Érzékekre ható film lett a Dűne

Hatalmas érdeklődés előzte meg a Dűnét (Dune, 2021) az egész világon, már csak amiatt is, mert tavaly októberről halasztották el a bemutatót idénre. Meg természetesen azért is, mert a világhírű regény megfilmesítésébe korábban már két rendezőnek is beletört a bicskája.

Alejandro Jodorowsky például már az előkészítő fázisban kénytelen volt feladni terveit (erről még külön dokumentumfilm is készült) a Dűnével kapcsolatban. David Lynch elkészítette a maga feldolgozását 1984-ben, de az akkora bukás lett, hogy a rendezőnek majdnem ráment a karriere.

Ilyen előjelekkel vágott neki az adaptációnak napjaink egyik – méltán – legnagyobb direktorának tartott Denis Villeneuve. A Dűnével kapcsolatban mindig is fennállt, hogy megfilmesíthetetlen, hiszen olyan szövevényes és komplex világgal bír Frank Herbert műve, amely lehetetlenné teszi az adaptálását. A science-fiction irodalom alapvetésének számító regény összetettsége azonban nemcsak a belső monológokban történő, cselszövésekkel és árnyalt karakterekkel teli történetben van, hanem a Herbert által leírt technológiai világban is.

Utóbbi ábrázolásában már ott tart a filmipar, hogy azt könnyű szerrel meg tudja ugrani, azonban előbbi esetében ez jóval nehezebb. Vagyis legalább az egyik pont a kettőből megvolt, ráadásul a bevallottan Dűne-rajongó Villeneuve-nél jobb rendezőt keresve sem találhattak volna az adaptációhoz. A kanadai rendező mestere a világteremtéseknek, ezt már megmutatta az Érkezés (Arrival, 2016), valamint a Szárnyas fejvadász 2049 (Blade Runner 2049, 2017) kapcsán is. Utóbbi kettő sci-fi pedig igencsak jó ajánlólevél volt a Dűne elkészítéséhez.    

A történet az emberiség távoli jövőjében játszódik, valamikor a 10 000-es években. Az emberek már több bolygót kolonizáltak, de furcsa módon nem demokratikus berendezkedés, hanem egy feudális rendszer alakult ki, amelynek neve: impérium. Az impérium császára IV. Shaddam, aki arra kéri az Atreides-ház fejét, Leto Atreidest (Oscar Isaac), hogy családjával vegye át az uralmat az Arrakison a Harkonnenektől. Az Arrakis egy nagyon értékes hely, hiszen itt található a fűszernek nevezett pszichoaktív szer, amely elengedhetetlen az űrutazáshoz. Az Atreides-ház végül elfogadja a felkérést, azonban ezzel egy olyan politikai manőverbe evezik magukat, amely megváltoztatja az egész életüket.

A Dűnét igazából kétféle módon érdemes feldolgozni: vagy egy erős szerzői vízióval bíró alkotó kell, aki csak mankóként használja az alapanyagot, vagy könyvhöz hűen nyúl hozzá. Villeneuve az utóbbit választotta, és nagyon jó adaptációt rakott le az asztalra, amely ténylegesen csak a legfontosabb pontokon sűrített, amúgy szépen tartotta a regény felépítését. Ebből a szempontból mindenképpen jól vizsgázott a film.

A Dűne nagyon mély filozófiai és komplex világával viszont Villeneuve sem tudott mit kezdeni, és az az igazság, hogy ezért alig hibáztatható. Az viszont egyértelműen probléma, hogy a rendező nagyon meg sem próbálja árnyalni a figurákat és a politikai machinációkat is lebutítja, olyannyira, hogy aki esetleg nem olvasta a regényt, az könnyen elvesztheti a fonalat. Mivel ez a kilúgozás egyes szereplők motivációját is érinti, így kapkodhatjuk a fejünket például Dr. Yueh (Chen Chang) cselekedetén. Tény, a regény belső vívódásait, gondolatait és árnyalt figuráit elképesztően bonyolult feladat érvényesen adaptálni, azonban érdemes lett volna jobban megpróbálni.   

Emellett a főbb szereplők közötti kapcsolatokat is csak felskiccelte – ez különösen fájó Leto és Jessica (Rebecca Ferguson) viszonyában, akiknek egy igazi közös jelenete van, de sajnos az is csak mintha lógna a levegőben. A Harkonnenek már-már horrorisztikus megjelenítése is idetartozik, egydimenzióssá alakításuk is gond, de magának a fűszernek a misztériumát sem teljesen ismerhetjük meg. Talán a legfájdalmasabb azonban Paul Atreides (Timothée Chalamet) esete, aki a Dűne főhőse, az egész univerzumra hatással lévő figura – sajnos a motivációiból, a kiválasztottságtudat miatti őrlődéséből lényegében semmit sem kapunk. Holott ez a mostani feldolgozásban is megjelenik mint téma, szóval nem a könyv miatt várható el a kibontása.

