A cári ágyú csöndje - a vasárnapi választások elé

Őszintén szólva, nagy megelégedéssel nyugtáztam, hogy vége szakadt a húsvéti hegymenetnek; öt-hat nappal a választások előtt kezdett már elegem lenni abból, hogy minden hírcsatornán a pápa szerepel, főleg ez. Magamba tudok én csöndesedni Ferenc nélkül is; miért hírértékű az, hogy barkázik, virraszt, félnaponta kirohangál az erkélyre vagy éppen fényesre suvickolja néhány komatikus és vizenyős tekintetű afgán drogdíler és nigériai börtöntöltelék retkes bütykeit, miközben a Trevi-kútban ugyanezt teszik a migránskollégák is, csak azt nem adja a közszolga tévé. Lélek – és bokaemelő érzések helyett, - Moliérrel szólván - térjünk inkább vissza juhainkhoz; vessünk prímszámot honi dolgainkkal, mert már csak erre van időnk.

Tartozunk azzal az igazságnak – bár az igazság nem uzsorás –, hogy a hódmezővásárhelyi végeredmény kihirdetése utáni nagy zayban mi is csak néztünk, mint Grisa a körmoziban; egy röpke pillanatra úgy tűnt, hogy az ellenzék pártjai ráleltek a titkos receptre, amivel triumfálni tudnának. A szent ellenszérum – koordináció – a külső nyomás és a belső csábítás hatására hatni kezdett, hogy aztán az idő múlásával kiderüljön: annyira azért egyik párt sem lelkes, ráadásul a lehetőségek is korlátozottak.

---

IDE VÁG!

Nagyon le akarják győzni Kósa Lajost. De így??? A debreceni orvos visszalépett egy budapesti MSZP-s javára.

---

Arra most nem vállalkoznánk, hogy beszámoljunk a különféle egyeztetések rendre eredménytelen erőfeszítéseiről, de pl. nagypénteken – amikor a nyúl már izzított – még csak egy-két fővárosi visszaléptetésről érkezett bejelentés –Juhi Petya és a momentumos tökös üstökös, és az óta nagy duzzogások közepette Bangóné is –, aminél azért több kellene a fáklyás menethez. Különösen úgy, hogy már az első, hosszú késések éjszakája után összevesznek azon, hogy részeg volt-e a recepciós.

Pedig különösebb ideológiai korlátok már nincsenek, a kampányban mindenki valakié;

a korábban a másikat fizikailag is likvidálni vágyó ellenségek – quieta non movere (ami nyugszik, ne bolygassuk) - ma békésen majszolgatják egymás közepesen száraz pogácsáit, de a pezsgő egyelőre nem aktuális. Talán az MSZPárbeszéd szorgalmazná leginkább a fehér zászlót, viszont náluk igencsak zsebre megy a játék, 58 jelöltjük van, ha ez a szám 54 alá csökken, akkor 150 millió forintnyi kampánytámogatás rögtön messze száll; ráadásul a közös lista miatt nekik a 10 százalékos küszöb fölé kell ugrani, ami mostanság nem is egy könnyű feladat, hiába szokta azt pedig Ágika, a nemzet kacagánya olyan hatásosan elővezetni Pestlőrinc környékéről.

A Schiffer nélküli, Szél Bálintné vezette (?) LMP egyre arctalanabb, a Jobbik pedig joggal véli úgy, hogy ő az igazán fajsúlyos ellenzéki predátor; még a számtalan kínos hangfelvétel ellenére is Zázrivecz Gábor azzal a tekintettel tud úgy a kamerába nézni, hogy „ha tudná a hajam, hogy mit gondolok, azonnal levágatnám”. Gyurcsány, Istennek ez a jól sikerült, bőrkötésben kiadott alkotása továbbra is lábadozik, az MSZP-t végképp eltörölni szándékozó DK hervadhatatlan közéleti dementora; túlbérmált pillanataiban néha megszállja a honderű, mint tejes kofát a hígfosás: többet róla kár lenne.

