Megőrül a trendi természetfotóktól, lázad a korlátok ellen
Aki megfordult különféle ökotáborokban vagy a Debreceni Fotóklub foglalkozásain az elmúlt harminc esztendőben, vagy egyszerűen csak érdeklődik a természet iránt, nagy valószínűséggel találkozott már Konyhás Istvánnal. De legalábbis a fotóival. A fáradhatatlan, immár kétgyermekes debreceni természetbúvár nemrég Hortobágyra költözött a családjával. Párját, Veres Hajnalkát szintén sokan ismerik a fényképei révén. Benéztünk hozzájuk március elején.
Cívishír: Hogyhogy elköltöztetek Debrecenből?
Konyhás István: A Veres Péter-kertben laktunk, már jó tíz éve éreztük, hogy kijjebb szeretnénk menni. Mira lányunk 2015-ös születése után még inkább vágytunk a jobb levegőre, a csendesebb vidékre. Ezért erősen nézelődtünk Martinkán, Nagycserén, Halápon, vagyis „nem annyira vad”, de természetközeli helyeken. Hajnival mindig is sokat csavarogtunk a Bükktől Bugacon át mindenfelé. 2016 májusában a Madárkórház Alapítvány kuratóriumi ülésén éppen összeállítottuk azokat a kritériumokat, amelyek alapján igazgatóhelyettest kerestünk az intézmény élére Déri János doktor mellé. Szükség volt valakire, aki a madárgyógyítás helyett a mindennapi működéssel, menedzseléssel, pályázatírással, további bevételi források megteremtésével foglalkozik. A magunk szabta feltételeket látva nem úgy tűnt, hogy túl sokan fognak jelentkezni… Visszafelé autóztam Debrecenbe, amikor megfogalmazódott bennem az állás megpályázása. A civil törvény már nem tiltja, hogy kuratóriumi tag alkalmazottként is közreműködjön alapítványoknál. Hajnival otthon megbeszéltük, másnap pedig beadtam a pályázatomat. Félreértés ne essék, nem rám szabtuk a feltételeket, de nyertem. Azóta talán az is igazolódott, hogy a kuratórium részéről sem volt annyira rossz döntés. Így aztán a költözés földrajzi értelemben éppen ellenkező irányt vett. Hortobágyon meglepődve tapasztaltam, hogy a „fél falu eladó”. Mivel a megyeszékhelytől való távolság nagyobb, mint a közkedvelt Józsa vagy például Bocskaikert esetében, nem fedezték fel annyira a debreceniek. Ezt a 82 négyzetméteres házat, ahol beszélgetünk, beköltözésre kész állapotban 5,5 millió forintért vásároltuk. Mint látod, a kert is elég nagy.
Cívishír: És a Debrecen iránti nosztalgia?
Konyhás István: Ha megyünk a Vojtina Bábszínházba vagy a Kölcsey Központba, 25 perc alatt Debrecen szélén, a Böszörményi úton vagyunk. Ennyi idő gyakran ahhoz is kellett, hogy a Veres Péter utcáról a belváros túloldalára érjek. Ősszel költöztünk, amiben éreztem valamennyi kockázatot, hiszen az év vége felé, télen azért ingerszegény egy ilyen falu. Eleinte albérlők voltunk, aztán ahogy jött a tavasz, pár hónap alatt eldöntöttük, hogy belevágunk a saját házba. Én korábban nagyon sok falusi emberrel találkoztam, de vidéken soha nem éltem. Nagyon tetszik! Ha nyitott vagy, ha köszönsz, ha nem félsz beszédbe elegyedni, jó fogadtatásra találsz. A második év végén már a hortobágyiakkal szilvesztereztünk „batyus bálban” úgy, hogy a debreceni barátaink is eljöttek. Egyébként pedig tudod, mi a különbség a város és a falu között? Az, hogy a debreceni patikában azt mondom, egy kisgyereknek veszem a köhögéscsillapítót, a hortobágyiban pedig, hogy Mirának. De még a gyógyszert is másképp viszi haza az ember, ha a patikus azt mondja, „Mirának küldöm”. Vagy másik különbség, hogy nem kell bezárni a kaput. A szomszédok sokkal jobban figyelnek egymásra.
