Monostorpályiban minden meccs falunap

- Bajnokcsapat! Bajnokcsapat! Bajnokcsapat! – skandálták torkuk szakadtából ütemesen az öltözőben ugrálva a Monostorpályi SE labdarúgói a megyei első osztály utolsó, május 27-ei fordulóját követően. – Bajnokcsapat! Bajnokcsapat! Bajnokcsapat! – hallották a Vágó András Sporttelep épülete előtt az éremátadás ünnepélyes ceremóniájára várakozó 150-200 drukker. – Bajnokcsapat! Bajnokcsapat! Bajnokcsapat! – visszhangozta a 2 ezer 200 lakosú falu sporttelepe körüli erdő. Persze az már tudvalévő volt az előző heti bajnoki forduló után, hogy a dobogó legmagasabb foka előtti néhány évnyi toporgás után, a csapat egykori játékosa, a sikerhez talán szemtelenül fiatal Bereczky Bence vezetésével célba ért a gárda.

De az utolsó meccs, mégiscsak az utolsó meccs! Lezárul a bajnokság, egy korszak, átvehetik az érmeket a játékosok, a szakmai stáb tagjai, és már semmi sem jöhet közbe, ami elvehetné tőlük ezt a dicső címet. Ráadásul dupla bajnokavatóra készült szombaton Monostorpályi! Az ifjúsági csapat, a felnőttek meccse előtt, bajnoki döntőt játszott a hajdúböszörményi fiatalokkal. Az első helyen tanyázó házigazdáknak elég lett volna az iksz a 31 ezres város nyomukban törekvő fiataljai ellen, de a monostorpályiak 3–1-el behúzták a találkozót. És ki az ifisták mestere? Bereczky Berce!

Az ünnepi ceremónián ott volt Vitányi István, a térség országgyűlési képviselője, és Pajna Zoltán, a vármegye első embere, aki, hogy a monostoriaknak még emlékezetesebbé tegye a bajnokavatót, egyedi érmeket készíttetett, mellé pedig a feliratával az eseményt idéző, több literes üvegben pezsgőt adományozott. Vitányi István pedig egy előzetes vicces megjegyzésre reagálva nem kevesebbet állított, minthogy ő szívesen lesz a monostorpályi focicsapat kabalája, ha ez hozzásegíti őket a sikerhez. Egyébként pedig választókörzete 41 települése közül Monostorpályi abban különleges, hogy ők bajnoki címeket tudnak szerezni. Egy év múlva is örömest itt lesz, amikor – reményei szerint – egy szerényebb cél elérést, nevezetesen az NBIII.-ban való bentmaradást fogják majd megünnepelni.

Addig azonban még hosszú az út. Először is be kell jutni a nemzeti bajnokságba, ami egy osztályozó sikeres megvívásán keresztül vezet majd. Utána pedig helyt kell állni ott. Ráadásul nem is akármilyen körülmények mellett, hiszen a megyei bajnokság utolsó meccse a hajdúböszörményiek ellen, a bajnokavató mellett a búcsút is jelentette a lelátó nélküli, hepehupás felszínű sportpályától. Két hét múlva jönnek a munkagépek és előbb tarolnak, majd építenek, a monostorpályi csapata pedig még a hazai meccsein is idegenben, ha marad a megyében, akkor Hosszúpályiban, ha feljut az NBIII.-ba, akkor Létavértesen játszik. A közönség azonban bizakodó. De maradjunk az utolsó hazai meccsnél, amelyen a Cívishír is ott volt.

