Újévi összeírás

Nem is vettem észre magamba süppedten az újesztendő  beköszöntét, amikor egy reggelen csinos leányzó billent be a lakásomba és vidáman közölte velem, hogy boldog új évet. Hóna alatt egy papírgöngyöleget szorongatott. – Üljön le – közöltem vele barátságos arccal, és arra gondoltam, hogy a barátaim tréfájáról van szó. Bizonyára ők is tudják, hogy nem illik hölgyeményeknek újév reggelén férfiakat látogatni és azzal küldték ide, hogy engem átverjenek, a papírcsomagba rejtették a pezsgőt, amivel már egy fél éve tartoztak.

A hölgy leült a fotelbe, keresztbetette a lábát és csinos combjai láttán verítékezni kezdtem. Papír zsebkendővel törölgettem izzadt homlokomat és kényszeredett mosollyal indultam a konyha felé. – Hozok poharakat – mondtam, és közben le nem vettem szememet a csábos combjairól. – Poharak? Minek? – kérdezte fura mosollyal. – Én újévkor sem iszom alkoholt, és egyébként sem vagyok szomjas. Leültem sóhajtva, de még mindig bíztam a pezsgős tréfában. – Annyi baj legyen! – mondtam lemondóan – én iszom majd a teás csészémből. Csak a pezsgőt adja ide!

Végül lemondóan legyintettem. – Ezek kérdőívek – csicseregte mosolyogva. Az új közigazgatási törvényről vagyunk kíváncsiak a véleményére, és kiteregette a papírlapokat. Valamennyin rubrikák voltak, de annyi, hogy el kellett takarítanom a laptopomat, a szilveszteri muri savanyú maradványait az asztalról. A hölgy kiteregette tehát a lapokat és bocsánatkérő arccal köszönte, hogy nem haragszom, ha zavar, de néhány adatot legyek szíves közölni vele, mert szükségük van a helyzet felismeréséhez. – És az adataim nem titkosak? – kérdeztem reménykedve, hátha megúszom a vallatást, de nem lehetett, mert miután közölte, hogy az adataimat csak szűk körben értelmezik és nem hozzák nyilvánosságra, úgy minden törvényes. Kissé szigorú lett csinos arcocskája és el is kezdte a vallatást.

– Neve? – kérdezte, és meghegyezte ceruzáját. Kényszeredetten válaszoltam, és magamba fojtva dühömet elhatároztam, hogy kitolok vele. – Mikor azt kérdezte, hogy hol született, rövid töprengés után azt válaszoltam, hogy Biatorbágyon. A viadukt robbantás után 10 évvel. Az anyám nevére azt válaszoltam, hogy Lukrécia Borgia, aki azért vállalta Biatorbágyot a születésemre, mert Matuska Szilveszter lett a keresztapám. Riadtan jegyzetelt, buzgón, és fel sem nézett, amikor folytattam magamtól, kérdezés nélkül.

Apám neve Marchiai Jakab volt, aki azért választotta a csinos hivatalnők máglyahalálát, mert dühös volt az oktondi kérdéseikre. A hölgy láthatólag rémületbe esett, de tovább jegyzetelt. – Ha most azt kérdi, hogy miért születtem, akkor arra nem tudok válaszolni, csak  annyit, hogy feltehetően történelmi szükségszerűségből. – Ilyen kérdés nincs is – vakkantotta kissé rémülten. – Ide esetleg beírhatom. De mi az a történelmi szükségszerűség? – Az – válaszoltam bölcsen, hogy szükség volt rám a szocialista munkaversenyben. Isten öccse, beírta!

Ja, hogy hol végeztem? Egy olyan városban, amit Trianon lekapcsolt, és most is megszállva tart egy szomszéd állam. Hogy melyik? Feltehetően Kuvait, de ezt nem kell leírni, mert mostanában nagyon szeretjük. Már az olaj miatt, mint tudja. Nem tudta. De le sem írta. – Nagyszüleimre kíváncsi? – kérdeztem, de nem volt kíváncsi. Mégis mondtam törhetetlenül. – Egyikük  Bonaparte Napóleon volt, aki Jozefina nagyanyám papucsuralma alól számos háborúval menekült ki, de végül elvált, és elvette Mária Lujza nagyanyámat. Miatta aztán elvesztett néhány csatát ás szomorú halált halt Szent Ilona szigetén. Nahát, rokonok voltak? – kérdezte szomorúan és szőke fürtjei alatti tekintetében bánatos fátyol rakott fészket.

Vannak elegánsabb rokonaim is. Egyikük éppen Loyolai Szent Ignác volt, aki azért kapta a szent tisztességet, mert számos akasztófát és máglyát feltalált a rosszerkölcsű eretnekeknek. – Miért voltak szegény eretnekek hibásak? – Azért – válaszoltam, mert más istent hittek, mint a spanyol király. – Ön tehát beszél spanyolul? – kérdezte felcsillanó érdeklődéssel. – De még franciául is – dicsekedtem oktondian és áldtam az Istent, hogy nem fordította nyomban franciára a társalgást. – Aztán Savonarola nagybátyám révén megtanultam olaszul is. Ő ádáz ellensége volt a bürokráciának. Éles bírálatot fogalmazott meg az oktondi hivatalnokok ellen és bosszúra esküdött. Szomorú máglyahalált halt és égő lángok előtt a hivatalnokok vitustáncot jártak. No, nyugodjon meg, nem ezen a lakótelepen égették meg...

Már a befejezésnél tartottunk, amikor megkérdezte, hogy mi a mesterségem. Erre mit mondhattam? Valljam be, hogy olyan író vagyok, akit nem olvasnak? – Úr ír, de nem olvassák! – mondtam félhangon, de aztán elharapva a szót merészen kivágtam, hogy temetkezési vállalkozó vagyok, mert odafent arra ítéltek, hogy beteljesítsem Vörösmarty Mihály szózatát. „A sírt hol nemzet süllyed el…” Erre könnyezni kezdett, és csomagolt. Befejezésül még kis táskájából kivett egy pálinkás falaskát és töltött a teás csészémbe. – Nos, akkor még egyszer boldog új évet és köszönöm, hogy ilyen készségesen válaszolt a kérdéseimre. Legyen sikeres az új esztendeje  nemzeti munkájában – tette hozzá. Búcsúzóul megcsókoltam a kezét és megígértem, hogy ilyen ostoba válaszokat többé nem adok.

De ne is kérdezzenek?

Bereczki Károly