Cívishír: Bevált a madárkórházi munka?
Konyhás István: A látogatók korábban csak szétnéztek odabent és a röpdében. Mára bővítettük a lehetőségeket. Megvan a büféengedélyünk, így a vendégek étkezhetnek nálunk, bográcsos ételekből is válogathatnak. Terepjárós túrákat indítunk madárlesekre, természetismereti és madármentő táborokat rendezünk. A fogadtatás remek: nem tudunk annyi turnust szervezni, hogy a helyek ne telnének már be jóval idő előtt. Érdemes minél gyorsabban regisztrálni.
Cívishír: Honnan ez a nagy természetszeretet?
Konyhás István: Édesapám a Békessy Béla Általános Iskolából ment nyugdíjba, anyukám a ruhagyárban dolgozott, majd a vállalat megszűnése után létrehoztak egy hasonló profilú céget több-kevesebb sikerrel. De a lényeg, hogy bár öten voltunk testvérek, a szüleink soha nem fogtak vissza bennünket, ha ide-oda akartunk menni. Madarásztábor? Morze-szakkör? Elmenni Bulgáriába a keresztszülőkkel 8-9 évesen? Mindet támogatták. Tizenkét évesen egyedül felülni a vonatra és Füzesabonyban átszállni a felsőtárkányi buszra, amikor táborba mentem? Persze! Ma már szinte felfoghatatlan, jelen helyzetben én biztosan nem engedném el a gyerekemet. De akkor a kalauz nemcsak kezelte a jegyet, hanem kikérdezett. Hová megyek, mit csinálok, talán még ellenőrzött is a háttérben. Egyik sirámom, hogy ma, amikor délután négyig az iskolában kell lenni, egy kisdiák nem nagyon választhat szakkörök közül. Nincs haszontalan tudás, de túlzás, ami zajlik. Egy gyereknek még játszania kell, nem nyolctól négyig tanórákon ülni. Ebből a szempontból mi szabadok voltunk. A természetvédelmi táborok nagyon nagy hagyománnyal bírtak, volt botanikai, madarász, kisemlős szekció. Miközben egyre inkább hódított a gyakorlati megközelítés, gyűrűztünk, kisemlős csapdákat helyeztünk, életre szóló barátságok születtek, működött a generációk közötti párbeszéd.
Cívishír: Ebből alakult ki a fotózás?
Konyhás István: Ezekbe a táborokba sok biológus járt, szinte mindenki fotózott filmre, diára és az otthoni előhívás is megszokottnak számított. A mai természetfotósok 80 százaléka a munkája révén is kötődik a természethez. De jártam a Debreceni Fotóklubba is, Vencsellei Istvánék, Bényei Józsefék tanítottak, akik akkor sem voltak már fiatalok. A már említett táborokban engem sohasem a madárritkaságok vonzottak, igazából egy métert sem mentem értük. Inkább a gyakorlati természetvédelem fogott meg: egy odútelep, egy műfészkek építése vagy egy mocsárrekonstrukció… Télen nádat vágni a jégen, nádpallót összerakni, majd tavasszal lesni, elfoglalják-e a madarak vagy sem. Sokat fotóztam diára, ami a filmnél érzékeny műfaj, nagyobb precizitást igényel. De létszükség volt, mert a nyomdatechnológia és a különféle előadások diát követeltek.
Cívishír: A digitális technológia mennyire teszi zárójelbe az egyéni kvalitásokat?