A GPS-t követve a Debrecen, létavértesi út, majd négy kilométer erdei homok út, és már ott is vagyunk a Vágó András Sporttelepen, ahová még a faluból egy vékonyka aszfaltcsík sem vezet. Néhai Vágó András, Monostorpályi egykori, nagy focibarát polgármestere volt. Lelátó nincs, a nézők játéktértől néhány méterre futó korlátok mentén állják végig a meccseket. Ennek a közelségnek azonban varázsa van: együtt lehet élni a sporttal, hallani mindent, amit a játékosok, játékvezetők, edzők beszélne. És persze mindezt, no meg a játéktéren történteket is, illik kommentálni. A meccsre természetesen leginkább kocsival érkeznek az emberek, parkoló a pálya szélétől 20 méterre kezdődik a kerítés mellett. Nézők? Elég az hozzá, hogy az ifimeccset is majd’ 200-an nézték végig.

Mi a második félidő elejére érkeztünk, és szó szerint megyünk az orrunk után. Merthogy a katonai gulyáságyúban készült a babgulyás, két üstben pedig a sertéspörkölt.

Falusi népünnepély lesz itt. Legalább 300 drukkert várunk a díjátadás utánra – magyarázza a szakács, és hogy tényleg különleges hangulat lesz, azt az elektromos zeneszközét hangoló helyi aranytorkú énekes is garantálja. – Az utóbbi négy évben egy hazai mérkőzésre sem emlékszem, vagyis csak az első félidőre. A másodikra már berúgattak. Idegenbe, mikor megyünk, én vagyok a sofőr. Itthon pedig segítek a főzésben, ha úgy adódik. Jó barátságot ápolok az összes játékossal

– ezt már Varga Dominik magyarázza a gulyáságyú mellől.

Mi pedig utunkat a pálya felé vesszük, ahol érik az ifi bajnoki címe. Somogyi Rita és testvére, Erika csendesen szotyizik az egyik padon. Rita a beszédesebb, Erika inkább csak bólogat. – Minden meccsen kint vagyunk, a hangulat csodálatos, emiatt jövünk. Maximálisan elégedett vagyok a csapat teljesítményével. Kiszurkoltuk a bajnoki címet, két-három éve ezért drukkolunk. Nem számít, ha esik az eső, bemegyünk a kocsiba vagy előkerül azesernyő. Itt, a pálya szélén családias a hangulat, jószerivel mindenki ismer mindenki. A falunak is hiányzott már az az összetartó erő, amit a labdarúgócsapat sikere hozott meg. A foci beszédtémát ad egyre inkább, és mindenki pozitívan beszél a fiúkról – mondja lendületesen Rita, aki egyre hangosabbra veszi a beszédét, mert mellette egy kézihajtású tülökkel ad meccshangot egy férfi. – Szabó József, törzsdrukker – mutatkozik be a férfi. – Minden meccsünkön, az idegenbelieken is ott vagyok. Megyei bajnokok vagyunk. Köszönet nekik, vezetőiknek, remélem a kupában is sikerrel fogunk majd menetelni. Büszke vagyok a csapatra, amely rendkívül jól képzet, technikás srácokból áll. Nagyon jó az összetartás, baráti kapcsolatot ápolnak egymással, az edzővel, a szakmai stábbal, a szurkolókkal, és mindez együtt komoly egységet képez. Ebben rejlik a csapat ereje. Fiatal az edzőjük. Akár még játszhatna is. Játszott is, csakhogy ő az iskola mellett az edzősködést választotta. Ebben tud kiteljesedni, és nagyon ügyesen csinálja – mondja egyszuszra a törzsszurkoló, aki a nagylevegővétel után elmondja még, hogy vannak helyi és nem helyi focistáik, a monostorpályiak jelentik az utánpótlást, de most több a légiós. Befogadó a csapat, a település. A stáb az igazolásokat nagyon jól csinálja.

