Veizer Roland visszavonult, és van mit mesélnie az elmúlt két évtizedről

A Cívishír szerkesztőségében láttuk vendégül Veizer Rolandot, akiben az elmúlt két évtized legmagasabban jegyzett debreceni játékvezetőjét tisztelhetjük, megjárta az NB I-et és a nemzetközi porondot, nyáron azonban szögre akasztotta a sípot, és – az apaságra készülve – immár a civil életben boldogul.

Cívishír: Emlékszel még az első élményedre a futballal kapcsolatban?
Veizer Roland: Nagyvárad a helyszín, ott születtem, és nőttem is fel. Az udvarban, ahol laktunk egy idősebb szomszéd srác vitt a nagyváradi Bihar FC mérkőzéseire, majd átvette ezt a szerepet keresztapám. Az udvaron és a parkban a gumilabdát természetesen állandóan rúgtuk a szabadidőnkben, pedig én nem fociztam versenyszerűen, hanem úsztam, hiszen apám vízilabdázott, félig én is az uszodában nőttem fel.

Cívishír: A Bihar FC-nek volt bármi köze a Nagyváradi AC-hoz, amely a második bécsi döntés után a magyar bajnokságot is megnyerte, és az első vidéki bajnokcsapataként írta be magát a történelembe Magyarországon?
Veizer Roland: Semmi közük egymáshoz. A Trianon előtt, 1910-ben alapított Nagyváradi Atlétikai klub a hatvanas években megszűnt, mint ahogyan az ötvenes években alapított FC Bihart is utolérte a végzet 2017-ben, de érdekes módon mindkettőt újraélesztették. Előbbi ötödosztályú, utóbbi pedig most a harmadosztályban szerepel.

Cívishír: Debrecen mikor vált az új otthonoddá?
Veizer Roland: Az 1989-es romániai forradalom után a szüleim elváltak, majd 1990-ben édesanyámmal és testvéremmel Debrecenbe költöztünk, amikor én 11 éves voltam. Itt folytattam az úszást, de már egyáltalán nem motivált, így inkább focizni kezdtem, és lettem igazolt labdarúgó. A futballkarrierem a megyei bajnokságokra korlátozódott.

Cívishír: Isteni sugallat, vagy mi kell ahhoz, hogy valaki bíráskodásra adja a fejét, és felvállalja mindazt, ami ezzel jár?
Veizer Roland: Egy gyerek sem úgy nő fel, hogy focibíró akar lenni, én sem arról álmodoztam. A nyolcvanas években engem az AC Milan ragadott magával, Marco van Basten akartam lenni. Húszévesen azonban a megyei bajnokságban annyira elégedetlen voltam a játékvezetés színvonalával, hogy azt mondtam magamnak: ezt én sokkal jobban tudnám csinálni! Éppen akkor indult egy játékvezetői tanfolyam, amire beiratkoztam. A debreceni városi bajnokságban kezdtem kispályán, illetve a körzetiben is jutott szerep. Már az első meccs után elment a kedvem az egésztől, már azon gondolkodtam, hogy a bírómezt és a felszerelést kinek adjam. Aztán adtam még egy lehetőséget magamnak, majd még egyet, és fél év után már azt a visszajelzést kaptam, hogy komolyabban kellene ezzel foglalkozni, mert megy nekem.

Cívishír: A debreceni kispályás bajnokság jó iskola lehetett, hiszen alig van olyan bírói ítélet, amit ne kommentálnának így vagy úgy a játékosok…
Veizer Roland: Az biztos, hogy a városi dühöngőben a toleranciát és türelmet lehet fejleszteni! Egyébként minél magasabb a szint, annál könnyebb a játékvezetés, hiszen egy bizonyos szint fölött már lehet olvasni a játékot, tudatosan zajlik minden – más szempontokból meg természetesen nehezebb: tv közvetítés, külső „nyomás”, nagyobb tét, stb. Alsóbb szinten nem csak fizikálisan, hanem fejben is sokkal képzetlenebbek a játékosok, hamarabb elszabadulnak az indulatok. Egy profi sportoló háromszor is meggondolja, mit tesz a bíróval, vagy mit mond neki, hiszen az állásával, az egzisztenciájával játszik. A megyei bajnokságokban, vagy a kispályás amatőr fociban ebből a szempontból nincs vesztenivaló, és sokszor nincs szabály, vagy törvény sem. Olyan, mint az utca, megnevel.

