In memoriam Fekete Zsolt

Debrecen küzdősport-szakírója, Balogh Zoltán még 2006-ban írt terjedelmes cikket egykori mesterétől, mégpedig annak apropóján, hogy Hajós Alfréd-díjat vehetett át. A vagy.hu akkor az alábbi írással méltatta a Fekete Zsoltot.

Gyorsan kell aludni, nem sokat

Fekete Zsolt Hajós Alfréd-díjat vehetett át

vagy.hu | 2006.11.02. | Balogh Zoltán

Debrecen sportéletének több mint negyven éve jellegzetes figurája Fekete Zsolt, nevéhez fûzõdik a Debreceni Dózsa judo szakosztályának megalakítása, s õ volt egyik mestere az olimpiai és világbajnoki bronzérmes, Európa-bajnok Csõsz Imrének is. A szakma mellett tanítványai az élet szeretetét is megtanulhatták tõle, a 63 éves testnevelõ-szakedzõ munkáját az idén Debrecen városa Hajós Alfréd-díjjal ismerte el.

Soha életemben nem láttam öltönyben, bár már ismerem vagy harminc éve. Persze, ettõl még lehet, hogy felöltötte néha a számára szokatlan viseletet, de mindenesetre furcsán festett a sötétbe öltözött emberek között világos ünneplõjében, amikor átvette a díjat. „Nem szóltak, hogy feketében kell jönni. Különben is, nem temetésre készültem” – ad magyarázatot egy mosoly kíséretében az átlagtól eltérõ öltözékére, amikor néhány nappal a díjátvétel után két vörös nagyfröccs társaságában beszélgetünk. Mert, persze, kedvenc frissítõjét tekintve sem halad a tömeggel, az, hogy mások szerint vörösborból fröccsöt készíteni szentségtörés, nem különösebben érdekli, õ így szereti.

A dózsás hõskor

Aztán gyorsan túlesünk a kötelezõ körökön, elmondja, ’65-ben végzett a testnevelési fõiskola tanári szakán, de a középfokú cselgáncsedzõi diploma mellé rögtön megszerezte a szakedzõi végzettséget bizonyító papírokat is. Debrecenbe hazatérve megalakította a Dózsa judo szakosztályát, az eleinte 3-400 fõbõl álló társulat tízéves vándorlás után, 80 fõre leapadva kötött ki a Mikes Kelemen utcai bázison. Az igazi sikerek ’78-tól jöttek, az általa irányított lilák felkerültek az elsõ osztályba, s a csapatot Fekete Zsolt nem csak edzõként, de versenyzõként is segítette. Az újabb minõségi változást a ’81-ben Debrecenben megrendezett cselgáncs Európa-bajnokság hozta. „Az Eb-nek köszönhetõen szaunát építettek, padlófûtést és vadonatúj szõnyegeket kaptunk a már csak általunk használt csarnokba – idézi fel a hõskort, melyet edzõi karrierje egyik legkedvesebb idõszakának tart. - Jöttek is az eredmények, két profit igazoltunk, akik jó hatással voltak a közben felnövõ utánpótlásra.” A dózsás sportolók számtalan egyéni magyar bajnoki érmet nyertek, folyamatosan jöttek a nemzetközi eredmények, és a csapatbajnokságokon rendre a dobogó környékén végeztek, majd ’94-ben az aranyat is megszerezték. Az edzõ intézménynek számított a Mikes Kelemen utcában, soha nem hiányzott az esti edzésekrõl, övé volt a jobb elsõ szekrény a fõöltözõben, félig elkopott talpú barna mûanyag papucsa pedig a védjegyévé vált.

