Debrecenben már csak nálunk fogyasztható vény nélkül a leszarom-tabletta.
Amikor hosszas távollét után hazatérvén a cívis megpillantja a Nagytemplom tornyait, a szíve akkor is nagyot dobban, ha úgy egyébként nem is cívis, csak ideszakadt kunfajta. Gyorsan elröppent az idő, de a maradandóság városa őrzi méltóságát, meg újabban szerzett klímáját; amikor elutaztunk, a népek épp a főtéren örvendeztek a frissen installált, muszáj-párakapunak, ami továbbra is ontja a párát, lévén a hőmérséklet bőven az iskolában tanult kontinentális fölötti értékekkel szórakoztatja a jobb sorsra érdemes nagyérdeműt.
Visszautunk során elsuhant mellettünk a lokis focistákat szállító autóbusz; ezek szerint az még megvan, bár ha így megy tovább – mint halljuk – lehet, hogy legközelebb stoppal vagy ekhós szekérrel mennek a fiúk idegenbeli találkozójuk színhelyére, ha egyáltalán mennek. A város herczege meg mindenki jobban járna, ha a keretet a Bocskai lövészdandár állományából töltenék fel; focizni vélhetőleg ők sem tudnak, a várható vereséget tehát garantáltan szállítani tudják, de fizikailag legalább képesek lennének futni kilencven percen keresztül az érzelmektől átfűtött gyepszőnyegen.
Első utunkat nagyszerűen megszervezték a kollégák; a nem túl távoli alternatív szabadtérin éppen Lázár főminiszter vezényletével adták át a 471. számú főút felújításának első szakaszát, kár lett volna kihagynunk. Az ilyenkor szokásos közhelyekkel tarkított nyitóbeszéd után a jeles nézősereg azt hihette, hogy büntetlenül a hűvösbe vonulhat, ám ekkor még szót kért a vállalhatatlanul kockás öltünybe pózoló Tasó államtitkár, aki tényleg úgy illegette magát, mint egyszeri bakter a tehetségkutatón,
A beszédírók sem bízták a véletlenre, a szónoklat megmaradt a hatvan egységnyi szókészlet tartományon belül, majd valamilyen idétlen frázissal hirtelen abbamaradt, s a nemzeti színű szalagot végül is tucatnyian vágták át nagy üdvrivalgások közepette. Az elvegyülést követően láthattuk, hogy tényleg nyüzsögnek a megye nagyjai, országgyűlési képviselők, a kormányhivatal első hivatalnoka, minisztériumi főbürokraták, komor- és vidámnyikok; általában olyan csizmás emberek, akik az íróasztal fiókos oldalán ülnek, pantallósokból már kevesebb akadt, munkásokból meg egy sem; végül is a díjakat nem a galambok, hanem a galambászok kapják. Az arcok között felismerni véltük az egykori regionális állampárti főnököt; a kortárs emlékezet szerint olyan vonalas volt, hogy még a határozott névelőt is elvtársnak szólította, de hát a jó kommunista arról ismerszik meg, hogy szilárdan együtt ingadozik a rendszerrel; most ő is vezető pozícióban él kegyelemkenyéren a NIF vezérkarában.
Egyetlen politikust hiányoltunk rém hangosan, és nagyon: a város főbíráját, ő csak Komolay alvezért küldte maga helyett, aki elbambulásban ugyan nagyon tehetséges, de még ő sem igazán értette, hogy mi keresnivalója van ott egyáltalán. Nem tudni, milyen fontosabb dolga akadhatott a polginak, de most tényleg nem ártott volna karon fogni a kancellárt, úgyis, mint a kincsesládák kulcsainak őrzőjét, hogy akkor miként is állunk az intermodális főpályaudvarlás ügyében, tekintve, hogy az eredetileg kalkulált beruházási összeg ötödével legalább drágult, a különbözetet pedig állja-e az állam, vagy esetleg tanácsosabb nekiállni a Főnix Terv 2.0. változatának tervezéséhez. Nem látjuk, mi zajlik a háttérben, azt viszont tudjuk,
Két békeév elteltével – nem voltak választások – a városban azonban szinte semmi sem mozdult; a polgármester kifaragásra rendeltetett szobrának nagy része benne marad a kőben. Kétségtelen, ha óvoda vagy rendelőintézetek felújításával meg lehetne verni az Iszlám Államot, akkor nem szeretnénk még annyira sem dzsihadistának lenni, de ez így akkor is kínos. Még maradt egy fontos látnivaló: a stábból többen érdeklődtek a Fényes udvari piac felújítási munkálatairól, a Nyíl utcán közbeiktatott két lámpás kereszteződés miatt két satufékkel, de oda is eljutottunk.
