A ló kérdez

Október 12-én este abban a tudatban hajtottuk álomra fejünket, hogy három választással a hátunk mögött immáron vége az ihletáradatnak; a komcsik szétdarabolva, földbe döngölve végelgyengülnek: jön háromévnyi dögunalom, a Fidesz szép csendesen elkormányozgat majd a politika szelíd hullámain. Aztán hirtelen beindult a narancsos káoszgenerátor; a kormánypárt ontotta a muníciót a fegyvertelen ellenzéknek, sőt azokat is ellátta, akiknek korábban még lőszerraktáruk sem volt. Mint tudjuk a költőtől, a társadalom egy halom hasított fa, és minden mindennel összefügg. Olyasmik is összeakadhatnak, melyek korábban csak hevertek egymás mellett.

Az elmúlt hetekben gyakorlatilag egyetlen este sem voltak néptelenek a pesti utcák, hol az egyébként (eddig) teljesen apolitikus ifjúság, hol valamely szakma vagy valóban civil szervezet képviselői lázadtak a kormány ellen. Az eseményeket kívülről szemlélők pedig azon mélázhattak, hogy nem valamilyen nemzetközi politika által gerjesztett jelenségre adott rossz válasz váltotta ki az elégedetlenkedéseket, hanem teljesen felesleges, az embereket közvetve vagy közvetlenül idegesítő és hergelő ötletparádék tárháza. Kezdődött a netadóval, melynek veszélyeit Orbán időben felismerte, s visszavonulót fújt, mondván „nem vagyunk kommunisták, nem az emberek akarata ellen, hanem az emberekkel kormányzunk”

Azóta Orbán vagy kommunista lett, és mindenkinek elment az esze, vagy még ennél is nagyobb baj van, de kétségtelen; a Habony-féle elszabadult hajóágyúk egyre nagyobb rést ütnek a lehorgonyzott cirkálón. A választott vezetők és vezetett választók összecsapása elkerülhetetlennek látszik; a Fidesznek tudniillik nem akkor kell aggódnia, amikor pár tízezer tősgyökeres ballib kimegy hőbörögni és orbántakaroggyozni az utcákra. Nem. Aggódnia akkor kell, amikor barátaimhoz hasonló kőfideszes, jobboldali szavazók és gondolkodók mennek ki tüntetni, hogy elég, ez így ebben a formában vállalhatatlan. Miniszterelnök úr, a Fidesztől elvándorolt nyolcszázezer szavazó, jó reggelt. Ha már ők se hiányoznak, akkor most minek a folytatását élvezzük? Az igen tisztelt jogász végzettségű, alapító atyák történelemből felvételiztek valamikor. Már akkor is tanították, hogy Kádárnak azért (is) sikerült olyan gyorsan konszolidálni rendszerét, mert szakított azzal a korábbi gyakorlattal, amikor is az állam beleavatkozott az emberek magánéletébe. Megszűnt a Szabad Nép-félóra, a kommunista műszak, az önkéntesen kötelező békekölcsön-jegyzés.

Az új kor famulusai a régmúltba merednek? Szórakozunk a cafetériával? Vasárnap megszüntetjük a boltokat? Bevezetjük a tízórás munkaidőt? Nosza. Gyerekkori vágy a háromnapos gyorsvizit Új-Zélandra? Nem urizálás a muzeális Rolex? Semmi gond az ötödik kerületi ingatlanügyek körül? Húzza valaki a strigulákat? A korrupcióra elfüstölt kettőezer milliárdra ugyanolyan konkrét számítások vannak, mint Horváth András 1700 milliárdjára? Biztos, hogy Goodfriend terelte karanténba a kétharmad megteremtőit? S ha tegnap már aludtunk egyet, akkor ma miért ébredtünk egy kerületi polgármesterre kiszignált többszáz milliárdba kerülő drogteszt ötletőrületre? Fizetős M0? Megyei matrica? 80 milliárd a közmédiára? Évi tizenhétezerért mehetünk a Balcsira? Fizetős lesz egy budaörsi shoppingolás? Hogyan is köszönt el Ady a Sikert képviselő hisztérikától? „Nyomában cenkek. No, szép kis öröm. Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm”.

Szalmási Nimród