Az egyszerűsítés nyilván szükséges volt, de a rendező és a forgatókönyvírók túlzásba estek.

Ez a cselekményvezetésben is megmutatkozik, ugyanis olyan, mintha rengeteg expozíciós jelenet követte volna egymást, mintha felvezetéseket láthattunk volna. Kicsit kapkodó lett a cselekményvezetés, alig bontotta ki a történetet és nem tudta mélyíteni igazán a figurákat Villeneuve. Pedig egy ilyen horderejű filmtől elvárás, hogy érvényes morális dilemmákat vessen fel és bontson ki, árnyalt karaktereket és viszonyokat ábrázoljon.

A Dűne – a fenti kifogásoktól függetlenül – azonban kiváló film. Mégpedig azért, mert ennél jobban és látványosabban nem lehetett volna megteremteni a Frank Herbert által leírt világot. A cselekmény szintjén Villeneuve tényleg jól meséli el ezt a történetet, emellett a díszletek és jelmezek, a helyszínek mind telitalálatnak bizonyulnak. Az alkotók mesterien kapják el az író atmoszférateremtését, és sikerül egy igazán nagyívű és epikus történetet elkészíteni. Itt egyértelműen érezhető Villeneuve nagyszerű érzéke a világteremtéshez.

Merthogy azért a Dűne mégiscsak egy gondosan és precízen elkészített alkotás, aminek a látványvilága elképesztően letaglózza a nézőt, és sodorja magával ez a grandiózusan megcsinált történet. Villeneuve azért például a többször megmutatott felsorakozó katonákkal, magának a Dűne védjegyének számító homokféregnek a jelenlétével képes monumentálissá emelni a filmet, ezt pedig tetézi, hogy remek beállításokkal képes érzékletesen ábrázolni a történet egyes pontjait.

Ami miatt még működőképes a Dűne, az a film nagyjából második fele. Itt történik valami nagy horderejű dolog, innentől kezdve pedig az addig kevésbé jelenlévő feszültség is megérkezik. Mintha a felvezetések után elindult volna a cselekmény. Innen megpróbált Paulnak és az anyjának, Jessicának a viszonyára, valamint Paul megváltó szerepére koncentrálni a rendező, csak erre meg éppen vége lett a filmnek.

Előzetesen sejteni lehetett ugyanis, hogy nem dolgozzák fel a teljes könyvet, és úgy tűnik, érkezik is majd a folytatás. A második rész hiányában emiatt nehezebb is értékelni ezt a filmet, hiszen majd azzal lesz teljes. Akkor remélhetőleg sikerül majd elmélyíteni ezt az iszonyatosan rétegzett, filozófiában és ideológiában rendkívül gazdag, sűrű szövésű történetet.

Önmagában nehéz helyzet lehetett az adaptálás, hiszen két részben kellett eleve megcsinálni, így az első etap inkább tényleg csak előkészítés volt. Azt gondolom, kompromisszumos megoldás születhetett: Villeneuve-nek megmondták, két és fél óra lehet ez a film, cserébe pedig  elkészítheti a másik felét.  A rendezőből kiindulva el tudom képzelni, hogy ő megcsinálta volna egyben a regényt, csak akkor valószínűleg három és fél vagy négyórás alkotást kaptunk volna, abba viszont nem mentek bele a producerek. Pedig talán akkor tökéletes lehetett volna a Dűne.

Így viszont lehet hiányérzet, például a színészek sem nagyon tudtak mit kezdeni a szerepükkel. Mindenki hozta az elvárható magas színvonalat, ami egy ilyen történethez illik. Talán Rebecca Fergusont lehet kiemelni Jessica Atreides szerepében, ő kissé árnyaltabb figura, és a színésznő ki is hozza belőle ezt. Remélhetőleg a második részben már rétegzettebb karaktereket láthatunk.

A Dűne mindenesetre kiemelkedik a kortárs hollywoodi mezőnyből, hiszen sokkal érettebb és kimunkáltabb, mint a legtöbb látványorgiát kínáló blockbuster. Egy hamisítatlan, lenyűgöző és látványos, az emberi érzékekre ható grandiózus alkotás, amit hihetetlen öröm volt látni a moziban.    

Gaál Csaba