Mi lett volna, ha a Bombázó úgy cselez, mint Ronaldo!
A kilencvenes évek magyar futball nihilje, a magányos légiósélet, a mai magyar labdarúgás fonákja, a magánélet: sok egyéb mellett ezek is szóba kerültek a Piros-fehér történetek hetedik ülésén. Ezúttal Dombi Tibor volt az Ultras Debrecen és a Loki Szurkolók Egyesületének vendége a Nagyerdei Víztoronyban, ahol remek kérdésekkel, szeretetteljes hangulatban a válogatott jobbszélső is fesztelenül nosztalgiázott.
Sárrétudvariból az olimpiára
– A nyolcvanas évek a maihoz képest nagyon más világ volt, nemcsak Sárrétudvariban, hanem Debrecenben is. Focista akartam lenni, semmi másra nem tudtam gondolni. Nem voltak nagy céljaim, de az igen, hogy elmenjek Sárrétudvariból, ahol túl kevés inger ért fiatalként. Elvágyódtam, mint Luke Skywalker a Tatuinról a „kétholdas” jelenetben… Focizzál, fiam, de a szakma legyen az első, vallotta anyukám, ezért hentes lettem. De egyáltalán nem élveztem. Majd éppen ő írta alá az első profi szerződésemet 17 éves koromban: együtt mentünk a Vágóhíd utcára Jakab Sándorhoz. Amikor anyu meglátta, hogy 7500 forint fizetést kapok, mindjárt megváltozott a leányzó fekvése, hiszen megértette, hogy a futballból meg lehet élni. A 18. életéve felé közeledő lányomnak azt szoktam mondani, az a legfontosabb, hogy az ember saját magával rendben legyen. Ehhez olyan célokat kell kitűzni, amelyekért képesek vagyunk száz százalékosan küzdeni – beszélt a szélső a pályafutása legelejéről, és arról, hogy mai fejjel mit üzenne a „kis Dombinak”. Hozzátette: ötvenéves fejjel ma sok dolgot másként lát, mint régen. – Ugyanakkor sokszor hálát adok az égnek, hogy milyen jó nekem, mennyi mindent átéltem, hogy egészséges vagyok. Egészen apró hülyeségeknek is tudok örülni. Annyi boldogtalan embert látok, akiknek pedig tök jó dolga van! Nem is értem, miért nem képesek örülni annak, amilyük van – jegyezte meg.
1988-ban a Vágóhíd utcai sporttelepre járt edzeni. Az első három iskolai tanórán még „megvolt”, aztán szólt a hetesnek, hogy ne jelentsen… – Hazamentem, lavórban megfüredtem, elbuszoztam Püspökladányba, ahol átszálltam a Debrecenbe tartó vonatra, majd a Nagyállomáson a 30-as járatra. Minderre apámtól csentem el 112 forintot hetente… Emlékszem, egyszer elkaptak az ellenőrök, mert nem váltottam jegyet. Az nagyon rossz volt! Akkor kicsit nem szerettem Debrecent! Itt ilyeneket csinálnak?! Udvariban ez sosem történhett meg! – ironizált a saját magát is kinevetni képes futball veterán.
A Vágóhíd utcai stadion emléke egyébként is kedves a számára. Ott vett részt az első tréningeken, majd amikor a felnőttekhez került, ismét oda járt edzeni (serdülőként a régi Nagyerdei Stadionhoz kötötték a foglalkozások).
A már akkor is omladozó Vágóhíd utcai „arénában” játszotta első mérkőzését a felnőttek között, „ott volt az életük”, fogalmazott. – Edzések előtt, között és után a büfében lógtunk, ott ebédeltünk, ott láttam először Michael Jordant kosárlabdázni a parabola antennák megjelenésével. Tél végén mi, NB II-es futballisták húztuk le a trágyát a pályáról mintegy bemelegítésként… Ezek a momentumok sokat formáltak rajtunk, ezek tettek azzá, amik voltunk – emelte ki.
Dombi Tibor 35-szörös magyar válogatott labdarúgó, olimpikon, hétszeres magyar bajnok, ötszörös Magyar Kupa-győztes, ötszörös Szuperkupa-győztes, Zilahi-díjas. Játszott a Bundesligában és a holland első osztályban. A DVSC mezét több mint nyolcszáz alkalommal viselte. Jelenleg a klub asszisztens edzőként foglalkoztatja.
