Közös piac

Tekintve, hogy a debreceni piacokon serénykedő kofák és eladók még jellemzően nem csapolnak sört és pálinkát sem mérnek, ezért ezeken a helyeken fölösleges lenne utánunk kutakodni, most azonban változott a helyzet; medvehagyma szezon lévén – felsőbb utasításra – kénytelen voltunk beletörődni, hogy azt nekünk elő kell teremtenünk a föld alól is, így elkerülhetetlenné vált a föntebb emlegetett tagintézmények látogatása.

Régi emlékek tolultak föl bennünk, még a huszonévvel ezelőtti képek, a rozsdás vasgerendákról csöpögő bűzös víz, a sorba rendeződött, savanyú káposztát kínáló anyókák, a zárt alakzatban sokadik kávéjukat kortyolgató nagybanisok, de mindenek felett a fenséges sültek nyomasztóan finom illata: a nagyszerű tarják, oldalasok és csülkök békésen együtt bugyogtak-sisteregtek a disznóságokkal, és ha valaki kevesebbel is beérte, ehetett vastag, habos puhakenyeret még vastagabb hagymás velővel megpakolva.

A szemmel láthatóan sok pénzből megkomponált új piacról ez utóbbi részlegeknek a legfájóbb a hiánya;

a szinte steril és katonás árusítóhelyek fölött a friss gyümölcsök és zöldségek illó olajszaga keveredik a távolabbról érkező nyershal bűzével, de lacipecsenyést ne keressünk. Mielőtt valaki közbeszólna és fölöslegesen nyújtogatja itt a kezét, jeleznénk, hogy tudjuk. Tudjuk, hogy van két olyan stand, ahol sült meg főtt élelmiszert árusítanak, de azokat máshogy hívják. Ha valaki kételkedne, kóstolja meg a hajnalban kisült, majd napközben többször megmikrózva felmelegített sült kolbászt, aztán vitassuk meg.

Ez a felszámolósdi – mert mi más lenne – egyébként nem tipikusan debreceni jelenség; két hete sincs, hogy a pesti Lehel téren faltunk volna valami pompásat, ám egy vietnámi kifőzdén kívül csak kebabárusokkal találkoztunk. Ha valaki tud erre elfogadható magyarázatot adni, és az nem valami homályosan zavaros euhaccp előírás, az mihamarabb tárcsázza a Négy Mancsot.

A kínálat amúgy lenyűgöző, ennyi déligyümölcsöt még a banánköztársaságokban sem látni,

villámgyorsan ki lehet lapítani a pénztárcát, főleg, hogy néhány helyen már kártyás ügyintézés is lehetséges. Hitelkiajánlás ugyan nincs (egyelőre), de a széleken sorjázó húsboltok némelyikében alkudni is lehet, ami azért nem szokványos. A malomparki piac szó szerint kistestvére a bátyónak, az arányosan kisebb alapterületen arányosan kevesebb az árus, de a színvonalra itt sem lehet panasz, sőt a kijáratnál még kürtőskalácsra is lehet vadászni, ami olasz barátaink szerint ráadásul finom is, igaz, ők a néhány méterrel arrébb illatozó grillcsirkére is ezt mondták.

Utunk során végül eljutottunk a Dobozi kispiacra, amit az elmúlt időszakban a helyi önkormányzat egyik büszkeségeként reklámoztak; a korábbi kirakodóvásárt jelentős összegből újították fel, a helyi lakosság pedig már régen feladta a reményt a megelőző években. Joggal vélhettük úgy, hogy csupa mosolygós arcú kereskedővel találkozhatunk majd, így bennünket is meglepetésként ért, hogy a kezdeti szégyenlős hümmögés után kinyílt a panaszláda, s nem győztünk elhajolni a szitokáradat elől.

Tény, hogy a korábbi parkolási káosz megszűnt, új térkőburkolat díszíti az egész vásárlóteret, ennek következményeként viszont a hajnali rakodásnál a közterület-felügyelet emberei és az árusok colostokkal felszerelve vívják napi harcaikat, hogy akkor az illetékes gépjárművek néhány ujjnyival rajta állnak-e a díszkövön vagy az csupán a fénytörés műve: általában a hatóság emberei győznek, legutóbb a Magyar Posta egyik figyelmetlen furgonját lepték meg egy sajtcetlivel az ablaktörlő lapát mögé diszkréten elhelyezve.

Maradt a cipekedés, a csípőízületes kofák már előre rettegnek a dinnyeszezontól. A kialakított dizájn első ránézésre kifejezetten tetszetős, egy méretes üvegtábla mint frontális takarófelület mellett mindkét oldalról nyitott közlekedőfolyosót alakítottak ki a gyalogosok számára. Ez így praktikusnak tűnik, de az árusok elmondása szerint – különösen mínusz 15 fok körül – nagyobb szélmozgások esetén a standok környéke szuperszonikus szélcsatornaként funkcionál; ezért néztek ki úgy a helyben toporgók a tél folyamán, mintha a Michelin-babák tartottak volna országos találkozót.

A helyzet most még kevésbé idillikus; a felújítás során kicserélték a tetőbevilágítókat, üvegtetőkkel fedték le az átriumokat; mely üvegtetők így a szubtrópusi időjárás kezdetén prizmaként gyűjtik össze a napsugarakat, s továbbítják az árusok nyakába, akik félóránként váltják egymást, hogy átöltözzenek s a bevétel egy részéből felvásárolják a közeli boltok naptejkészletét. Ne csodálkozzunk, ha a hangulat felől érdeklődve a „jobb lett volna, ha hozzá sem nyúlnak” típusú összvéleménnyel ütközünk. Azért mi vásároltunk; radírnak álcázott krómozott oldalberetvát, foszforeszkáló káposztás lepényt a hozzá való tüllszalagokkal, alkohollal dúsított gyermektápszert, sőt rulettzsetonnak használható időjelző levelibékát.

Igaz, medvehagymát nem kaptunk. Sehol sem.

Szalmási Nimród