Cívishír: Falusi meccsen kaptál monoklit, vagy kergettek meg?
Veizer Roland: Nem kaptam, de volt rá szándék. Azt a meccset be is szüntettem. Hajdúszováton beszaladt egy néző, és meg akart ütni, pedig a szabályoknak megfelelő döntést hoztam, amikor nem szakítottam meg a játékot tétlen les miatt, felülbírálva a partjelzőmet. A helyzetből gól született, amit egy hazai szurkoló nehezen viselt, berohant a pályára, nagy lendülettel jött felém, és meg akart ütni, de én elhajoltam, utána pedig már lefogták, kivitték. Én mindenesetre azt a meccset az eset után lefújtam.

Cívishír: Hajdúszovát kapcsán nem csak bíróverésre, hanem tömegverekedésre is emlékszünk.
Veizer Rolnad: Nem csak ott, máshol is ért atrocitás játékvezetőket. Egy barátomat Nagyrábén ütöttek ki úgy, hogy a mentőben tért magához.

Cívishír: Egy focibírónak milyen eszköze lehet arra, hogy féken tartsa az indulatokat?
Veizer Roland: Nem az a jó játékvezető, aki úgy osztogatja a lapokat, mint a Mikulás a szaloncukrot, hanem meg kell találni a hangot a játékosokkal, el kell fogadtatni magad velük, éreztetni kell, azért vagy jelen hogy segítsd a játékot, persze nem árt ha eltalálod a helyes ítéletet. Rengeteg pszichológia van ebben a szakmában, hiszen nincs két egyforma játékos, mindenkivel máshogy kell szót érteni.

Cívishír: A megyei bajnokságból milyen képességek által emelkedtél ki, és léptél feljebb a ranglétrán? Vagyis mi a jó focibíró erénye?
Veizer Roland: Egy barátommal eljátszottunk a gondolattal, hogy kézilabda-játékvezetőnek kellene menni, mert ott jó csajok vannak, de miután legfeljebb általános iskolában kézilabdáztam, vélhetően nem tudtam volna ott kiteljesedni. Futballistaként ugyan nem vittem sokra, de az az én közegem, ismerem a légkört, milyen az öltöző szaga, a játékosok gondolkodása. Az a játékvezető tud együtt élni a játékkal, aki ezt mind tudja, aki egy öltözőből jött. Bennem egy idő után nagy akaraterő is munkálkodott, rögös volt az út, de 2003-ra elértem az NB III-at, 2005-ben pedig már az NB II-es keret tagja lettem, az első NB I-es meccsemet pedig 2007 nyarán vezettem, nyolc évvel azután, hogy elkezdtem ezt a szakmát.

Cívishír: Vonj mérleget!
Veizer Roland: Az NB I-ben 75 mérkőzést vezettem, további 26 élvonalbeli találkozón voltam tartalék- vagy alapvonali asszisztens, ahogy mostanában nevezik, tehát 101 NB I-es meccsen működtem közre. Az NB II. esetében ez a szám több mint 240, ebből 161-et vezettem.

Cívishír: A számok tükrében elégedettséggel nyugtázod a karriered?
Veizer Roland: Van bennem hiányérzet, lehetnének a számok – különösen az NB I-é – magasabbak, hiszen én tényleg mindent a játékvezetésnek rendeltem alá. Előfordult, hogy csak azért mondtam fel a munkahelyen, mert nem akartak elengedni egy hét közi kupameccsre. Amikor közölték, hogy nem mehetek el korábban, beadtam a felmondásom, tíz perc múlva már kocsiban ültem, és tartottam a helyszín felé.

Cívishír: Megérte?
Veizer Roland: Azt hiszem, összességében megérte. Ha ezt vesszük, hogy egyszerre mintegy 3500 labdarúgó-játékvezető tevékenykedik az országban, és én hét éven keresztül nagyjából a legjobb 16 tagja voltam, akkor arra büszke lehetek. Vagy arra is, hogy az NB II-essel együtt tizenhét évig körülbelül a legjobb negyven magyar játékvezető között tartottak számon.

Cívishír: A magasabb NB I-es számot hogyan érhetted volna el?
Veizer Roland: Nyilvánvalóan velem is volt gond, nem csak a körülményekkel. Amikor szűkítették az NB I-es keretet, és kimaradtam, az nagyon megviselt, talán túl könnyen feladtam azt, hogy visszakerülök. Egy pszichológus talán segített volna, de már mindegy. Az sem vált a javamra, hogy később egy kispályás focin elszenvedett keresztszalagszakadás miatt kivontam magam a forgalomból úgy másfél évre. Háromszor műtöttek.