Konyhás István: Hárommilliós géppel és 500 forintos Smena 8m fényképezővel egyaránt lehet jó képeket csinálni. Több múlik azon, hogy honnan jövünk és mennyire vagyunk nyitottak. Leképezés ez az alkotóról. A témaválasztás fontosabb, mint elveszni a technikai részletekben. Egy srác fátyolos, alulexponált fotókkal nyert World Press Photo-díjat. Mert kitalálta, hogy csernobili túlélőket fényképez, de olyan filmre, amelyik szintén sugárzást kapott. Ez a fontos: a koncepció, a kreativitás, az ember az objektív túlsó oldalán. Nekem is vannak úgynevezett projektjeim, az egyik ilyen a „Vége van”. Ennek kapcsán éppen egy ma már disznóetetésre használt fürdőkádat fotóztam. Miközben előtte egy egész családot kiszolgált. Filmre fotózom, hiszen a filmes korszaknak szintén vége van. Ez is egy kapocs.
Cívishír: Mikor van vége a Vége van projektnek?
Konyhás István: Két éve csinálom, de még nem tudom. Majd ha kiad egy kiállítási anyagot. Fontos, hogy koncepcióval induljunk el fotózni, de maradjunk nyitottak. Ez azt jelenti, hogy a projekt mondanivalója állandóan az agyamban van, s ha szembejön az, ami ebbe belefér, a megtalált pillanat, akkor megörökítem. Nem tudom, hogy honnan jött az a „Vége van”… talán a debreceni elköltözés oldotta ki bennem. Egy másik projekt a Madarak. Elegem van abból a természetfotós megközelítésből, hogy az állatnak valami rettenetesen látványosat kell csinálniuk a képen. Ami persze oly módon áll elő, hogy a fotós beül a full extrás madárlesbe 40 ezer forintért, és csak lövi a sorozatokat. Ettől a szemlélettől meg bírok őrülni.
Cívishír: Madárfotóknál is az a trend, hogy a felvétel legyen nagyon harcias, dinamikus, egyszerűen megérthető?
Konyhás István: A természetfotózást ma a legtöbben a madárfotókkal azonosítják, ami aránytalan. Máté Bence sikerei és marketingje nyilván sokat nyomott a latba. Engem az ő képei nem hoznak lázba, amiért szakmán belül megkapom a magamét. De szerintem te is csinálhatsz olyan fotót, amelyen gémek veszekednek a kaján, ha a hidegben pár hétig eteted őket, aztán kihagysz egy-két napot, majd beborítasz nekik egy vödör halat. Iszonyú hatékony és jól mutat. Csak nem tudom, kell-e ezt engednie a természetvédelmi hatóságnak, hiszen jócskán befolyásolja a madarak élettevékenységét. Megvan ezeknek a képeknek a receptje, a természetfotósok tudnak is róla, csak mélyen hallgatnak.
Cívishír: Milyen a jó természetfotó?
Konyhás István: Ha az ember a valóságot adja vissza. Sokkal nehezebb egy üde rétet érdekesen lefotózni. Egy kép persze legyen olyan, amire a néző rácsodálkozik, meghökkenti, megnyugtatja. Nagyon tetszenek például Daróczi Csaba vagy Vizúr János fotói. Ki vannak találva és rengeteg munka van bennük.
Cívishír: Miért ismerjük ennyire kevéssé a Hortobágyot? Diákként az osztálykirándulásokról hazafelé jövet leszálltunk focizni, meg persze néztük a Kilenclyukú hidat. Ennyi.
Konyhás István: Akárhová megy az ember, ha türelemmel, nyitottsággal és szeretettel van jelen, a természet megnyílik neki. Mindenkinek a saját tudása szerint: azaz egy biológus másként éli meg a tavaszi erdő hangulatát, mint egy bölcsész. A Hortobággyal az a gond, hogy a társadalom szisztematikusan ki van zárva belőle, a puszta alig néhány ember „játszótere”, akik bemehetnek kutatás, őrszolgálat címén.