---

IDE VÁG!

Mi lesz itt vasárnap? A közvélemény-kutatók össze-vissza mérnek Az egyik szoros Fidesz-sikert jósol, a másik kétharmadot.

---

Nos, ők valamennyi vitustáncot lejtenek saját pártjuk, saját kézzel előállított romjain. Ezért aztán a koordináció csak a digitális táblán működik vegytisztán, valójában a veszteség kalkulálható, a nyereség meg legfeljebb fiktív. Kevesebb kampánytámogatás, töredék- és listás szavazat, a másik oldalon nagyon bizonytalan számú egyéni mandátum. Ez lenne a feladvány. És akkor még nem beszéltünk egyéni érdekekről és az eltérő rövid – vagy hosszú távú stratégiákról; vasárnapig azonban bármi megtörténhet; elméletileg minden lehetséges, még gőzfürdő is Ungváron. A visszaléptetéseknél az állami kampányfinanszírozás zsugorodása is komoly hátráltató tényező, és a négy fal között szerintünk maguk az előkelőbb helyen álló listás szereplők is preferálnának egy újabb gondtalan parlamenti ciklust imígyen gondoskodván bélflórájuk védelméről; hajtja őket a primum vivere.

A busás állami hozzájárulás reményében létrejött kamupártokról most szándékosan nem szólunk; ők úgy kellettek ide, – ahogy a zsidók mondják – mint gémeskútra a barchesz - a néhány unatkozó falurossza és klimaxos Barbiek által életre hívott és nem diszkvalifikált közösségekről csak a helyenként taposóaknaként elhelyezett reklámfilmecskék adnak némi igazodási pontot (eszébe ne jusson senkinek ezeket a szánalmas szpotokat megtekinteni, kivéve, ha egy Schilling Árpád-produkció az alternatíva).

A Fidesznek mindig is meg voltak a maga rejtett tartalékai; túlzottan most sem tűnnek idegesnek a kommunikációs háttérguruk; legfeljebb Orbán országjárásának állomásai jelzik, hol látják hervadtabbnak a zászlót. A simicskológusok által felturbózott (ál?) botrányok nem keltettek jelentősebb hullámlökést, Kósa szombati (couleur locale) konspiratív fórumán is imponálóan sokan jelentek meg – bár engedtessék meg az a vélelmezés, hogy

az érdeklődés inkább szólt a népszerűsége csúcsán lévő valláskárosult Bayer Zsoltnak, zárójel bezárva.

Az ellenzéki ígéretekből most sincs hiány, ilyenkor a populisták és demagógok átvedlenek szociálisan érzékennyé, bár a töredelmes vallomásokból kiderül: április 8-án bontási engedély ügyében folyamodnak tárt marokkal a választókhoz: szétszedni, megdönteni óhajtják az orbáni rendszert, a NER-t, whatever. A „Föld fog sarkából kidőlni”-feeling ismerős, nagyapáink erről bővebben is tudnának mesélni. Az eszközöket illetően  nincs fintorgás egyik oldalon sem; legyen az akár kolozsvári videó, síkosító nélküli gyöngéd, anális koituszra invitáló alelnökről vagy focidrukkerről árulkodó hangfelvétel, és bizony van ám „fake news” is bőséggel; egy fogorvos szerint tágra nyitott szemmel nem tud hányni az ember: szóval most nagyon figyeljük a sakktáblát, a bábúk mozgását, és talán már látjuk a kezeket is.

Egyébként meg minden jóslat ködszurkálás: a részvételi arány a döntő, annak ismeretében már lehet matekozni. A bontóbrigádokról mégis valamiért Csehov jut eszünkbe: A három nővér. Ezek az érzelmes gráciák folyamatosan elvágyódnak: Moszkva, Moszkva, suttogják. Tegyük fel, hogy egy modern szerző átírja a darabot, és eljutnak az orosz fővárosba. És akkor? Mit fognak csinálni Moszkvában?

Szalmási Nimród