Szúrópróba
Ahány fiam van, annyiszor háromféle egészségügyi, illetve közoktatási intézménybe jártak; összesen hatba. Volt két külön bölcsőde (mindkettő Debrecenben), két óvoda (egyik Debrecenben, másik a falunkban), valamint két külön iskola (felállás az előzővel megegyezően). És akárhányszor szerettem volna kicsit korábban menni valamelyikükért, sose sikerült bejutnom az épületbe. Legalábbis nem egyszerűen, minden további nélkül. A bölcsődékben és az egyik oviban még a kinti kaput is reteszelték, s ha azon sikerült át is hatolnom, még mindig ott volt akadályként a bejárati ajtó. A másik óvodában legalább az udvarra simán vezetett az út, de a bejáratit ott is belső zár uralta. Ha tehát valami egyéni okból nem a rendes időben érkeztem a gyerekért, nem volt egyszerű a helyszínre érnem. Az iskolában pedig mind a mai napig kint kell várakozni, bármikor megyek, a szülők nem léphetnek be az oktatás szent falai közé.
Nehéz tehát megértenem, hogy a féltékenységtől elborult élettárs hogyan tudott csak úgy bemenni a fővárosi dedóvóba munkaidőben. Arról ugyan kevés információt találtam, hogy a nap melyik szakában ment be kitölteni haragját, de nyilván munkaidőben lehetett (valahol mintha ebédidőt olvastam volna), hiszen a gyerekek szeme láttára kezdett ámokfutni, s nem a többi szülő előtt. Szóval kinyitotta az ajtót, besétált és szúrt. Hirtelenül, felindultan. Igaz, hogy a dühe hétfő reggel óta fortyogott, hiszen a dajka ki sem mert mozdulni otthonról, nem ment be dolgozni sem, csak szerdán, ahol pedig megtalálta a szeretője. Ám a fickó felindultsága kitartott addig, olyannyira, hogy a kicsiket is megfenyegette: a gyerekek sikoltoztak, a szomszéd szobából átszaladó dadus pedig a lélekjelenlétével és a testi közbelépésével mentette meg a dajka életét.
Mivel a dajka – még a szurkálás előtt – rendőrségi feljelentést tett, most elkezdtek azon csámcsogni, vajon a zsaruk miért nem csináltak semmit. (De, mint tudjuk, addig nem is szoktak, vagy nem szabad nekik, amíg vér nem folyik.) És arról is értekeztek ma reggel a szakértők, hogy kriminológiai szempontból ez mi meg hogy, pszichésen mi válthatta ki, a szerelemféltés nem új keletű az erőszakos bűncselekményeknél, satöbbi.
Pedig a történtekért talán nemcsak a sértett kan a felelős. Mi előzte meg a dühöngését? A dajka vasárnap együtt aludt a férfival, másnap pedig visszament a régi pasijához. Ez szép dolog? (Ilyen alapon egyébként a magyar nők legalább 40 százalékát meg lehetne szurkálni.) Feljelentést tett, a rendőrség pedig nem csinált semmit. A dajka otthon maradt, s a lakásán nem is érte atrocitás. Amint viszont bement dolgozni, megtalálták és megtámadták. A munkahelye tehát nem biztonságos, mert bárki számára bármikor elérhető, nem zárják a kaput, nincs portás, vagy ha igen, akkor nem sokat ér.
Szép történet. Így engedje az ember a gyerekét óvodába, iskolába! De ne legyek igazságtalan, hiszen – mint említettem – számos hely van, ahová tényleg nem lehet egyszerűen bejutni. Ami pedig a gyermekeink biztonságát illeti, nem kell ahhoz féltékeny kívülálló, hogy vérbe torkolljon a második fogás. Jusson csak eszünkbe a hadházi tanárnő esete, aki a saját diákjaitól gurult be rettenetesen, hadonászott késsel, és őrjöngött – némelyiküket meg is sebesítve – az iskola ebédlőjében.
A biztonság tehát garantálhatatlan, és sehol se olyan jó, mint otthon.