A kilencvenes évek Lokija
– A rendszerváltás utáni években a klub működését leginkább az összevisszaság jellemezte. Az 1990/91-es idényben Sándor Tamás még játszott az osztályozón a Zalaegerszeg ellen (a ZTE összesítésben 3-2-vel ejtette ki a Lokit az élvonalból). Úgy emlékszem, arról volt szó, hogy a taxisok dobják össze a pénzt, ha benn marad a csapat… Mintha ma a boltosok adnák össze Dzsudzsi fizetését – érzékeltette a helyzet abszurditását. Ezzel együtt – folytatta Dombi Tibor – azoknak az éveknek is megvolt a maguk szépsége.
Játékosok és szurkolók nagyon együtt voltunk. Közösen ittunk a Loki-sörözőben, egy brigádként működtünk, jóformán annyi különbséggel, hogy mi, játékosok, kicsit jobban fociztunk. A nagy csóróság időszakaként is élnek bennem ezek az évek, lesz-e fizetés, nem lesz, ez volt az örökös kérdés. Nem csak a DVSC-nél, a többi klubnál is. Olyan csöves volt az egész…
Mivel a Loki korábban hosszú ideig a másodvonalban, sőt lejjebb is szerepelt, akkoriban sok Loki-szurkolóknak fővárosi csapata is volt. Olyan jó, hogy abban a korszakban lettem futballista, amikor a DVSC nagy klubbá vált! Az, hogy ennek a részese lehettem, máig nosztalgiára indít, remélem, megélem az öregkort, amikor még többször elevenítjük fel ennek a 20-30 évnek a történéseit!
Atlantától Frankfurtig
Az 1996-os atlantai nyári játékok óta nem jutott ki a magyar válogatott olimpiára, és előtte is még 1972-ben játszottak ilyen versenyen (München, ezüstérem). Dombiék olyan európaiak mellett kvalifikálták magukat, mint Franciaország, Olaszország, Portugália, Spanyolország. – Mi afféle kakukktojásoknak számítottunk, nem is tudom, mit kerestünk abban az ötben… Sajnos nem sikerült a pontszerzés, igaz Japán mellett Brazília és Nigéria voltak az ellenfeleink. Madar Csaba a tornán kétszer is betalált, de ez nem volt elég. Én Japán ellen két helyzetet is elrontottam – marta meg magát Debrecen „Bombázója”. Zárójel: a japánokat tényleg megverhette volna a lokistákkal tűzdelt olimpiai válogatott, hiszen a hosszabbításig a mieink vezettek, majd két perc alatt 3-2-re megfordították a meccset a szigetországiak. A Ronaldóval, Rivaldóval, Roberto Carlosszal felálló brazilok és a Kanu, Jay-Jay Okocha, Ikpeba fémjelezte nigériaiak viszont nemhogy elődöntőbe jutottak, hanem az afriakaiak meg is nyerték a tornát, zárójel bezárva.
Érdekesebb, ahogy a külföldön, a német Eintrach Frankfurtnál (1999/2000) és a holland FC Utrechtnél (2000-2002) eltöltött időről beszélt Dombi. Hogy jobban értsük, még ez elé kívánkozik, amikor arról kérdezték, mennyivel lett volna belőle jobb futballista, ha egy nyugati akadémián sajátítja el a játéktudást.
– Ezen én is sokat gondolkodtam, de mivel a kérdés feltételes, nehéz rá válaszolni. A nyolcvanas, kilencvenes években nemcsak én nem részesültem semmiféle, a maihoz hasonló egyéni fejlesztésben, hanem senki a labdarúgók közül. Olyan futballista lettél, amilyennek az alapképességeid engedték: ha technikásnak születtél, „technikás” focista, ha érezted a fejjátékot, akkor az vált az erősségeddé, ha a magad tehetségéből a védekezés ment jól, akkor „védekező” típusú. Olyan lassú védők játszottak akkoriban az élvonalban, hogy mire megfordultak, már visszafelé futottunk a támadásból… – élcelődött, hozzátéve, manapság azért közepes szintet mindenkinek illik elérnie a felsorolt képzettségek közül, az oktatás színvonala pedig össze sem vethető a régivel. – Ha ilyen gyorsasággal még futballozni is megtanulok… Biztosan technikásabb lettem volna. Ennél biztosan… – zrikálta saját magát.