Cívishír: Azt ugye ki lehet jelenti, hogy szűkebb pátriánk legmagasabb jegyzett bírója te voltál az elmúlt két évtizedben?
Veizer Roland: A derecskei Sápi Csabával képviseltük a régiót az NB I-ben, de ahogy ő 2008-ban kiszállt, azóta igen, én voltam a legmagasabban jegyzett játékvezető. Azért említsük meg Berettyán Pétert, aki asszisztensként vitte egészen sokra a nemzetközi porondon is, és az én NB I-es mérkőzéseimnek is legalább a 80 százalékán lengetett. Egy játékvezetőnek nagyon nagy szüksége van jó asszisztensekre.

Cívishír: Apropó, Berettyán Péter! Ő szép nemzetközi karriert is befutott partjelzőként. Neked ebből mennyi adatott meg játékvezetőként?
Veizer Roland: Az első nemzetközi tétmeccsen egy U21-es portugál-angol volt, igaz, csak tartalékként, de akkor is nagy élményt jelentett. Összesen 25 alkalommal működtem közre a nemzetközi porondon, volt ebben olyan Európa-liga csoportmeccs, mint a Juventus-Manchester City vagy a Bilbao–Madeira. Utóbbin Michel Platini, akkori UEFA-elnök be is jött az öltözőnkbe üdvözölni minket. Törökországban Roberto Carlosszal találkoztam, aki akkor Fenerbahce játékosa volt. Bajnok Ligája-mérkőzés is megadatott, mégpedig egy Marseille–Zsolna találkozó, de több válogatott mérkőzésen is jártam.

Cívishír: Jelenleg debreceni bíró esélyes arra, hogy bekerüljön az NB I-es keretbe?
Veizer Roland: Hajdú-Biharból utoljára én vezettem NB I-es meccset. NB II-ben vannak ketten, Nazsa Tamás és Nagy Norbert. Én személy szerint egyiküket alkalmasnak találom arra, hogy az élvonalban is vezessen, ahol jelenleg asszisztensként a debreceni Horváth Róbertet foglalkoztatják.

Cívishír: Régen a megyei bíróbizottság évzáró bulijain megválasztották viccből a legnagyobb bakikat. Te mivel kerültél volna be a citromdíjasok közé? Nevessünk egy kicsit!
Veizer Roland: Egy Nagyhegyes–Sárrétudvari meccset vezettem a Megye I-ben. Jobbról jött a nagyhegyesi kontra, a kiugratás, és a nem túl sportos alkatú kolléga lemaradt. Középen is érkezett egy támadó, és én jobban figyeltem a lesre, mint a lényegre, a szemem sarkából, úgy a periférián azt láttam, hogy gól, meg is adtam, miközben fölé lőtték. A kapus el akarta végezni a kirúgást, én meg mutattam a középkör felé, hogy gól. Nem értették, mi történik, és kezdtem érezni, hogy itt valami baj van. Ilyenkor mit csinál egy bíró? Kimegy az asszisztenséhez, mert majd ő segít! Ki is mentem, kérdeztem, mi történt, mire jött a válasz: nem tudja. Már a kétségbeesés kerülgetett, de szerencsére a partjelző válla felett átnézve kiszúrtam az ellenőrt, aki diszkréten jelezte, hogy nem gól. Visszavontam, de lépni alig tudtam a szégyentől. A Sárrétudvariból többen is játékvezetők lettek később, azóta is emlegetik. Az NB I-ben egy komolyabb hibára emlékszem, már csak azért is, mert néhány hétig szabad hétvégéim voltak emiatt: egy Győr–Haladás meccsen nem adtam meg a vendégeknek a hosszabbításban egy nyilvánvaló tizenegyest, ráadásul később kiderült, hogy a Haladás egyenlítő gólja lesből született. Mindez két percen belül történt. Már az öltözőben tudtam, hogy nagyot hibáztunk. A meccs után megkerestem Csertői Aurélt, aki akkor a Győr edzője volt, és elnézést kértem tőle. Úgy nézett rám, mintha földönkívüli lennék.