Gyerekkorunkban természetes volt, hogy ha leszálltunk itt a vonatról, átsétáltunk Nádudvarra, közben madarásztunk, beszélgettünk a pásztorokkal, kárt semmit nem tettünk. Ma ez nem megy, az ember sorompóba ütközik, megbüntetik. Nem bízunk az állampolgárban, a természetszerető emberben, holott a kirándulók nem zavarnák a puszta életét.
Az állatokat egyébként annyira nem zavarja az emberi tevékenység, hogy a féltett rétisas a 33-as főúttól 200 méterre költ. Vagy a darvak éjszakázó helye is csak kőhajításra volt a főúttól tavaly. A Bükki Nemzeti Parkban például más szemlélet uralkodik: a kéktúra a legszebb, legfontosabb területeken vezet át gond nélkül. Jobb helyeken az ember bemegy a nemzeti park látogatóközpontjába, a maga jól felfogott érdekében bejelentkezik, a kezébe nyomnak egy térképet, megmondják, hogy merre vannak a látnivalók és hol tud aludni a park által fenntartott bungalókban.
[Beillesztett cikk: Elszívtam egy cigit, és azt mondtam magamnak: ezt, öcsém, befejezted!]
Cívishír: A társadalom mennyire rezonál a természetvédelemre?
Konyhás István: Nemrég volt híre, hogy sok természetvédelmi őrt elküldenek. Senki nem állt melléjük, ami rossz, mert csökken a kontroll. Viszont miért védték volna meg őket, ha a segítőkészség helyett sokan a fenyegetőzésről, a bírságolásról ismerik az őröket? A gazdálkodókkal sem felhőtlen a viszony, pedig az árkok mélyítése helyett előremutató megoldásokat kellene találni. Mint az uniós túzokprogram. Ha a lucernában megjelent a túzok, a gazda az esetleges kemény bírság ellenére is gyorsan lekaszálta a területet, nehogy a védett madár oda fészkeljen. Akkor ugyanis csak a költési időszakot követően vághatott, azaz kára származott. Ma a gazda 100 euró jutalmat kap egy túzokfészek bejelentéséért és megveszik a lucernáját, lekaszálni sem kell. Sőt, ha a túzok visszajár a területre, arra is van jó gyakorlat. Ezzel ellentétes előjelű a parlagi sas megmentésére irányuló, nagyon sok pénz felemésztő program sikere. A lényeg, hogy sok sas pusztult el mérgezéstől, mert ettek a vadásztársaságok által a túlszaporodott rókáknak szánt, karbofuránozott állattetemekből. A róka azért szaporodott túl, mert a vakcinázásuk miatt megszűnt az állomány méretét a rühességgel együtt kordában tartó veszettség. Megjegyzem, ez utóbbi messze nem jelent olyan veszélyt az emberre, mint ahogy a hozzá nem értők hiszik. Visszatérve az eredeti problémára: a parlagi sasok érdekében jobb lett volna pénzzel motiválni a vadásztársaságokat a rókák kilövésére a rendelkezésre álló forrásból és tiltani a mérgezést. Mert ha jól tudom, mindössze egyetlen embert sikerült felelősségre vonni a madarak mérgezése miatt, ő pedig feltehetően mások helyett is elvitte a balhét. Közben a sasállomány tovább csökkent.
Ez a különbség a kölcsönös előnyökön alapuló és az erőből keresztülvert programok sikere között.
Sokan a gólyafészeknek sem örülnek, érthetően, hiszen a madár piszkít. Mégis el kell viselniük, mondják a jogszabályok. Ebből indul el az a folyamat, aminek a következményét a madárkórházban évről-évre látjuk, vagyis egyre több a meglőtt gólya. Előfordult, hogy egyetlen madárból nyolc lövedéket szedtünk ki. Egy újabb probléma, ami konstruktív hozzáállást követelne.
Ratalics László
