Tizenöt éves a Nemzeti Gyalázat Napja. Emlékezzünk!
Öt év nem számít történelmi távlatnak, így indulat- és érzelemmentesen nem lehet elvégezni egy esemény elemzését – írtuk a Cívishíren 2009-ben, december 5-én, a kudarcba fulladt népszavazás ötödik évfordulóján. Tizenöt év sem történelmi távlat, ezért most SEM indulat- és érzelemmentes elemzés következik.
Az elmúlt tizenöt év arra volt jó, hogy még több érzelem törjön rá az emberre, ha felidézi a Gyurcsány Ferenchez, az akkori MSZP-hez és az azóta már panoptikumba került, de politikai zombiként még néhol feltűnő SZDSZ-hez köthető Nemzeti Gyalázat Napját. Tudniillik többen osztoztak és lubickoltak itt a bűnben, igazságtalan lenne csak Gyurcsányon elverni a port. Az akkori teljes balliberális oldal – akarom mondani az annak nevezett politikai tábor – a sajtójával együtt kivette részét a nemzetgyalázásból.
Tehette, mert valamiféle paranoid etnikai-kulturális megkülönböztetés rombolja a Kárpát-medence magyarságát a mai nap is. Nem kell Gyurcsányig menni, tetten érhető Debrecenben is! Amikor a DEAC hokicsapatának mérkőzésein a hazai szurkolók közül többen bő nyállal „büdösrománoznak”, ha történetesen valamelyik székelyföldi csapat a vendég, akkor meg kell állapítanunk, hogy a probléma meglehetősen súlyos, és
a nemzetpolitika 2019-en az egymillió új állampolgárral együtt sem sikerágazat.
Rendkívül fontos a külhoni magyar identitás megőrzésére tett törekvés, de ha a nemzet velejében rohadás van, akkor Gyurcsány és csapata minden választási kampányban elő tud állni olyan videóval, amely „sötét elemként” festi le a határon túli magyart, aminek aztán súlyos következménye az etnicista attitűd, akár a hokimeccsen is.
Okos történészeinktől tudjuk, ennek a problémának az internacionalizmus eresztett mély gyökeret valamikor a Rákosi-, majd Kádár-rendszerben. A debreceni jégcsarnokban románozó fiatal az apjától és anyjától tanult, meg a nagyapjától, akik sajátos magyar bolsevizmusban szocializálódtak. Ez volt az egyetlen internacionalista képződmény Közép-Kelet Európában. Gondoljunk csak Ceausescura, a legvéresebb diktárorra, akinél nagyobb román nemzetvédő még nem termett, és aki minden nap elhullatott néhány könnyet a Pruton túli (ma moldáviai) testvéreiért, amíg szitává nem lőtték a gaztettei miatt. Paradox módon a szomszédaink mindegyikében együtt járt a bolsevik hitvallás és az erőteljes nacionalizmus, addig
a magyar komcsi ki sem ejtette száján a „Trianon” szót, mert abban valami szörnyű vírust látott, de minimum egy áttétes rákot.
Kádár János úgy igyekezett elnyerni a szomszédos országok bizalmát, hogy magas ívből tett a magyar kisebbségek folyamatos jogtiprására, és tett mindenükre. Így nőttek fel nemzedékek, akiknek az erdélyi így lett „román”, a kárpátaljai „ukrán”, a felvidéki „szlovák”, a vajasági pedig „szerb”, és ez vezetett 2004 decemberének ötödik napi traumájához.
Tizenöt év telt el, de a tünetek ugyanúgy jelentkeznek. A románozók ugyanis a mai napig megeszik Gyurcsány cselét, ami a következő:
a határon túli magyarok idegenek, Orbán sötét lelkű vazallusai, mi pedig a világos, tiszta magyarok, Klárika és én, ide szavazz!
Nem trükkös a csel, pofonegyszerű, de politikailag hatásos. Ferenc testvér egyébként nem utál egy magyart sem, csak rá kell nézni, egészen jól el tudna viszkizni vagy pálinkázni egy székellyel, ha lenne még olyan székely, aki inna vele.
A Gyurcsány-cseltől rászedettek mindenesetre még nem látják, de egyszer, reméljük, csak megvilágosodnak: az egymillió új magyar állampolgár nem rombolta le a magyar városokat, a lakótelepeket és a gyárakat, nem pusztította le a magyar termőföldet, mint valami sáskajárás. Az MSZP-SZDSZ koalíció által a 2004. december 5-i népszavazást megelőző kampányban megelőlegezett „800 ezer betelepülő” nem rótt súlyos terheket a gazdaságra, mert egy sem telepedett ide. Aki akart, már mind itt volt addigra. (Akkora a munkaerőhiány, hogy bárcsak most jönnének, de Nyugaton nekik is többet fizetnek! Ugye?)
A népszavazás szimbolikus jelentőségű lehetett volna, és tizenöt év után is nehéz feldolgozni azt, hogy az ominózus decemberi napon mindössze 1,5 millió "anyaországi" magyar számára jelentett valamit a nemzeti összetartozás. Vagy örüljünk annak, hogy egyáltalán összejöttek másfélmilliónyian?
Cs. Bereczki Attila