És akkor a légiósélet. – Akkoriban minden magyar játékos célja az NB I, azután a válogatottság, majd a külföldre szerződés volt. Jobban éltünk az átlagnál, de messze nem annyira, hogy a karrier utáni életünket is bebiztosítsuk. 1999-ben a DVSC gazdaságilag is megroppant, az önkormányzat vette át a működtetést. Debrecenben havi 100 ezer forintot kerestem, Frankfurtban, a német márkát átszámítva másfél milliót. Összességében egyik klubnál sem voltam annyira sikeres, mert a kezdő időszakokat követően elfogyott a motivációm. Magányos voltam, válófélben, nehéz magánéleti időszakban. Itthon a csapattársaim egyben a legjobb barátaim voltak, sok időt töltöttünk együtt. Németországban és Hollandiában nem tudtam összebarátkozni senkivel. A nyelvet is csak annyira beszéltem, hogy éppen elboldoguljak. Miután az első meccsek jól sikerültek, azt hittem, bérelt helyem lesz a kezdőcsapatban. És ezzel a hozzáállással meg is indultam lefelé… Pedig a körülmények az akkori magyar viszonyokhoz képest fantasztikusak voltak. Frankfurtban 40-50 ezer néző előtt játszottunk, a stáb minden kívánságunkat leste. Tényleg futballistának érezhette magát az ember! Én azonban olyan ember vagyok, aki csak szívből tudja csinálni a dolgokat. Csak a pénzért nem.
A fiatal magyarokat favorizálná
Az este folyamán természetesen a DVSC páratlanul sikeres időszakát hozó kétezres évek is szóba kerültek (öt arany: 2005, 2006, 2007, 2009, 2010).
– Szima Gábor 2002-ben azzal csábított el, hogy nagy csapatot épít. Az első két év két harmadik helyet hozott. Micsoda csalódások voltak ezek az 1996-os bronzhoz képest! Azután jöttek a sikerek. Nekem az maradt meg a legjobban, ahogy megyünk kifelé a folyosókon a pályára: Sándor Tamás elől, egyre hangoskodva, a játékoskijáró végén már szétszedtük a falat. Az ellenfelek arcán láttam megjelenni a félelmet, szinte várták, hogy kapjanak kettőt-hármat és mehessenek haza! Mi is voltunk ilyen csöndesek, a kilencvenes években az Üllői úton, ahol már a biztonságiak befenyítettek bennünket… – vallotta meg.
Arra a kérdésre, hogy a belefektetett temérdek pénz dacára miért nincs több magyar tehetség az élvonalban, Dombi Tibor röviden egy mondattal válaszolt: mert nem teszik be a hazai fiatalokat a kezdőcsapatokba.
– A másod- és a harmadosztály fejlődött a legtöbbet a labdarúgó akadémiák révén Magyarországon. Én sem értem a dolgot, mert a Fradit leszámítva a légiósok annyival nem jobbak. Egy idősebb külföldi rövid távon talán többet tud hozzáadni a teljesítményhez a rutinja miatt, de én szívesebben néznék magyar fiatalokat. Mi is így kerültünk a Lokiba 1992 körül. Az első idényben még a hetedik helyen végeztünk a másodosztályban, egy évvel később azonban már megvolt a feljutás. Tudom, nem egyszerű ez, de én a magyarokat játszatnám. Főleg, hogy legalább egy-egy tehetség minden évben akad. Itt van Bárány Donát: már az edzések alkalmával a szurkolóivá váltunk. Olyan elánnal ment, hogy öröm volt nézni. Emlékszem, egy kis puttonyos kocsival érkezett, beállt a nagy Mercik és nem is tudom, milyen márkás autók közé, mintha valami sütis autó érkezett volna… Jó futballista, mellette a Debreceni Egyetemre jár, hát lehet nem imádni?! Ilyen emberekre lenne szükség! Erről kellene szólni a focinak, a helyi, magukból a pályán mindent kiadó játékosokról – ecsetelte hosszabban is.
Reggel már futólépésben
Dombi Tibor nem rejtette véka alá, hogy édesapja alhoholistaként megkeserítette a család (két bátyja van) életét. Az ő személyisége nagyon más, amit jól ábrázol, hogy bár lánya édesanyjával már rég nem él együtt, sőt a hölgy közben a volt csapattárs Czvitkovics Péter felesége lett, máig összejárnak. Ez úgy kell érteni, hogy karácsonykor Dombiéknál gyűlik össze a család, ahol még Czvitkovics édesanyja is rendszeres vendég. – Nincs harag a szívemben. Peti anyukája nem is értette eleinte, hogy „ki csinál ilyet”? Tegyük hozzá, Tibor – aki soha nem volt csajozós – immár tíz éve, hogy megtalálta párját.
S hogy mit jelent a számára Debrecen?
– Talán azért is ragaszkodok annyira a városhoz, mert nem itt születtem. Viszont ide akartam tartozni. Most, 50 évesen is úgy érzem, még sok dolgot kell tennem ahhoz, hogy debreceni legyek. A Nagyerdő a mindennapi életem része. Heti négyszer 15 kilométer futás a penzumom, reggelente vágok neki, ilyenkor, ősz végén, télen még sötétben. Van idő gondolkodni a dolgokról.
Ratalics László
