szeretne megbukva távozni a hatalomból; racionálisabb volna eltávolodnia a napi politikától úgy, hogy közben mégis irányítja a rendszert.

Ha a félprezidenciális konstrukcióban a parlamenti többség az elnök pártjáé, akkor az elnök hatalma szinte korlátlan – mint például Franciaországban. Meg lennénk lepve, ha ez nem jutna Orbán Viktor eszébe; egy ilyen helyzetben ugyanakkor megnő a párton belüli második vonal szerepe. Csakhogy Lázár és Rogán – mert persze róluk beszélünk – messze nem rendelkezik Orbánhoz hasonló karizmatikus erényekkel és népszerűséggel. Ezt persze maga a miniszterelnök akarata szerint alakult így; épp ennek eredményeként állhat elő az a furcsa helyzet, hogy idővel Orbán Viktor személyes politikai érdekei szembekerülhetnek a Fidesz érdekeivel. Ez viszont már messzire vezet, az orbáni stratégia megjósolhatatlan és kiszámíthatatlan: nem leszünk bölcsebbek két hét múlva sem.

Szalmási Nimród