Cívishír: Halljunk egy játékvezetői bravúrt is!
Veizer Roland: Egy Siófok–Szeged meccsen megérzésből, illetve a védő testbeszédéből, a mimikájából következtetve adtam meg egy tizenegyest, mert nem láttam az esetet, hiába voltam közel. Takarásban történt a szabálytalanság, és azonnal nem is fújtam. A többiek reklamáltak, hogy nem tizenegyes, de én láttam a védőn, hogy „bűnös”. Két ütemmel később megadtam a tizenegyest! Mint később kiderült, jogosan.

Cívishír: A VAR-ról mi a véleményed?
Veizer Roland: Győrben nekem sokat segített volna! Nagyon hasznosnak tartom azzal együtt is, hogy vannak gyerekbetegségei, hiszen újdonság még. Szerintem sokkal igazságosabb így a labdarúgás. Természetesen mindig lesznek véleményes szituációk, mondjuk olyan szabálytalanság, amire tízből öt ember piros lapot adna, a másik öt pedig csak sárgát.

Cívishír: Egzisztenciát tudtál teremteni a játékvezetésből?
Veizer Roland: Ma már tudnék, hiszen ahogy a labdarúgók, úgy a játékvezetők is lényegesen többet keresnek, mint amikor én az NB I-es keret tagja voltam. Ma már hivatásos bírók tevékenykednek az NB I-ben, mi pedig csak a meccspénzt kaptunk. 2007-ben, amikor én kezdtem, ez az NB I-es mérkőzés esetében bruttó 50 ezer forint volt.

Cívishír: Egy kezdő pedagógus majd’ teljes havi bére volt ez akkoriban!
Veizer Roland: Tudom, és nem panaszkodom, csak azt mondom, hogy arányaiban ma jobban keresnek a játékvezetők. Különösen a nemzetközi porondon dotálják jól a bírókat. Amikor először szembesültem azzal, hogy mennyit kerestünk egy Bajnokok Ligája- vagy egy Európa-liga mérkőzésen, tátva maradt a szám, még álmomban sem gondoltam akkora összegre. Anyagilag megéri játékvezetőnek lenni, maradjunk ennyiben.

Cívishír: Mindennek ára van! Mekkora autót tudnál most venni, ha annyi forintot lenne, ahányszor elküldtek melegebb éghajlatra?
Veizer Roland: Nagyon nagyot, és minden bizonnyal neked is vehetnék egyet!

Cívishír: A futballbíró is ember – amikor éppen nem a pályán dirigáltál, akkor miként teltek a napjaid?
Veizer Roland: A legtöbbet kereskedelemben dolgoztam, de szállodaigazgató is voltam Nyíregyházán. Ahogy említettem, mi még nem profiként fújtuk a sípot, mint a maiak, és elég nehéz volt a munkát összeegyeztetni a játékvezetéssel. Nemcsak a meccsek vannak ugyanis, hanem egy NB I-es, NB II-es bírónak edzenie is kell, és meló után este még elmenni futni – különösen télen – nem mindig felemelő érzés, ráadásul ott vannak még az edzőtáborok, évközi felmérések. Az összes szabadságom ráment ezekre mindig. Megkönnyebbülés is, hogy ma már nincsenek ilyen gondjaim, jelenleg egy cseh multinacionális cégnek vagyok a régiós képviselője.

Cívishír: Ki mástól tanulhatnának a fiatal hajdú-bihari focibírók, mint attól, aki az NB I-et és a nemzetközi porondot is megjárta? Vannak pedagógusi ambícióid?
Veizer Roland: Sokáig aktív tagja voltam a megyei játékvezetői bizottságnak, de néhány éve személyes okok miatt eltávolodtam. Az utolsó mérkőzésemet követően Hanacsek Attila elnök úrral, az MLSZ Játékvezetői Bizottságának első emberével volt egy beszélgetésem, ahol felmerült ez a kérdés, és azt mondtam, hogy ha a megyében van rá igény, akkor kötelességem és szívesen segítek. Most éppen játékvezetői ellenőrként járom a megyét, nemrég kezdtem, mindenre nyitott vagyok.

Cívishír: A gyerekedet támogatnád abban, hogy futballbíró legyen?
Veizer Roland: Ráerőltetni nem fogom, de ha ő erre adja a fejét, akkor természetesen támogatom. Különösen akkor, ha látom rajta, hogy szívvel-lélekkel csinálja, mert igazán csak így van értelme. Egyébként nemsokára megszületik a gyerekem.