Fekete Zsolt a hivatalos indoklás szerint a Hajós Alfréd-díjat a cselgáncs szakosztály megalapításáért és a küzdõsport debreceni meghonosításért kapta, s olyan kiemelkedõ versenyzõ neveléséért, mint az olimpiai és világbajnoki bronzérmes, Európa-bajnok Csõsz Imre. Ez mind igaz, de ha a IV. danos mester edzõi karrierjét figyelmen kívül hagynánk, egy „Életmûvészetért” plakettet akkor is megérdemelne. Poénjait, történeteit a mai napig emlegetik egykori tanítványai, versenyek után, edzõtáborokban a munka mellett a szórakozásnak is teret engedett. Többek között képes volt olyan „bravúrokra” is, hogy felállás nélkül végigülje a Debrecen-Fonyód közötti vasúti utazást, csak a kártyára koncentrálva, de nyáron, a napi két edzés közti szüneteket is egy napernyõ alatt, sztorizgatva fájerozta végig, még véletlenül sem tette ki magát a nap káros sugarainak. A táborokban a pihenéssel sem sokat foglalkozott, szlogenje szerint: gyorsan kell aludni, nem sokat! Bár a kiszabott edzésmunkát keményen megkövetelte, azon túl nem igazán vette komolyan sem saját magát, sem az akkori viszonyokat. „Miért, mit kellett volna csinálnom - kérdezi vigyorogva -, minden hétvégén versenyen vagy edzõtáborban voltam, de szó se róla, élveztem a sportot és az életet. Különben sem szabad véresen komolyan felfogni a dolgokat, meg kell találni a munka és a szórakozás közti egyensúlyt. Szerintem ez hiányzik a mostani élsportolókból. Akkoriban sokkal több volt a Dózsa, mint egy judoklub, edzéseken kívül is összetartottunk, mindig jó volt a hangulat. Nagyon szerettem a sportolóimat, felnõttként kezeltem õket, benne voltam minden buliban, de emellett igyekeztem a legjobb körülményeket megteremteni számukra.”

Persze, ezt sem a megszokott módon tette, dózsás edzõként állandóan cukkolta a rendõröket, folyamatosan ment a zrika a bajnok kézilabdacsapat szervnél dolgozó játékosaival is. „A hülyeséget félretéve, sokat köszönhettünk a rendõrség akkori vezetõinek, volt olyan idõszak, amikor nyolc sportállás állt a szakosztály rendelkezésére, s a yardon soha nem piszkálták a srácaimat.”

Barcelona után

A rendszerváltás azonban a klubot is megropogtatta. „’90-ben már érzõdtek a gondok, de Csõsz Imi ’92-es barcelonai olimpiai bronzérmének köszönhetõen a következõ évben még 4,5 milliót kaptunk. Aztán a város már nem támogatta az egyéni sportágakat, ’98-ban megszûnt a Debreceni Dózsa, s bár még 2002-ig társadalmi munkában dolgoztam az új klubnál, a DRSE-nél, de azóta nincs kapcsolatom a sportággal - mondja rezignáltan, majd hozzáteszi: Mára széthullott az egykori csapat, mindenki járja a maga útját. Ma már csak ritkán jövünk össze néhány tanítványommal, ilyenkor bográcsban fõzök valami jót.”

A sporttól azért nem szakadt el teljesen a Debreceni Egyetemen 1968-tól 2005-ig fõállásban testnevelést tanító egykori edzõ nyugdíjazása után ugyanitt óraadóként heti tíz órában labdarúgást, önvédelmet és kosárlabdát oktat a hallgatóknak. „Jól jön ez a kis pénz a nyugdíj mellett, bár amúgy sem vagyok egy otthonülõ típus, 63 évesen is élvezem a munkát.”

A beszélgetés végén még elmeséli, a díjátadás után a Lyceum Hotelban tartott fogadáson odaült mellé egykori versenyzõje, a város tûzoltóparancsnoka, Kovács Ferenc. Persze, nem hagyta szó nélkül, kajánul csak annyit jegyzett meg díszegyenruhás, kopasz tanítványának: „Ferikém, legalább egy parókát felvehettél volna ehhez a jelmezhez!”

Nevetek, a poén most is ugyanúgy ül, mint egykor edzés után a Mosoly presszó aprócska kerthelyiségének pléh asztalánál. Majd elkortyolja maradék fröccsét, közben lefixálunk egy nyári bográcsozást, aztán jellegzetes, mackós járásával elindul hazafelé.