A hangulat szinte békebeli, az árusok egy murvával teleszórt placcon szorongnak és szoronganak, a friss árut égetik a perzselő nap sugarai; pányvák, óriás napernyők kihelyezését az illetékes hatóságok nem engedélyezték, így tíz kofából nyolc szinte csak dinnyét árul. Belül, a műszaki szúnyoghálóval elkerített munkaterületen a kövezetet már teljesen elbontották, egy pneumatikus fregolin rugóznak a munkások napestig; a tetőn tehát – a hőmérséklet miatt vélhetőleg tempósan – bizonyosan dolgoznak. Az építőanyagok még bálabontás előtt állnak, a munkások elégedettek, hosszúra nyúlt reggelijükhöz gyorsan tudnak friss zöldséget szerezni, a sarki nepperektől pedig fél áron vásárolhatnak füstölnivalót, sőt, ha rászorulnak áfás számlát is. Nehéz lenne felmérni éppen melyik munkafázisnál járhatnak, az viszont bizonyos, hogy az elkerített részek labirintusszerű elágazásai miatt a hátsó üzletek csak Nagykanizsa érintésével közelíthetők meg.
A korábban zsúfolt betonplacc üres, a környéket viszont ellepték a gyanúsabbnál gyanúsabb alakok: közterületesek, nepperek, dealerek és gyakorlatilag ide zsúfolódott Debrecen koldusállományának legalább a harmada. Általában a söröző felől közelítenek, és bólogatva, a zombis-filmek koreográfiáját teljesen élethűen lemásolva ajvékolnak és a legszánalmasabb, teljesen lesántult pózban állnak vigyázban, kinyújtott markukat az ég felé tárva (el)várják az adományt. Megjelenésüktől talán nem függetlenül, az elkülönített konténerek körül a város a legaromásabb húgyszagából szippanthat a kedves érdeklődő; de ez a ponyvákat kifogásoló hatósági esztétákat már nem zavarja.
Egyébként utólag értesültünk, hogy valami mégis csak változott: ha a dinnyébe nem is,
Imígyen bizton állíthatjuk, hogy a Cívishír maradt az egyetlen olyan hírportál, amelynek tulajdonosi hovatartozás miatt nem kell viselkednie, egy bátrabb írásért nem fognak megcsörreni a telefonok. Illetve csörrenhetnek, de egyedül itt fogyasztható vény nélkül a leszarom-tabletta. Tisztában vagyunk azzal, hogy emiatt még újultabb erővel fog támadni a – néha a polgármestertől is független – mindent túllihegő, magukat lojálisnak tartó sajtó, élükön a volt hír- és villamosmegálló bemondó hergelte kommunikációs segédcsapat. A helyzet viszont az, hogy bennünket átkergettek már árkon-bokron, sőt ahogy az oroszok mondják, még a réztrombitán is; megszoktuk már, hogy az új és új janicsárok mindig rajtunk gyakorolják a nyíllövést. Nem fejtünk ki fulmináns ellenpropagandát, de a hülyeséget nem toleráljuk, ilyen esetekben sohasem retirálunk, s a mélyben rejlő (rejtett) okokat mindig is igyekszünk feltárni. Végülis: Iustitia fluctuat, nec mergitur – az igazság hányódik, de nem merül el.
Szalmási Nimród
52 évet élt.
Otromba tréfa vagy valami más?
Az egyetemi vezetés kikerülésével döntöttek. Úgy tűnik, nagy hiba volt.
Ha S. Andrea meg is éli a feltételes szabadlábra helyezését, addigra elmúlik hatvan.
A kislány és édesanyja is jól van.
Ezen az oldalon sütiket használunk. A böngészéssel ezt elfogadod.
További Információkcivishir.hu - Minden jog fenntartva! (2021.01.20)