Cívishír: Előre is gratulálok! Nem kapkodtad el a családalapítást!
Veizer Roland: Idén töltöttem a negyvenhármat, kétségtelen, hogy nem siettem el, de kérdem én, hány nő viseli el azt, hogy a párja hétvégén soha sincs otthon? Lehet, van olyan, aki örülne ennek, de ilyenre én nem találtam. Volt olyan párom, élettársam, aki azt mondta, hogy házasodjak össze az MLSZ-szel. A játékvezetői pálya – különösen akkor, ha az ember mindent feltesz rá, mint én – nem éppen párkapcsolatbarát tevékenység, hogy szépen fogalmazzak. Egy NB I-es edzőtáborban egyszer összeszámoltunk, hogy a többség elvált.

Cívishír: Zajlik a labdarúgó-világbajnokság. A lázában égsz?
Veizer Roland: Régen egy percet sem hagytam ki egy világbajnokságból, de ez ma már nincs így, a munka és a család miatt nyilván nem tudom mindegyiket megnézni, de remélem, hogy azért a többségét sikerül. Most leginkább a nagykárolyi Kovács Istvánnak szurkolok, az egyedüli magyarnak, aki pályára lép, de azért vannak örökös kedves csapataim. Gyerekkorom óta a németeknek és a hollandoknak szurkolok, ha már a magyarokért nem szoríthatok.

[Beillesztett cikk: Katarban már be is mutatkozott Tisza, az egyetlen magyar szereplő]

Cívishír: 1986-ban hétéves voltál, amikor a magyarok utoljára világbajnokságon szerepeltek. Mit gondolsz, hány éves leszel, amikor ismét kijutnak?
Veizer Roland: Amikor a szülővárosombeli Jenei Imre lett a szövetségi kapitány, komoly reményeket fűztem a magyar válogatott szerepléséhez, de nem lett belőle semmi. Az idő múltával aztán elvesztettem a lelkesedésemet is, bár kétségtelen, hogy az elmúlt néhány évben szemmel látható a fejlődés. Kérdés, hogy ez lendület kitart-e addig, hogy a következő világbajnokságra kijusson a csapat? Egy vb-re ugyebár sokkal nehezebb kijutni, mint egy Európa-bajnokságra.

Cívishír: A következő, amerikai, mexikói, kanadai közös rendezésű világbajnokságot már 48 csapat részvételével rendezik a mostani 32 helyett!
Veizer Roland: Akkor legyünk optimisták, 2026-ban kijutunk a világbajnokságra!

Cívishír: A Lokiért dobban a szíved?
Veizer Roland: Nemcsak a Lokiért, hanem mindegyik debreceni csapatért dobban, sportágtól függetlenül. Mint ahogyan minden nagyváradi csapatért is dobban. Egy kicsit bánom, hogy soha nem vezethettem tétmeccset a DVSC-nek, mert debreceniként nekem ez eleve kizárták, de némi vigaszt jelent az, hogy barátságos, felkészülési mérkőzésen többször fújtam a Lokinak. Sőt, egyszer még egy DVSC-Nagyvárad meccs is megadatott! Akkor dobbant ám nagyot a szívem, pedig csak egy felkészülési mérkőzés volt.

Cívishír: Az „utolsó szó jogán” mit mondasz?
Veizer Roland: Köszönöm, hogy gondoltatok rám a visszavonulásom alkalmából! Remélem, nem kell szégyenkeznie senkinek miattam sem itthon, sem külföldön! Gondolok a szüleimre, más hozzátartozóimra és azokra, akik szorítottak értem. Néhányakat én motiváltam abban, hogy játékvezetőkké váltak, ami megtisztelő, de azt üzenem a fiataloknak, hogy inkább sportolók legyenek, mint bírók. Köszönettel tartozom a támogatásért, bizalomért az MLSZ JB vezetőinek, Puhl Sándornak, Vágner Lászlónak, Hanacsek Attilának, a megyei vezetőknek, Divinyi Bélának, Németh Vilmosnak, a segítő kollégáknak, Kiss Jánosnak, Szabó Imrének és Székely Ferencnek. A játéktéren igyekeztem felelősségteljesen rászolgálni a bizalomra.

Cs. Bereczki Attila

[Beillesztett cikk: A Netflix bemutatja: a velejéig korrupt FIFA, avagy így lehet vb-rendezést venni]