Texasi tapló

Megnyugodtak a kedélyek; kiosztották az aranyszobrokat az éves hollywoodi ceremónián, a celebek kiküzdötték magukat a méregdrága kosztümökből, a plasztikai sebészek pedig már gyűjtik a jövő évre szóló megrendeléseket. Rendhagyó volt ez a mostani: a versenyfilmek között nem szerepeltek politikailag érzékeny művek, ezért borítékolható volt, hogy kivételesen szakmai döntések születhetnek. Morgás azért idén is akadt szakmán kívül és belül, hiszen például egy 12 éven át forgatott filmet (Sráckor) díjazni – már megint az az átkozott 12 év – pusztán csak azért, mert a stáb és a szereplők ügyesen titkolták ezt a nyilvánosság előtt, még kicsit sem indokolt; elismerjük a kitartást, sőt sportteljesítménynek is kiválónak tartjuk, a dögunalom viszont akkor is dögunalom marad több mint két órán keresztül.

Értékeljük a Stephen Hawking szerepében (A mindenség elmélete) ügyesen debütáló ifjú tehetséget is, de egy kerekesszékbe kényszerült, jószerével már csak a szemét mozgatni tudó roncsot eljátszani azért nem ugyanaz, mint mondjuk elhitetni a publikummal, hogy a dzsessz tanszék tanára, ha belép az ajtón, akkor mindenkibe belefagy a reggeli (Whiplash). Annak viszont tényleg nagyon örültünk, hogy Clint Eastwood háborús mozija – Amerikában megőrülnek érte – egyetlen lényegesebb díjat sem gyűjtött. Imádjuk az élő legendát, bőven bebizonyította már, hogy 80 felett is van élet, kreativitás és művészet; de ezúttal a címmel ellentétben nagyon mellélőtt.

A film Chris Kyle memoárjából készült, aki az amerikai elit osztag mesterlövészeként a legtöbb igazolt találatával a jelenlegi csúcstartó a műfajban (főleg ha hozzávesszük, hogy civilként is megmaradt a szakmánál; a Katrina hurrikán idején fosztogatókat tizedelt, de leszedett két csóringert is, akik el akarták lopni a kocsiját). Ezekről persze nem esik szó, mint ahogyan konkrét nevek sem hangzanak el egyik részről sem, pedig hát true story lenne ez, vagy mi a frász. Bradley Cooper alakítja a négy bevetésen is részt vett lövészünket, mellesleg kiválóan, ő tényleg mindent kihozott ebből a szerepből, nélküle be is aludtunk volna helyenként, ami egy háborús filmnél mégiscsak gáz.

A nagyobb baj azonban inkább az, hogy egy háborús propagandafilm pereg a szemünk előtt, mintha a rendezői székben maga George W. Bush irányította volna a színészeket és technikai szereplőket. Adott egy igazi texasi redneck, aki rodeózik, sörözik, csajozik és a beszédtéma is rendre ezek körül forog, míg egy nap, két büfögés közben megpillantja az ikertornyok összeomlását a tévében, és még néhány arabellenes hőbörgés után máris bevonul, és lesz az, aki.

Ő amerikai is, meg cowboy is, és Amerika pedig a világ legnagyszerűbb országa, végtére is hát küldetést teljesít, hiszen társait védi a turbános terroristákkal szemben. Most komolyan azonosulnunk kellene egy agymosott gyilkológéppel, aki a sajátjai által lebombázott roncsházak tetején lesből gyilkolássza az iraki meg az afgán harcosokat, de leginkább civileket – nőket és gyerekeket – egyaránt? Azokat, akik hozzánk hasonlóan nem értik, mit keresnek az amerikaiak Irakban (sokat…), és tényleg a hazájukat védik a maguk primitív eszközeikkel.

El tudjuk képzelni ezt a filmet, mondjuk Budapest ostrománál egy Fegya nevű mesterlövész szemszögéből? Annak is így tapsikolnánk? Ezért ilyen népszerű a mozi a tengerentúlon, mert a maszlagot hasonlóan bezabáló cowboy ifjoncok sorsközösséget éreznek Chris Kyle mesterlövésszel. Amennyiben pedig a jelenlegi amerikai külpolitika érvényesülne térségünkben, akkor Kyle utódai megjelennek majd a donyecki lakótelepek tetején, és versenyt vívnak a rekord megdöntéséért.

Csak szóltunk.

Szalmási Nimród