Közeledik a felnőttcsapat meccse, már több mint kétszázan álljuk körbe a pálya szélét. Egy nigériából származó orvossal is szóbaelegyedünk, ő többedmagával Debrecenből jár ki. – Ezt a csapatot csak szeretni lehet, és a falut is! Olyan jó közösség, jó a légkör – válaszol kérdő tekintetünkre, amit már tovább is viszünk, hiszen a vármegye közéletének egyik ismert személyisége, Ménes Andrea, Vámospércs polgármestere száll ki többedmagával egy autóból. – Az unokaöcsém is játszik, néha eljövünk a meccseire, nagyon jó a közösség, a csapat – mondja, aztán már újabb ismerősöket üdvözöl, közük egy fiatalasszonyt, aki házi pogácsával kínálja az ismerősöket. Kisvártatva a spori lefújja az ifimeccset, 3–1 a hazaiaknak, ezzel ők is megyebajnokok. – Jobbak voltak, mint mi. Ennyi… – veti oda az egyik vendégjátékos a maroknyi böszörményi drukkercsapatnak, aztán ballag az öltöző felé. Nem úgy a monostorpályi ifisták! Körbe turnézzák belülről a korlátot, pacsiznak, ujjonganak, ölelkeznek a drukkerekkel, majd előkerül egy hatalmas üveg pezsgő, és már egészen fiatalon megtapasztalják, milyen a közönség tapsától kísérve, ugrálva és kiabálva ázni a pezsgőesőben.

Pár perc késéssel kezdődött a felnőttek meccse. Addigra megtelt a parkoló, két sorban állnak az autók. Bereczky Bence fekete mezt húz magára, a játékosai is ilyenben vannak. – 3–1 lesz ez is, meglátjátok! – beszélgetnek a nyugdíjasokból álló monostori B-közép tagjai, majd elkezdik püfölni a dobokat. – Monostor, Monostor, Monostor…! – igyekeznek túlkiabálni saját dobverésüket. Mi pedig, ellentétben a játékhoz bekiabálásaikkal kommenteket fűző közönséggel, csendben szemléljük a pályán történteket.

Az első félidőben két csodaszép akciógóllal már el is döntötte a meccset a Monostorpályi. Erőnléttel nincs baj, a begyakorolt játékszituációk működnek, a védekezés szervezett és tervszerű, a támadások lendületesek és együtt mozog a csapat, mindenki tudja a helyét a pályán. Látható, hozzáértő ember foglalkozik velük.

A második félidőben egy-egy gól esett, és igaza lett a tapasztalt futballdrukkernek, a felnőttek is 3–1-re győzték le ellenfelüket. Ünneplésük kicsit visszafogottabb, mint amilyen a fiataloké volt. De azért itt is volt örömködés, sőt a nyugdíjas drukkerek még színes füstölővel is készültek a lefújás utáni percekre. Mindenki indul a sporttelep épülete felé. A futballisták a közönséggel együtt hangosan, ahogy kell egy bajnokavatóra, mi pedig Basa Attilával, a sportkör elnökhelyettesével csendesen beszélgetve. – A jövőre nézve a célunk az, hogy az elment focistáinkat haza hozzuk, ezzel erősítenénk a keretet. Monostorpályi kiérdemelte ezt a sikert. Ilyen szurkolótábor sehol nincs! Hétről hétre közösségi esemény a meccs. Főzünk, élőzene van, ünnepelünk minden meccs után. Olyan, mint egy falunap. Békében, összefogással, szeretettel vagyunk. Debrecenből, Hosszúpályiból, Konyárról, Létavértesről vannak törzsszurkolók. A csapat titka az erős összefogás, egymás tisztelete, segítése. És mindez most két bajnokcsapatot is adott a falunknak. Mindennek a motorja pedig Bereczky Bence, az edző. Ő volt az ificsapat trénere, aztán a felnőtteket illetően is neki adtunk bizalmat, mivel tudja motiválni a gyerekeket, szófogadóak nála a játékosok, betartják a taktikai utasításait, jó terhelést kapnak a focisták, és ha kell, kiáll a focistáiért – lendül bele Basa Attila, aki egyre hangosabban beszél, hiszen önkéntelenül is az öltözőből érkező ütemes örömhangra figyelünk. – Bajnokcsapat! Bajnokcsapat! Bajnokcsapat…!

CH