Debrecen, ne add fel! Dombi Tibi, tarts ki!

Lehet, hogy az MLSZ-nek mégiscsak valahogy máshogy kellene üzenni, a hangorkánt pedig vissza kellene hozni a stadionba. A stadionunk épül, év végére befedik. A csapat igyekszik hozzá felnőni. Megvan a 9 pont, a játék éledezik, több poszton is biztatóak a jelek. A nézők viszont egyre fogynak. A Loki-tábor meg a Hódos előtt tiltakozik minden meccsen. Verpecz hangja a kirúgásoknál a legnagyobb biztatás a hazai oldalon. Nem egy kellemes érzés. Gondolom, lent a pályán sem. Megállok a Nagyerdei körúton a stadionbejárattal szemben. Szétverték, porrá zúzták, semmi nem maradt belőle. És az erdőn is jókora seb, talán kisebb, mint amekkorától féltem. És itt meredezik valami hatalmas vas- és betontömeg. A Campus tízezrei pislogtak rá, de ezen kívül még semmi, de semmi nem kötődik hozzá. Vajon megtelik majd ez is azokkal az égig érő élményekkel, amelyek annyi debrecenit összekötnek? Lesz itt is majd olyan szurkolás, mint a szomszédban a Wolfsburg ellen 0-1-nél, a szünetre vonuló csapatot lekísérő elementáris erejű „Mindent bele!!!”, amivel a második félidőben, ha ki is estünk, csak azért is megvertünk tétmeccsen egy Bundesliga-csapatot?

Aztán egy kattanással még messzebbre repülök. Már az öreg stadion lelátóján meredezek, és látom, ahogy egy kósza bomba beakad a Loki kapujába 1985-ben. A távolabbi szektorokban indul a megszokott menetrend: „Gólt kaptunk? Mi van? Nem igaz, gólt kaptunk!” – és hunyorognak bőszen a messzeségbe, mint nagyapáik az orosz síkon a tankok felé. A világ legláthatatlanabb pályája mellett, mely körül hatszázsávos futópálya van. Odalent a Honvéd szőke tízesét ölelgetik (aki először a fejéhez kapott, s onnan lendített tovább ünneplésre), de közben azt morogják a fülébe, hogy mit csinálsz Döme, le volt zsírozva a 0-0! Aztán a Garaba-féle védelem beszerencsétlenkedik egy labdát az ötösre, és szinte ráborítják Zsupos Attilát, akiről becsorog a kapuba. A Loki bennmarad…

A megboldogult Nagy Gyuri bácsival az egyik ősszel végigvertük az NB I-et, voltunk egyszer hatodikak, és voltunk 25 ezren feljutó meccsen, de többnyire nem voltak túl szép idők a végtelenül szétterülő stadionban. Egy 1-0-s hazai győzelemnek általában hónapokig kellett örülni, mert hónapokig nem jött másik, hacsak nem előre lezsírozva…

Erre a helyre kutya sem vágyik vissza. De azt a rengeteg csodát most mégis csak át kell majd hozni a szomszédból. Azt a csodasorozatot, ami kerek 20 éve 93 őszén a Vidi legyőzésével indult. Aminek egyik legfőbb felelőse már 93 előtt a Vágóhíd utcán az NB II-ben elkezdte lenyűgöző vágtáit, és két nappal ezelőtt hónapokra a 40-től is góllal fejelt meg egy győztes rangadót.

Hihetetlen, de hatszoros bajnokként, hatszoros kupagyőztesként, megannyi felejthetetlen európai kupameccsel térünk vissza a Nagyerdei Stadionba, és már a legeredményesebb vidéki klubként.

A csapat már kezdi felvenni a művelethez kellő fordulatszámot. Úgy néz ki, hogy Kondás Elemér megint valami jót főzött. Az új emberek tényleg erősítést hoztak, a régiek magukhoz tértek, a széleken a Lázár-Bódi és a Korhut-Ferenczi tengely időnként azt a szélsőjátékot idézi, ami az első aranyakat hozta. Az sem utolsó szempont, hogy az összevásárolt nagy ellenfelekkel (Vidi, Fradi, Győr) szemben a Lokinak még mindig van arca, saját nevelésre, magyar focistákra, és valóban bizonyító légiósokra épít, akiket nem cserélget ész nélkül.

HeGergAnd